A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
Hallottuk' olvastuk' láttuk a haragja és a megbántottsága kifelé a lakásból. — Mit csináljak? — kérdezte Kociánné tanácstalanul. — Hogy-hogy mit csinálj!?... Rohanj utána, ne hogy összetörje magát a lépcsőházban! — Igazad van, Katalin ... — ugrott fel a helyéről Kociánné. — Alkalomadtán még elbeszélgetünk. Szervusz, és ne haragudj! — Elviharzott. Katalin magára maradva nem tudta, hogy sirjon-e vagy nevessen. Nem érezte magát a legkellemesebben. Legszívesebben nyakába vette volna a várost, hogy hajnalig csatangoljon. CSERES Gábor hazafelé menet a munkából, ismerős alakot pillantott meg, amint egy oszlophoz támaszkodva rókázik. — Hé, Igor! — ragadta vállon —, mit csinálsz te itt? A fiatalember hátrafordult, s részegségében is felismerte Gábort. Zavaros tekintetében némi szégyenérzet lappangott. Megroggyant a térde, s ha nem kapaszkodik az oszlopba, alighanem elvágódik. — Beszívtam, cimbora, jól beszivtam, most meg itt, ezen a szent helyen disznólkodom ... mert disznó vagyok, igaz? — Segíthetek? — Mit tudom én ... segíts ... gyere, igyál meg velem egy felet... — Jó. jó, majd iszunk, de előbb gyere oda az árnyékba a pádhoz. Pihenünk egy kicsit, aztán majd hazakísérlek, jó? — ajánlotta fel Gábor a segítségét. Gyalázatosán nézett ki a barátja. Vajon mi lelhette, hogy ennyire lerószegedett? Igor szófogadóan Gáborba kapaszkodott, s lehuppant a padra, mint akit letaglóznak. — Kivel ünnepeltél, Igor? — Egyedül ittam, és még fogok is ... — Miért, mi történt? — Végem van, cimbora, végem ... — Beszélj értelmesen, ne siránkozz! Igor a zsebében kotorászott, miközben nagyokat csuklott. — Nincs egy cigid? Miután rágyújtott, fojtogató köhögés fogta el. Liláskékre szinezödött el az arca, dülledezett a szeme. Gábor kivette szájából a cigarettát és eldobta. Igor köhögése alábbhagyott. Kimerülte hátravetette a fejét lehunyta a szemét és úgy pihent. Gábor hagyta, hadd pihenjen. Vajon mi történhetett vele? Soha nem látta még ilyen állapotban, pedig jó néhány éve ismeri. Rendes. szolid fiú, jó szakember, műszerész, a szülei is rendes emberek, a nővére is becsületes. jó családanya. Vajon mi történhetett vele, hogy ennyire lerészegedett? Isten ments, hogy ilyen állapotban meglássa a menyasszonya, Juditka, talán örökre kiábrándulna belőle, pedig báridvel megtörténhet az ilyesmi, emberi dolog. Elhatározta hogy mihelyt egy kicsivel jobban bírja magát hazaviszi, benyomja a fürdőkádba, rendbehozza a ruháját, s csak akkor bocsátja útjára, ha teljesen rendbejön. Elvégre a barátja. Ellenkező esetben bizonyára ő sem hagyná cserben. Talán fél órát üldögélhettek csendes szótlanságban, amikor Igor éledezni kezdett. Bambán körülnézett. — Jó cimbora vagy te, Gabi... — Nem vagyok kiváncsi az udvarlásodra ... Gyere, megyünk haza!... Ne ijedj meg, nem hozzátok, hanem hozzánk ... — Hozzátok?... Édesanyádnak meg lesz rólam a véleménye ... — Ne törődj te azzal, gyerünk! Jó órába tellett, mig hazaértek a rekkenő hőségben. • (Folytatjuk) KÖNYV Bohumil Hrabal: Gyöngéd barbárok „Hrabal úr, higgye el, amióta olvastam a könyvét, nincs egy perc nyugtom, szüntelenül gyötör és üldöz az a kimondhatatlan szépség, törékenység, fájdalom, bölcsesség, a fenébe is, maga egy szent" — idézi a kötet hátlapja a szerzőnek irt olvasói levelek egyikét. S tüstént utána a másodikat is: „Te undoritó alak, te szenilis trotty pubertás hajlamokkal, te szemérmetlen disznó, a dutyiban vagy a diliházban a helyed". És így tovább, még vagy őt-hat olvasói vélemény. Meghökkentő ajánlás, kétségtelenül az. Oehát jó bornak nem biztos, hogy mindig kell cégér, hogy a „Gyöngéd barbárokat" az Európa Kiadó egyenesen a különben csak sikeres másodközlésekből élő Zsebkönyvtár sorozatban jelentette meg, 24 ezer példányban. S hogy mit tartalmaz a „Gyöngéd barbárok"? Azok számára, akiknek volt módjuk megszerezni a néhány éve megjelent cseh eredetit, elmondjuk, hogy valójában a Mladá Fronta kiadásában megjelent „Kluby poézie" című Hrabal-kötet két hosszabb elbeszéléséröl-kisregényéröl van szó, a „Túlságosan zajos magány", illetve „A gyöngéd barbár" című írásokról. „Elegünk van Hrabalból! — ez a tisztességes emberek jelszava. Ne hidd, hogy dicsőséged az égig nő. Te szarházi! Te göndör disznó! Az ördög vigyen!” — folytatódik a hátlapon az olvasói levelek sora, s minthogy Hrabal az élet Írója, pontosan ismeri a dialektika törvényeit. így e „negatív" levél mellé is kerül egy „pozitívabb" vélemény: „Nem akarok összehasonlításokat tenni, de maga tényleg a Vančurák. a Ladislav Klímák, a Hasekek, a Kubínok családjából való." íme, a nem ál szerénység. Hrabal, mert nyilván ö teszi közzé e valódi vagy talán csak fiktív olvasói leveleket, tisztában van az értékeivel, olyannyira, hogy még eme negatív megnyilvánulásokat sem fél közzétenni. S igaza van. A „Gyöngéd barbárok" két kisregénye századunk elbeszélő irodalmának két semmi mással össze nem hasonlítható gyöngyszeme. (cselényi) Hajdú Gábor: Kánaán merre vagy? Míg nálunk elvétve születik csak a paraszti világgal, termelőszövetkezetekkel foglalkozó szociográfiai mű (pl. Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág), addig Magyarországon sorra jelennek meg az ezzel a témával lebilincselően foglalkozó alkotások. Közéjük sorolhatjuk Hajdú Gábor: Kánaán merre vagy? című, a közelmúltban napvilágot látott kitűnő könyvét. Hajdú Gábor könyve az észak-magyarországi, közel ezer lelket számláló település, Borsodszirák termelőszövetkezetével foglalkozik, annak megalakulásával, az ötvenhatos események utáni széthullásával, majd újraalakulásával — egészen 1981 áprilisáig — amikor is a szövetkezet — hosszú, keserves. buktatóktól sem mentes, göröngyös utat megjárva, nem riadva vissza a kísérletezéstől és kockázatvállalástól, elsőnek vált a mezőgazdasági és ipari termelés furcsa hibridjévé — ugyanakkor virágzó termelőszövetkezetté. A Borsodszirák közelében lévő, levegőt szennyező, a mezőgazdasági termelési viszonyokat és termelési átlagokat erősen lerontó ipari centrumok örökre a gyenge, kullogó, termelőszövetkezetek közé parancsolnák a borsodszirákiakat, ha vezetögárdájuk kevésbé talpraesett és belenyugodva az adott — kedvezőtlen —feltételekbe, fokozatosan létre nem hozza a ma már mintegy tízféle (eleinte nagy ellenkezésbe ütköző) ipari termeléssel foglalkozó melléküzemágat) tapéta- és műanyaggyártás, húsfeldolgozás, exportképes lakatos- és forgácsolóüzem, csokoládécsomagoló, stb.). Hajdú Gábor könyvében számos ember szólal meg. vall múltról és jelenről, sikerről és kudarcról, megoldható és egyelőre megoldhatatlan problémákról — őszintén! — ami nagy részt a szerző érdeme is, aki művét az írószövetség biztatására és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának ösztöndíjasaként írta és a Borsodszirák! Bartók Béla Mezőgazdasági és Ipari Termelőszövetkezet támogatásával jelentette meg. Ardamica Ferenc FOLYÓIRAT A halállal viaskodó költő A Népszabadság egyik júliusi szombati számában szivbemarkoló írást olvashatunk dr. Mészáros István tollából: „Simon István halála” címmel. A szerző, a sümegi kórház orvosa jó barátja volt Simon Istvánnak, évek óta kapcsolatban álltak egymással, s a költő ha szülőföldjén járt, mindig beugrott orvosbarátjához. A tíz éve elhunyt Simon Istvánra, a költő utolsó hónapjaira, napjaira emlékezve emberi közelségbe hozza a nagybeteg költőt, fellebbentve még elesettségében is emberi nagyságát, türelmes tűnődéseit, életről, halálról. Simon István 1975-ben, életének utolsó évében, de már előtte is gyakran panaszkodott, rosszullétek környékezték. A Kútvölgyi Úti Kórházba került, májpanaszaira vizsgálták. Dr. Mészáros a kórház főorvosához fordult, mondja meg, mi a baja barátjának: „Főorvos kollégám a szobájába hívott és hellyel kínált. Mindössze két leletét kérette, a mellkas-röntgenfelvételét és a máj térképét jelentő radioizotópos vizsgálati lapját. Parancsolj, volt az egyetlen lakonikus mondata. Azonnal láttam a kérlelhetetlen ellenség, a rák és áttétjeinek kerek árnyékait. Mintha villám sújtott volna, ültem meg semmisülten. Ez volt életemnek legsúlyosabb csapása. Kezemben tartottam Simon István, legkedvesebb barátom megfellebbezhetetlen halálos ítéletét..." így kezdődött a költő utolsó stációja. Természetesen nem árulták el neki, sokáig a költő feleségének sem, a rettentő valóságot. Dr. Mészáros áthelyeztette a költőt a sümegi kórházba, kedves szülőföldjére. Itt ápolta és vidította őt, elterelve nehéz gondolatait. Örök titok marad, tudta-e, hogy halálos beteg, s többé már nem hagyhatja el a kórházi ágyat. „Bizalmának elvesztését sohasem tapasztalta egyikünk sem ..." — emlékezik Dr. Mészáros. A végzet kérlelhetetlen volt, sötét árnyékot vetett a költőre: „Hosszú kórházi kálváriája során csupán egyetlen rosszat sejtő, de semmi esetre sem kétségbeesett kérdése volt hozzám: — Mi lesz velem, Pista? — kérdezte utolsó estéjén 10 óra tájban, miután felesége búcsút vett tőle, sőt már a morfium kábulatába jutott. Ez volt élete utolsó mondata. — Meggyógyulsz, pajtás! — feleltem, de erre már nem válaszolt. Nyugodt, mély álomba merült, amelyből már nem volt ébredése..-Dénes-SZÍNHÁZ A sevillai borbély Gioacchino Rossini, az operaművészet történetének egyik legzseniálisabb mestere, főleg a dallamok kitalálásában jeleskedett. Művészete a sajátosan olasz operastilus egyik csúcspontját jelenti. Mindössze tizennyolc éves, amikor bemutatják legelső operáját, három esztendővel később pedig a „Tancred"-del aratott átütő sikert. Huszonnégy évesen alkotta meg azt a művet, amely máig is a világ valamennyi operaszínpadának egyik legnépszerűbb darabja: A sevillai borbélyt. Zenéje szellemes és könnyed. Ez a vigoperai hangvétel remekül illeszkedik Cesare Sterbini librettójához, amelyben felvonulnak az olasz opera-buffa tipikus figurái. A bravúros muzsika és a cselekmény összhangja Így valóban humoros, gördülékenyen követik egymást az opera kedvesen komikus helyzetei. A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház, évadzáró bemutatóként, teljesen új külsőségek között szólaltatta meg a klasszikus operairodalomnak ezt a mintadarabját. Ez elsősorban a szcenográfus: Kvétos/av Bubeník érdeme, akinek könnyed és hatásos színpadelemei jobban elnyerték tetszésemet, mint Václav Véžnik rendezői koncepciója. Úgy látszik, Véžnik annak a nézetnek hirdetője, hogy a buffo operába a cirkuszi helyzetkomikum. vagy akár az anakronisztikus szóviccek is beleférnek. Nyilván egyéni látásmód és felfogás kérdése az ilyesmi, azt azért mindenképpen szabadjon elmondanom, hogy az újra törekvő rendezői elképzeléseknek csupán akkor vagyok híve, ha azok a zenéből fakadnak; ha a rendező nem óhajt a régi alapokra új jelzésrendszert ráoktrojálni. Márpedig a június legvégén látott Rossini-operában jócskán találni efféle mozzanatokat. A rendezésnél sokkal nagyobb élményt jelent a zenei megszólaltatás. A színházi est karmestere a fiatal Dohnányi Olivér, aki kitűnően érti és átéli Rossini ritmikai gazdagságát. A bratislavai nemzeti operatársulatának erősségét dicséri, hogy a figurák mindegyikét hármas szereposztásban tudta bemutatni. Ilyen helyzetben a kritikus akkor jár el okosan, ha a névsorközlés vagy kiemelés helyett annyit mond: a színpadon értékes énekesi és színészi munka váltakozik korrekt, de sápadtabb teljesítményekkel. Miklósi Péter 15
