A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-16 / 33. szám

szinte fantasztikus volt számomra, és meg­határozó. Jó lenne, ha ma is úgy tudnék gondolkodni, mint itt tudtam. Mert az az igazság, hogy az egyetemen csalódtam egy kicsit a matematikában, mert az itteni mér­cével mértem és nem teljesen azt kaptam, amit az itteniek után vártam. Most azonban, munkám során megpróbálok visszatérni is­mét ehhez a szellemhez, s azt hiszem sikerül is. — Akkor biztosan meg tudja fogalmazni néhány mondatban a matematika szépségét is. — Azt hiszem, az út a szép, amíg eljutunk a megoldásig. A keresés szépsége az, amit ha szeret valaki akkor örömmel csinálja. Maga a megoldás is öröm, a vele játp sikerélmény, ám számomra azért korántsem olyan, mint a keresés. EGY HÁZASPÁR Három házaspár is kikerült az osztályból. A Török házaspár az egyik. A férj, Tihamér állatorvos, a feleség Sebő Ildikó hidrobioló­­gusi — Ha szabad ilyet megkérdezni, mikor lett köztudottá az Önök szerelme az osztályban ? — A harmadik év végén, a csónakkirándu­láson — mondja a feleség. — Már hosszabb kölcsönös szimpatizálás után — teszi hozzá a férj. — S azóta tart rendületlenül? — Igen — mondja a feleség —. a hév is a régi, s a távolság sem volt akadály, amíg Tihamér Kassán (Košice) én pedig Debre­cenben tanultam. Nyolc éve vagyunk háza­sok, két kisfiúnk van, én főleg velük vagyok most elfoglalva. — Ha Önöktől kérdezném meg, hogy mennyit ér a komáromi magyar gimnázium érettségi bizonyítványa ... — Sokat, nagyon sokat — szólal meg először Törökné. Debrecenben engem úgy fogadtak, hogy ott még nem végzett cseh­szlovákiai diák... S én azért elvégeztem, s végig éreztem, hogy mit is jelentenek a gimnáziumban szerzett ismeretek. — Úgy érzem, fogalom a komáromi ma­gyar gimnázium — toldja meg felesége sza­vait a férj. AZ OSZTÁLYFŐNÖK Oláh Imre. Megszállott matematikus—fizi­kus. Nem csoda hát, hogy az osztály is az lett. Akik ismerik, tudják, hogy a szakmai tudásnál jóval többet hordoz a jó pedagógus vonásaiból. Nem csoda hát, ha mindez „gye­rekein” is visszatükröződik. — Tíz év távlatából megítélve most már: szerették Önt a gyerekei ? — Úgy mondanám inkább, nem éreztem, hogy haragszanak rám. Mert ha az ember igazságos tud lenni, akkor még a „pofonok” sem indítják el bennük az ellenszenv folya­matát. Inkább utána éreztem már, hogy az utat, amit jártunk, érdemes volt járni. Ha kellett, olyan eszközökkel is, amely adott pillanatban a diák számára esetleg kellemet­len volt. — Van már több kollégája is egykori osz­tályából. Nem féltékeny rájuk? — Őszintén mondom, hogy nem. Mert örömet jelent számomra, ha látom volt diák­jaim sikereit. Persze, ha nekik jobb matema­tikusuk vagy fizikusuk van mint nekem (ami már előfordult), akkor ez azért piszkál egy kicsit. De akkor sem azért, hogy nekik miért van, hanem hogy nekem miért nincsen. — Ismeri biztosan a diákkörben elterjedt, nem egészen hivatalos értékrendet, misze­rint matematikát egyesre az atyaúristen, ket­tesre a tanár, hármasra esetleg a diák ... — Ismerem, de nem azonosítom magam vele. — Ha most mégis eszerint kellene értékel­nie? — Akkor ez az osztályom kettes volt ma­tematikából! A SZERVEZŐ Banai-Tóthné Salamon Lívia volt az osztály elnöke. E mostani találkozónak is főszerve­zője. Minden bizonnyal egy szervezői alkat, hisz az Ady Endre Diákkörnek is elnöke volt két évig Prágában, közgazdász-mérnök, a komáromi nyomda üzemgazdásza. — Mit tudna elmondani még az elhang­zottakon kívül az osztályról? — Osztályunk nemcsak hogy reálosztály volt, hanem többségében, mint ezt tapasz­talhatta is, reál érdeklődésű diákokból tevő­dött össze. Bár nem válogattak ki bennünket annak idején, négy éven keresztül a legjobb előmenetelő osztály voltunk a gimnázium­ban. Összetételünk szinte ideális volt: tizen­hat fiú és tizennégy lány volt az osztályban. Úgy érzem, hogy egy nagyon jó kollektíva voltunk, s az is maradtunk. — Voltak kedvenc tanáraik? — Azt mondanám, hogy nem volt, akit ne szerettünk volna. Persze a legnagyobb ha­tással (és ez minden bizonnyal meghatározó volt) az osztályfőnökünk volt ránk, aki szigorú volt, rengeteget (sőt néha annál is többet) követelt, ám a tárgyi tudáson túl az ember­séget is belénk nevelte, s megtanított ben­nünket küzdeni, ami a későbbiekben nagyon fontos volt. — Mert...? — Mert a főiskolához óriási kitartás kell, nem szabad elmenni az első vélt, vagy valós kudarc után, hanem ha úgy adódik, fogcsi­korgatva is tovább kell csinálni. — Idesorolná a nyelvi problémákat is? — Természetes, hogy nyelvi problémák is vannak kezdetben, ám ez nem meghatározó. Még akkor sem, ha én az első évben például sokat éjszakáztam a cseh—magyar szótárral. A környezet ilyen szempontból szinte ideális volt, maximális volt a megértés kezdeti nyelvi problémáinkat illetően. Persze a későbbiek során az ilyenirányú követelmények is növe­kedtek, ám akkor ez már egyáltalán nem okozott gondot. Tárgyi tudásunk pedig kellő­képpen megalapozott volt. És még egy gondolat, befejezésül. Az osz­tályfőnöki órán elhangzottak egyértelműen bizonyították, hogy ez a kis — egykori — közösség, illetve annak minden egyes tagja tudatában van a felelősségnek is, amellyel az őt útrabocsátó közösségnek tartozik. NÉMETH GYULA Fotó: Holop Ferenc táléi Partizán Szálló előtti strand hűvös vizé­ben — azt a szíve visszahúzza ide. Folyóvizei szinte egytől egyig a Vág adó­zói, csupán a Mlynica veszi útját a Visztula s ily módon a Keleti-tenger felé. Rendkívül gazdag e táj növény- és állatvilága is. Nem mindenki tudja, hogy Európában ezek a Kis- Fátrával találkozó erdők jelentik a barna­medve tanyázásának legnyugatibb határát. De akad errefelé hiúz, zerge, őz, nyúl, nyír- és süketfajd, vidra, császármadár, fogoly, újra elszaporodott a vaddisznó is; a hegyi pata­kokban a pisztrángok s egyéb halak gyakori­ak. E táj hangulatához az szintén hozzátarto­zik. hogy több száz különféle lepkefaj száll itt virágról virágra, köztük sok féltett ritkaságra. Eseményekben gazdag e táj múltja is, amelynek krónikáját a viharos, történelmi eseményekkel zsúfolt századok emlékeinek ötvözete adja. Liptó őskori pogányvárai, a kő- és bronzkorszakbeli leletek egyértelmű­en bizonyítják, hogy e táj régi idők óta lakott volt. A tömeges telepítés viszont a XIII. században történt, legalábbis erre utal a liptói szászok szabadalomlevele, amelyet 1271-ben V. István királytól kaptak. Errefelé is pusztítottak a tatárok, egy ideig itt talált menedéket előlük IV. Béla; de úgy hírlik, Tálé hogy 1474-ben Mátyás király is járt e vidé­ken. A XVI. században már Thurzók, Bebe­­kek, Báthoryak osztoznak a birtokokon; II. Rákóczi Ferenc felkelése pedig e táj egykori történelmének valóban mozgalmas idősza­kát jelenti. Mindez, persze, régestelen-régen a múlté már. Napjainkban élelmiszeriparáról, élénk kereskedelméről, papír- és textilgyártásáról nevezetes Liptó, magát az Alacsony-Tátrát pedig az esztendő valamennyi évszakában a belföldi Turistaforgalom amolyan földi para­dicsomaként szokás emlegetni. Csoda hát, ha ezt a természeti remeket — az erre vonatkozó előírások és rendeletek értelmében — nemcsak csodálni és élvezni, hanem védeni és védelmezni is kell?! Például az egyre emelkedő zajszint, a kőalapzatig lekoptatott gyalogösvények karbantartása, az állatvilág nyugalma, a növényzet regene­rálódása érdekében. E tekintetben, a szakemberek véleménye szerint, a tűréshatár küszöbére értünk. Itt az ideje, hogy jobban odafigyeljünk az illetéke­sek intő szavára, mert csak így biztosítható, hogy e vadregényes itthon — a jövőben is otthon legyen. 1 MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom