A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
röl... A háztulajdonosok, időről időre átfestik, lakapartatják a házfalakat. Ezzel csupán annyit érnek el, hogy a pingálóknak újabb szabad felületeket teremtenek. Új rajzokhoz, új jelszavakhoz. Jószerével tele van a világ nagybetűs jelszavakkal, amelyek tömör öszszegezésére három kurta szó elég: BÉKE, ÉLET, NEM. Három rövid szó, ám pontosan kifejezi ötmilliárd ember óhaját. írják ezt Koppenhágában egy házfalra vagy bárhol a világon. Hiszen félni, félteni mindenkinek van mit. Ha mást nem — mert, mondjuk, ez az egyetlen vagyona —, hát akkor a kerékpárját. Igen, a kerékpárját. Koppenhágában járva ez remek példa. Azt mondják az itteniek, hogy ebben a városban, ahol a kerékpár a század leghonosabb és legnépszerűbb közlekedési eszköze, már ezt is félteni kell. Mert: rongálják, lopják. No, nem azért, mert a kerékpár pult alatti árucikk az üzletekben, hanem heccből, egyszerűségből, pénzhiány miatt. Vendégeskedtem egy idős bácsinál. Szakavatott előadást tartott nekem a kerékpár fontosságáról, majd megjegyezte: — Itt húsz évvel ezelőtt a kerékpárt nem kellett lelakatolni. Bárhol ott lehetett hagyni, senki nem nyúlt hozzá: nem törte össze a küllőket, nem szúrta ki a gumikat, nem tulajdonította el. Ma meg?... A legrosszabb invesztíció kerékpárt venni. Hamar szétzúzzák, lába kel. Pedig Koppenhágában nem igen lehet meglenni kerékpár nélkül. Valóban. Európa egyetlen fővárosa, ahol több a kerékpár az utcákon, mint a személyautó. Bár a hollandoknál is nagy keletje van, ám Koppenhága felülmúl mindent. Az egyenes terepen épült városban az utak mentén külön menetsávokat biztosítottak a kerékpárosoknak, s ezek forgalmát külön villanyrendőrök irányítják. A belváros tetemes részéből kizárták az autós forgalmat, így kerékpáron minden gyorsan megközelíthető. Mindenfelé létrehoztak kerékpáros parkolókat, újabban őrzött parkolókat. Aki csak bírja szusszal, biciklivel közlekedik. Még a módosabbja is. Mert itt nem szégyen ám kerekezni. Még a nyakkendős, öltönyös úriembernek sem. Senkit sé néznek le amiatt, senkiről sem hiszik, feltételezik, hogy nem telik neki többre, ha biciklivel jár munkába. Nem értékmérő- és meghatározó a kerékpár, hanem csak egyszerűen az, ami: közlekedési eszköz. Gyors, olcsó és megbízható. Csakhát: rongálják, lopják. Félteni kell! És Koppenhága — a világ — élete olyan tendenciát mutat, hogy jószerével már mindent félteni kell. Hiszen ma már nem is annyira a tengerészkocsmákban kell félni egy pofontól, egy megvillanó késtől... Nem, ezekről a „szerencsétlenségekről" — ha van is, és biztosan van még — a sajtó és a regényírók már jó ideje nem számolnak be. Nem téma. Ma már másutt kell félni. Épp ott, olyan helyeken, amelyek korábban — mondjam azt, bombabiztosak voltak. Vonatokon, pályaudvarokon, repülőtereken, és — vagy főleg! — stadionokban. Ez ma a téma, nem a kiskocsma. Meg a bicikli. Koppenhágában. És szerte a világon téma lett a brutalitás, a vandalizmus, az öldöklésig fajuló durvaság. Értetlenkedve állunk a tények, hírek fölött. Miért? Mi történt az emberekkel? Ezt kérdezi az idős koppenhágai bácsi is. Miért ez a rengeteg telepingáit ház, elrontott bicikli, felszaggatott buszülés, letaposott virágágy, eltaposott embertömeg? ... Miért? És miért népesülnek be az utcák fillérekért játszó utcai mutatványosokkal — modern koldusokkal —, lézengő, csavargó, törő-zúzó alakokkal. Miért kell a világhírű szórakoztatópark, a Tivoli gazdáinak állandóan többet és többet költeniük felújításra, mert egyre hamarabb törik, esik szét minden. Miért lett sikk a rombolás? Kérdések és kérdések sorakoznak egymás mellé. Válaszok is kerülnek egyik-másik után, de ezek is csak olyanok, mint az ismert viccpoén: magyarázni lehet, de az igazi válaszokat, okokat nem tudjuk. Ha tudjuk is talán, nehéz elhinni: a nyolcvanas évek közepére a rombolás lett a divat!? Rombolás ...!? Járom a koppenhágai belvárosi utcákat. Előttem a pazar parlamentépület, a Christiansborg-palota, odébb a Városház tér szép házai, megint másutt mesébe illő Hanza-házak, amott a királyi család lakóhelye, az Amalienborg-palota ... Az építés, az alkotás, a munka csodás példái. Hiába, forog a Föld. A ma nem ugyanaz, mint a tegnap. A dolgok mintha megállíthatatlanul sodródnának. A biciklilopás és a stadionbrutalitás irányába. Nem tudom, ám hinni szeretném: a folyamat megállítható. Hiszen a koppenhágaiaknak szükségük van könnyedén guruló, mindig üzemképes biciklikre! ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Lajos Árpád a dunamocsi Egy kis pihenő verseny közben, Po/acsek koronglövők nesztora Zoltán és ifj. Kovács Béla Agyaggalambok húznak félmagasan... A koronglövészet olimpiai sportág, de lehet, kevesen tudják csak, hogy a mai sportlövészeti versenyeken használt szénpor-agyagkorongot miért hívják galambnak. A magyarázat egyszerű: a két világháború közötti olimpiák sportlövészeti versenyein — s egyebütt is — még élő galambokra lőttek a versenyzők oly módon, hogy egy meghatározott átmérőjű körpálya gyűrűje közé kellett lelőni a röptetett galambot. A technika fejlődése tette lehetővé, hogy ez a vérengző versengés humánus vetélkedővé váljék, hogy a vergődő postagalambok helyett porrá lőtt korongok jelezzék a találatot. A dunamocsi (Moča) vadásztársaság a felszabadulás óta kitűnő koronglövők egész sorát, országos hírű versenyzőket adott a szlovákiai vadászok szövetségének. Elég, ha csak néhány nevet sorolok föl: néhai Lajos Jenő, a mostani sportlövők nesztora: Lajos Árpád, mellette a kitűnő fiatalok: ifj. Kovács Béla, Takács András, Szalay István — mindannyian első osztályú lövök. így aztán nem véletlen, hogy a Komáromi (Komárno) járás legszebb és legjobb skeet-pályája is éppen Dunamocson épült fel, mégpedig társadalmi munkában, a vadászok ügyszeretete és hozzáértése eredményeként. A pályaavató versenyre az idei június folyamán ritka, ragyogó időben került sor. Az érkező versenyzőket, vendégeket s a nézősereget kondérban rotyogó-fortyogó őzgulyás ínycsiklandozó illata késztette sietségre, a gyomornedveket pedig fokozott tevékenységre. A boszorkánykonyhában a főzőkanál id. Kovács Bélánál és Persei Jenőnél volt, hogy honnan vették a receptet, nem tudom, ők maguk hadititokként kezelték, de annyi bizonyos, hogy Túrós Lukács mesterszakács is megnyalhatta volna mind a tíz ujját a gulyás elfogyasztása után. Talán az étel kitűnő minősége miatt tűnt úgy egyeseknek, hogy a porciók túl kicsinyre sikeredtek, főleg az olyanoknak, akik azon a bizonyos kákán is csomót szeretnének találni. Az étel mellé zamatos borokkal Fülöp Zsigmond szolgált, persze csak a közönségnek, mert a versenyzők a mérkőzés ideje alatt szeszes italt nem fogyaszthattak. Ez így helyénvaló, hiszen a vadászfegyverek — bármennyire is békés célokra gyártják —, ha avatatlan kézbe kerülnek öldöklő szerszámmá válhatnak; mindanynyian tudjuk, hogy a legodafigyelőbb biztonsági intézkedések ellenére is Csehszlovákiában évente sok vadászbaleset történik. De most már figyeljük a versenyt, hiszen akad néznivaló éppen elég. Minden vadász tizennégy agyaggalambra lő, s a két legjobb sorozata kerül föl a táblára a végső számvetéshez. Az első körökben a versenyzők még csak ismerkednek az új pályával, igyekeznek kitapasztalni a titkait, s ez az eredményességben is megmutatkozik: senkinek sem sikerül telitalálatot elérnie. A sikertelenségi sorozatot végül Vörös Gábor dunaradványi vadász töri meg, aki két egymást követő sorozatban is meglövi a maximumot, s így magasan vezet a versenyben. Egyre-másra érkeznek a versenyzők. Alsópéterröl (Dolný Peter), Komáromból, Štúrovóból, Hetényről (Chotín), Érsekújvárból (Nové Zámky) s még távolabbról is, most már gyakrabban születnek telitalálatos eredmények. Sorrendben Kocsis Vilmos mérnök és Kocsis Jenő szentpéteri vadászok, majd a Hetényről érkezett Bálint Zoltán éri el a huszonnyolcas telitalálatot, s nyugodtan várják a sorrendet eldöntő szétlövést. Alkonyodik már, mire erre sor kerülhet, hiszen a többi versenyző egész délután kísérletezett, hogy bekerüljön a legjobbak közé. A szétlövés idejére már a közönség is megismerkedett a versenyzőkkel, minden nézőnek megvolt a maga kedvence, s ki-ki vérmérséklete szerint biztatta a küzdőket. Az izgalom egyre fokozódott, a puskacsövek melegedtek, és végül megszületett a döntés, miszerint Vörös Gábor nyerte a versenyt, Kocsis Vilmos mérnök lett a második, Kocsis Jenő pedig a harmadik helyezésért vehette át az értékes dijat. Jóhangulatú verseny volt, sokáig emlékezetes küzdőnek, nézőnek egyaránt. Bizonyította az ilyen és hasonló versenyek létjogosultságát, mint ahogy azt is, hogy a fegyverropogás is lehet a béke szimbóluma, s lehet örömosztó találkozás. SOÓKY LÁSZLÓ (A szerző felvételei) 9
