A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-05 / 27. szám

Tudomány-technika THOMAS MORE UTÓPIÁJA Négyszázötven éve, 1535. július 6-án Vili. Henrik parancsára lefejezték Thomas More-t, Anglia egykori lordkancellárját, mert — híven elveihez — nem volt hajlandó eskü­vel elismerni Anglia új királynéját és az új trónöröklési rendet. Hogy egész pontosak legyünk: More az eskü szövegének azt a kitételét nem tartotta lelkiismeretével össze­­egyeztethetőnek, hogy a pápa egyházi ügyekben nem áll az angol király felett-. Vili. Henrik esete a katolikus egyházzal meglehe­tősen ismert: a király házasságának felbon­tása körüli huzavona odáig fajult, hogy a katolikus hit hajdani rendíthetetlen védelme­zője (Vili. Henrik vitairatban ítélte el Luther eretnekségét) országában új keresztény egy­házat alapított, amelynek fejévé — szinte magától értetődően — önmagát tette meg. Thomas More, a mélyen Vallásos ember és hithű katolikus az önös érdekekből eretnekké lett királyt nem volt hajlandó követni — ezért kellett a vérpadon végeznie. Ennyi dióhéjban a két ember kapcsolatának tragikus végkifej­lete — s noha az előzményekről tucatnyi oldalon keresztül írhatnánk, érjük be ezzel, hiszen amiről a továbbiakban szó lesz, az húsz évvel korábban történt, s vajmi kevés köze van e gyászos ügyhöz. 1515 tavaszán a király követként Flandri­ába küldte More-t (Cuthbert Tunstall-lal együtt), aki a hosszadalmas diplomáciai tár­gyalások közötti szüneteket egy különös mű megírására használta fel. A könyv címe azóta fogalommá, tartalma pedig egy seregnyi ha­sonló szellemű alkotás ihletöje lett. Termé­szetesen az Utópiáról van szó, arról a könyv­ről. amely nemcsak a későbbi utópiák ösmo­­dellje (kivéve persze Platon Állam és Törvé­nyek című munkáit, amelyek More-ra gya­korolt hatását nem lehet elvitatni, de helyte­len lenne túlbecsülni is), hanem az efféle „állambölcseleti művek" között a legsikerül­tebb is. Mint a klasszikussá vált könyvekről általában, az Utópiáról is sokat írnak és be­szélnek, de magát a müvet csak kevesen olvassák, ami azért is elszomorító és érthe­tetlen, mert az Utópia szórakoztató olvas­mánynak sem utolsó. Ezért nem is nevezhet­jük szerénytelennek a szerzőt, amikor így jellemzi a saját munkáját: „Valódi arany­könyvecske, nem kevésbé üdvös, mint ami­lyen mulattató a legjobb államformáról és az újonnan fölfedezett Utópia, azaz Sehol neve­zetű szigetről." Utópia (a fordító. Kardos Tibor magyarítá­sában: Sehol) szigetéről, erről a csodálatos birodalomról egy derék portugál utazó. Csu­patűz Rafael mesél More-nak, aki hűségesen lejegyzi minden szavát, s kortársai okulásául közreadja. Mindez természetesen csak fik­ció, amit a beszélő (és sokat mondó) nevek is megerősítenek, de a mű első része, amely­ben Csupatűz Rafael a korabeli Angliát és általában Európát jellemzi, már egyáltalán nem a képzelet szüleménye. More kemény társadalombirálatát olvashatjuk ebben a fe­jezetben, szinte hihetetlen, hogy ezek a so­rok napvilágot láthattak abban az időben. More szerint a korabeli Anglia legnagyobb rákfenéje a társadalom elenyésző kisebbsé­gét képező főnemesség hatalomvágya és határokat nem ismerő pénzsóvárgása. A va­gyon halmozása érdekében még a legeszte­lenebb dolgokra is képesek. Tönkreteszik a földművelést csak azért, mert a gyapjú kere­sett áru lett és jól jövedelmez; a termőfölde­ket legelőkké alakítják át, s közben egyálta­lán nem gondolnak azokra a tömegekre, akik emiatt munka és kenyér nélkül maradnak, földönfutókká lesznek. Ilyen körülmények kö­zött már nem meglepő, hogy óriási mérete­ket ölt a bűnözés, amit viszont a hatalom kegyetlenül megtorol, halállal sújtva még a szerencsétlen városi zsebmetszőket is. Min­derről undorral beszél Csupatűz Rafael, akárcsak a papok képmutatásáról és a társa­dalom sok más visszásságáról, hogy annál ragyogóbbnak, szebbnek tűnjék fel mindaz, amit Sehol szigetén látott és átélt. Ez a sziget mellesleg külsőleg nagyon emlékeztet Britanniára, 54 városa van — épp annyi, ahány grófsága Angliának. Nem kétséges, hogy More az Utópiát mindenekelőtt az angoloknak írta okulásul, de hogy máshol is tanuljanak belőle Európában, latinul írta. Nézzünk hát körül mi is ebben a fantaszti­kus országban, talán a kedves olvasó is kíváncsi rá. A Sehol-szigetiek nagy része a városokban él, itt elsősorban kézművesiparral foglalko­zik. Mindenki kitanul legalább egy mestersé­get, de ha kedve van hozzá, akkor több szakmával is megismerkedhet. Minden szi­getlakó ért a földműveléshez, már csak azért is, mert törvény írja elő, hogy mindenki két évig köteles a mezőgazdaságban dolgozni a városokon kívül fekvő tanyákon. Vannak per­sze olyanok, akik életük végéig ezzel foglal­koznak, de ezt már nem kötelességből te­szik, hanem kedvtelésből. Általában kedvtelés a munka Sehol szigetén, hiszen a létfenntar­tás nem gond számukra: magánvagyonnal nem rendelkeznek, ha valamire szükségük van, azt ingyen megkaphatják, a lakosság élelmezéséről az állam gondoskodik. Persze a Sehol-szigetiek tudják, hogy másutt a vi­lágban nem az övékéhez hasonló viszonyok uralkodnak, (hiszen kereskednek, olykor há­borúznak szomszédaikkal), ennek ellenére nem akarják saját államformájukat erőszak­kal másokra kényszeríteni. Az aranyra és egyéb kincsekre csak azért van szükségük, hogy más országokkal kereskedni tudjanak, esetleg pénzelni tudjanak olyan személyeket, akik Utópia ügyét külföldön előmozdíthatják, illetve zsoldoshadsereget fogadhassanak fel, ha az ország valahol háborúba keveredik. Odahaza, Utópiában az aranynak és egyéb drágaságnak semmi becsülete: az igazgyön­gyökkel a gyermekek játszadoznak, az arany­ból éjjeli edényeket és bilincset készítenek — tehát csupa alantas dolgot. Öltözékük igen egyszerű, de kényelmes; mindenki ugyanolyan ruhában jár, csupán a nemeket különböztetik meg. A nők és a férfiak egyen­jogúak (pl. a nők ugyanúgy harcolhatnak mint a férfiak, ők is bármelyik mesterséget űzhetik, beleértve a papi foglalkozást is stb.), bár a vezető tisztviselők és a családfők férfiak. A társadalom legkisebb csoportja a család, amely legalább tíz felnőttből áll, de tizenhat felnőttnél több tagja már nem lehet. A „létszámonfelülieket" egy kisebb családba sorolják be. „Minden harminc család éven­ként egy hivatalnokot választ magának, akit ősrégen syphograntusnak, azaz nagyivónak, újabban törzsfönek neveznek. Tíz syphog­­rantus és családja élén állt régen a tranibo­­rus, vagyis közevő (most nemzetségfönek nevezik). A syphograntusok együttesen, ösz­­szesen kétszázan, választják a fejedelmet, miután előbb esküt tesznek, hogy azt fogják megválasztani titkos szavazással, akit a leg­alkalmasabbnak tartanak. A nép négy férfit jelöl és ezek közül választanak egyet, ugyan­is a város négy részéből egyet-egyet ajánla­nak a szenátusnak. A fejedelem hivatala egész életén keresztül tart, ha nem kerül gyanúba, hogy zsarnokságra tör." Az ország területén a fejedelem engedélyével lehet közlekedni, s ha valaki valahol hosszabban elidőzik, akkor munkába áll, s ennek fejében teljes ellátásáról gondoskodnak. A munkaidő egyébként hat óra. A többi időt ki-ki kedve szerint tölti el; általában művelik magukat, ami azért sem jelent gondot, mert mindenki írástudó (gondoljunk csak bele: hány föúr és uralkodó nem tudott akkoriban olvasni Euró­pában!). Aki a tudományokban annyira előre­halad, hogy túltesz a többieken, annak lehe­tővé teszik, hogy csak a tudománynak éljen és ne kelljen fizikai munkát végeznie. A Sehol-szigetiek igen leleményesek, kivált a földművelésben és az állattenyésztésben (náluk például nem kotlós, hanem egy mele­gítő berendezés költi ki a csirkéket), ezért aztán mindig van mit enniök, még ha kedve­zőtlenül is alakul időnként a termés. Bőséges készletekkel rendelkeznek (vessük mindezt össze az éhező angliai tömegekkel!). Az adminisztráció nem sok idejüket köti le, elvégre okos és használható törvényeik van­nak. Ha azokat betartják, nem lehet semmi­féle fennakadás. Persze akadnak tévelygők, akiket megfenyítenek, büntetnek. A büntetés általában a szolgasors. Ez sem olyan ször­nyű, de bizonyos korlátozást jelent és vala­mivel több munkát. Különös módon rabszol­gák is vannak itt, ők általában külföldiek, mivel többnyire valamilyen háború során es­tek hadifogságba. Ök végzik a legalantasabb munkákat: az állatok levágását, illetve vadá­­szását. A Sehol-szigetiek általában nem él­nek aszkéta módon, de a nemi élvezeteket csak a házasságra korlátozzák. Nincs bor­dély, nincs kicsapongás, a házastársaknak hűeknek kell lenniök egymáshoz (a házasság­törés súlyos bűnnek számít, ha többször előfordul: halállal büntetik). Ha nem férnek össze, természetesen elválhatnak, s új há­zastársi kapcsolatot létesíthetnek. Utópia belpolitikája a törvények tiszteletén nyug­szik, amihez persze az is kell, hogy az állampolgárok erkölcse és műveltsége ma­gas szinten álljon. Az ország külpolitikájára a nagyfokú jóindulat és tolerancia jellemző. Utópia minden szomszédjával békében óhajt élni, de nem engedi, hogy megtámadják. Állampolgárai értenek a fegyverforgatáshoz, de nem jelent számukra dicsőséget a harci siker, szívesebben látják, ha zsoldosok har­colnak helyettük. Barátaikat a Sehol-szigeti­ek önzetlenül támogatják, de nem kegyetlen­­kednek a legyőzött ellenséggel sem. A hábo­rús ügyeket is a legkisebb vérveszteséggel kívánják megoldani. (Csupatűz Rafael mint példát említette azokat a merényleteket, amelyeket a Sehol-szigetiek megbízásából követtek el valamelyik szomszédos ország­ban azok ellen, akik a háborút kezdeményez­ték. így a további harcoknak elejét is vehet­ték s megkezdhették a béketárgyalásokat.) A Sehol-szigetiek nagyvonalúságára jellemző, hogy noha szomszédaik olykor tetemes ösz­­szegekkel adósaik, ök nem követelik rajtuk ezt az adósságot, sőt gyakran el is engedik nekik, ha csak egy-egy háborús konfliktus miatt nem kell zsoldossereget toborozniuk. Utópia néha — jó ügyet támogatva — segít­séget nyújt valamelyik szomszédos állam elégedetlenkedőinek, hogy megdönthessék a zsarnok uralmát. Ezt nem azért teszik, hogy maguk mellett elkötelezzék az illető orszá­got, hanem csupán emberbaráti okokból. Igen érdekes dolgokat mesélt Csupatűz Rafael Morus Tamásnak Utópia vallásairól. „A vallások nemcsak a sziget különböző részein, de még az egyes városokban is eltérőek: akadnak, akik a nápot, mások a holdat, ismét mások valamelyik bolygócsilla­got tisztelik Isten helyett. Olyan is akad, aki valamelyik embert, aki valaha erényben és dicsőségben kivált, tartja nemcsak hogy Is­tennek, de legfőbb istenségnek. Legnagyobb és legértelmesebb részük azonban nem hisz az ilyenekben, hanem egyetlen, ismeretlen, örök, végtelen, megmagyarázhatatlan isten­ségben, aki fölülmúl minden emberi értelmet s átjárja a világot, nem anyag szerint terjedve szét benne, de hatása által." Amint látható: maximális mértékű vallásszabadság. Mintha csak a sors űzött volna Morusszal tréfát, könyvének megjelenését követően alig egy esztendő múlva, 1517-ben Luther már meg is jelenik a színen. Mondanom sem kell talán, hogy Európában nyoma sem volt a Sehol-szigetiek toleranciájának. Itt tűzzel­­vassal irtották az eretnek tanokat, s minden­ki erőszakkal kívánta meggyőzni a másik felet Nem okultak Utópia példájából, ahol a szelíd meggyőzés eszközével sokkal na­gyobb sikereket tudtak elérni. Nos, ennyit ízelítőül Utópiáról, arról az országról, amelyet Thomas More megálmo­dott magának. Könyvét a hozzá hasonló álmodozók évszázadokon át előszeretettel lapozgatták, sőt olyanok is akadtak, akik az ő hatására tollat ragadtak s egy újabb Utópiát írtak, természetesen más cím alatt. Csak néhány név, találomra: Campanella, Francis Bacon, Harrington, Bolzano, Owen, Fourier stb. Marx Károly is — jóllehet soha nem rejtette véka alá az utópista szocialisták műveivel kapcsolatos fenntartásait — nagyra értékelte Thomas More könyvét, s gondolom tanult is belőle. LACZA TIHAMÉR 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom