A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-08-02 / 31. szám

szetesen ez még nem jelenti azt, hogy az amerikai fiatalok mindegyike éjjel-nappal a kábítószer mámorában él. Többségük normális, olyan, mint a fiatalok általában a világon. Dolgoznak, annak ellenére, hogy időnként kábítószert is fogyasztanak.

Nemcsak a kábítószert vásárolják az emberek reklámozás nélkül, hanem az autót is. Igaz, az autónak van a legnagyobb reklámja Amerikában. A televízióállomások, az újságok reklámjai arról igyekeznek meggyőzni az embereket: minél újabb típusú, minél nagyobb és minél drágább autójuk van, annál boldogabbak lesznek. Az autó exisztenciális kérdéssé vált. A New York i polgár autó nélkül már el sem tudja képzelni az életét, enélkül mozdulni sem tud. Ennek oka — egyebek mellett — a tömegközlekedés hiányossága. Meg az is, hogy ha az ember jobb munkahelyen akar elhelyezkedni, ott csak akkor találhat meghallgatásra, ha autója a legfrissebben reklámozottak egyike. Az emberek itt összenőnek az autójukkal. Autóval mennek munkába, moziba, bisztróba, bankba, mindenüvé. A mozi, a bisztró, a bank alkalmazkodott az autósokhoz. Ezeken a helyeken anélkül szolgálják ki a vendéget, nézőt, ügyfelet hogy ki kellene szállnia az autóból. így aztán az amerikai polgár életének nagy részét autóban tölti. Nem is találni olyan tizenhat évét betöltött fiút vagy lányt, akinek ne lenne vezetői jogosítványa.

A reklámra az amerikaiak egyrészt úgy tekintenek, mint életük elmaradhatatlan részére, másrészt pedig úgy, mint ami felbosszantja őket, mérgezi mindennapi életüket. Mondják, nem tudnak úgy kinyitni egy újságot, hogy abból ne nézzen velük farkasszemet valamilyen reklámozott áru. Lehetetlenség úgy végignézni egy filmet, hogy azt kisebb-nagyobb időközönként ne szakítanák félbe reklámok. Az Európába átruccanó amerikaiak felüdülésnek tekintik, ha a jó öreg kontinensen bekapcsolják a tévét, s reklámok nélkül végignézhetnek egy filmet. Egyebek mellett amiatt is dühíti őket a reklám, mert rájuk tukmál mindent. Beszélgettem

• ••••••

van szó. Mindenük megvolt. Miért csinálták? Egyedül érezték magukat és „repülni" szerettek volna. „Kirándulni" az ismeretlenbe. A riportban megszólalnak a szülök is. Értetlenül szemlélik gyermekeik magatartását. Elmondják, hogy a milliós nagyvárosokban állandó félelemben élnek gyermekeik miatt. Olyan zsungelek ezek a nagyvárosok, amelyek már a rendőrség által sem ellenőrizhetők. A gyilkosságok alig öt százalékánál kerítik kézre a tettest. S vannak olyan bűnözésben igen rosszul álló helyek, ahol a nők a nemi erőszakot már be sem jelentik.

A közvélemény szigorúbb törvények foganatosítását sürgeti. Hatékonyabb fellépést a kábítószer-kereskedelem ellen. A szigorításokból ugyan nincs hiány, de a legtöbb esetben eredménytelen minden rendőrségi megmozdulás. A „bandák" tizenéves gyermekeket fognak be hálóikba. Először ingyen adnak, adagolnak nekik kábítószert, majd később együttműködésre kényszerítik őket. Ha a rendőrségnek időnként sikerül is elkapnia egy-egy kishalat, a nagyok, a nemzetközi hálózatban dolgozó kábítószer-szervezetek vezetői a háttérben sértetlenek maradnak. Terménéhány emberrel, akik felháborodva mesélték: egy-egy áruféleségből olyan nagy a kínálat, hogy már-már képtelenség a választás. A vásárló azt sem tudja, mit vegyen, kész káosz van a fejében.

New York utcáit járva így vagyok ezzel én is. Vékony pénztárcámhoz mérten olyan itt az árubőség, annyi mindent reklámoznak a csiilogó-villogó, egész házfalakat ellepő neonok, hogy alig bírom kapkodni a fejem. Amikor meglátok valamit, valami apróságot, eldöntőm, hogy megveszem, de hirtelenjében elém tárul egy hasonló áru újabb reklámja. Abból azt tudom meg, hogy jobb, mint a másik. Es ez így megy a végtelenségig. Mert legalábbis a reklámok szerint, mindenből van jobb is, szebb is. S végül teljesen belezavarodva a kínálatba vásárlás nélkül menekülök a reklámok világából. Bevetem magam a Centrál parkba, a pázsit, a fák, virágok birodalmába. Fáradtan ülök le egy padra. Meginnék egy üdítőt. Igen ám, de abból is olyan nagy a kínálat, hogy nem tudom milyent.

KRAL KLARA

A szerző felvételei

„NEM VAGYOK KÖNNYŰ ESET"

Egy arc a prágai tévéfesztiválról: Yves Rénier

Nyújtózkodik. Ásit. Mosolyog. A fejét vakarja. A haját kócolja. Aztán meg is fésülködik — az ujjaival. Pajkosan, gyorsan, grimaszolva. Olyanok a gesztusai, mint egy kiforratlan suhancé. A szerelése sem jelzi, hogy negyvenhárom^ éves: piros ing, kopott farmer, bőrcsizma. És egy sötét napszemüveg. Ha komolynak akar látszani, felteszi, de ha nevet, azonnal lekapja. A széket vizsgálgatja: nem forog. Sebaj! Akkor majd forog ő. Egy percig sem tud nyugton ülni.

Yves Rénier. Francia színész. Százhúsz filmszerepe közül mi csak egyet láthattunk, de a legnagyobbat: Moulin felügyelőjét a Csehszlovák Televízióban. Emlékszem: szimpatikus volt. És vagány. És úgy vágott az esze, mint a borotva.

Azt mondja: utálja az öltönyt, a nyakkendőt; össze is tűzött a sorozat jelmeztervezőjével, mert ünneplőbe akarta „csomagolni" őt. Még mit nem! Inkább nem kell a szerep — tiltakozott. Ki látott már öltönyben futkosó felügyelőt Párizs utcáin? A végén neki adtak igazat, kapott egy trikót és egy farmert, abban nyomozott az első résztől az utolsóig. A siker nem maradt el. Megnyerő egyéniségével szinte pillanatok alatt megszerettette magát. Olyannyira, hogy azóta a rendőrök is elnézőbbek vele szemben — dicsekszik —, mert ha megnyomja a gázt, nem mindig veszi figyelembe a sebességkorlátozást. Hát ennyit Moulin felügyelőről — csapja össze a tenyerét. Hét évig forgatta, örül, hogy vége, most már valami egészen másra fáj a foga. Váltsunk is témát — tanácsolja, s még mielőtt kérdeznék, maga folytatja.

Azt mondja: imádja a tengert, a napfényt, van egy drága búvárfelszerelése, ha csak teheti, vízközeiben van. A halak, a kagylók, a korallok, hú, micsoda világ — lelkendezik — akkora akváriuma van otthon, hogy na! Tovább sorolja, mi az, ami fontos neki. A házasság? Kelepce. Köszöni, nen> kér még egyszer belőle. A szabadságát fel nem adja többé — esküdözik. Szerepek? Igen, abból sok kell. Sok és nagyon jók. Mert akármibe — csak a pénz miatt — nem megy bele. Ha nincs kedve a szerephez, megette a fene! Fizethetnek érte akár mennyit, gondolkozás nélkül lemond róla. Nem vagyok könnyű eset, tudom — jegyzi meg bohókás mosollyal. — Én addig hajtogatom a magamét, amíg csak el nem hitetem a rendezővel, hogy nekem van igazam.

Hallgatok. Ö tovább beszél. Csapongva, lázasan, megállíthatatlanul.

Azt mondja: szereti a tejszínhabot, de irtózik a hústól. Imádja a nyugalmat, gyűlöli a háborút. Rajong a kisemberért, de ki nem állhatja a sznobokat. Illúziói nincsenek, vágya annál több. A legnagyobb: szeretné, ha csendben, nyugalomban élhetne. Ezt kívánja nekem is, neked is — mindenkinek. A többi már csak rajtunk múlik — fűzi hozzá, s mintha kilőtték volna, felugrik a székről és kirohan az esőbe. Csurom vizes, amikor visszaül mellém. SZABÓ G. LÁSZLÓ

(Kara! Kouba felvétele)

9