A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-25 / 4. szám
— Mert egyetlen ember egymagában nem lehet annyira ostoba, mint amilyen te vagy, kedves alhadnagyom ... Jorík elgondolkodott. A legközelebbi útján játszva megszabadulhatna az aknáktól a Katona által előírt recept szerint. De talán a városban is megpróbálhatná. — Jól van — szólt határozottabban. — Elsétálgatok velük itt, Bratislavában. A Katona egy csodálkozó grimaszba csücsörítette húsos ajkát. — Mégse vagy te olyan isten barma, mint ahogy hittem. Bocsáss meg, alhadnagy. Hát ez nagy volna, óriási. Csak bátorság kell hozzá ... Jónk leintétte: — Miféle bátorság? Majd meglátod, mekkora hajcihő támad itt. ha én ezt megkavarom. Be vele a postaszekrénybe, pontosan belefér, és a postán fog felrobbanni, vagy a főtéren a postakocsiban ... — És a mi embereink repülnek a levegőbe, te ló, te isten csapása. — A háború az háború ... — És a Slovák, a Gárdista végre bebizonyíthatja és ordíthatja, hogy az oroszok meg a judeo-bolsevisták gyilkolják az ártatlan postásokat. Ha meg az utcán robbanna az istenadta, akkor nőket és gyerekeket is elpusztítana. Istenem, ha rajtam múlna ... Felültetlek egy repülőgépre, vonatra, vagy akár egy disznó hátára is, és visszaküldték Przemyszlbe, hogy azok a törzskari marhák bekeretezzenek, adjanak neked előléptetést és kitüntetést, de soha többé ne küldjenek oda, ahol gondolkodni kell. — És ha ezek az aknák olyan vonatot repítenek a levegőbe, amelyben asszonyok és gyermekek ülnek? Az talán nem bizonyítaná, hogy a judeo-bolsevisták és az oroszok léptennyomon gyilkolnak? Csak a Katona úr mond bölcsességeket, de amit én javasolok, az elejétől végéig ostoba és erkölcstelen? 1 — Kussl — szakította félbe a Katona parancsoló taglejtéssel. — Vedd elő a józan eszedet. A háború könyörtelen, és például a mi légierőnk bombázása, a tüzérségi tűz meg a többi lövöldözés nem egy embert pusztít el. A mieink közül is. Saját asszonyainkat és gyermekeinket. Csakhogy ott a cél szentesíti az eszközt. Ha egy pályatestet akarunk és tudunk megrongálni, hogy az utánpótlást néhány napra, legalább néhány órára lelassítsuk, ott összeszorítjuk a fogunkat, és lecsapunk. Pedig tudjuk, hogy... Na, elég ennek kapcsán annyi, hogy más dolog egy katonailag fontos vasutat a levegőbe röpíteni és megint más propaganda-tűzijátékot rendezni a Stefánik utcában vagy a Hlinka téren, hogy Tisónak a kezére játsszunk. Ilyesmit nem tanultál az iskolában, igaz? Az igazat megvallva az iskolában mindenfélére kioktatták Joríkot, de ifjúkori harciasságából két kocsmai verekedésnél többre nem tellett. A bűzös tantermekből úgy jött ki, mint aki újjászületett. Hallgatag, mérges legények oktatták ki, hogyan kell a kemény rugóval ellátott alattomos kést használni; nyelét a markodban szorítod, odanyomod az ellenfél mellkasához, lenyomod a rugót, és máris az angyalok karában dalol. Megtanult sima tenyérrel ártalmatlanná tenni, súlyosan megsebesíteni és ölni, nyakcsigolyát tömi, csípőből lőni. Megtanulta az aknák megkülönböztetését, a robbanótöltetek és ezek hatékonyságának számítását, már egészen tisztességesen tudott játszani a távíró billentyűjével, ki tudta javítani az egyszerűbb hibát a rádióadóban, képes volt megszerkeszteni egy pokolgép mechanizmusát. Okosan tanult és nem kevésbé megfontoltan bukott is azokból a tantárgyakból, amelyekből nem válhatott gyanússá. Például a rádiós tevékenységből és a villamossági ismeretekből, amelyeket egy átlagos gépipari technikusnak valóban nem kell tökéletesen ismernie. Volt lehetősége kitűnni a többiben, hogy ne gyanúsítsák meg kedvtelenséggel, és számolta a kilométereket a határtól Bratislaváig és Prágáig. Más nem érdekelte. A politikai előadásokat azzal a figyelmes arckifejezéssel hallgatta végig, amelyet már a technikumban betanult a megemészthetetlen előadásokon. Eszébe se jutott valakit is meggyilkolni. Egyáltalán nem gondolt a postásra, aki az egyfogatú bakján ülve zsákban szállítja a pályaudvarra a postaszekrényekből kiszedett leveleket, s hirtelen egyik pillanatról a másikra felfordulna alatta a világ. Nem gondolt az asszonyokra a zöldséges bódé előtt, akiket a szétrobbant kosár teleszóma zöldséggel és halállal. Csak pokoli rakományától szeretett volna megszabadulni. Nem is értette, miért csodálkozik a Katona, hiszen ilyen tűzijátékokat ők is rendezhettek, sőt rendeztek is. Ezért nem kellett idejönnie neki, végső soron jelentéktelen diverzánsnak, a láthatatlan óriásgépezet aprócska kerekének. (Folytatjuk) Hetven éve, 1915. január 27-én született Gyurcsó István csehszlovákiai magyar költő. Születésnapjának jubileumát már nem érhette meg, tavaly kora tavasszal ragadta el tőlünk a halál. — Verseiben ott találjuk a szeretett szülőföldet s mindazt a tájat, ahol valaha megfordult. Élményeiből mindig vers született — írta róla Dénes György a költőt búcsúztató cikkében. Az évforduló alkalmából versei közlésével emlékezünk a költőre. GYURCSÓ ISTVÁN VERSEI Hétköznapok Tűnődöm: tél, tavasz, nyár, ősz... Maradj a korra/ egyidős! Biztatom magam, biztatom: • ne kössön soha tilalom! A hétköznapokat kerestem mindig. Faluk, vámsok utcáit, mezők ösvényeit jártam. Évszakok köszöntöttek a természet változásaival. A tájak keblükre öleltek, az étet fiává fogadott Gyermekek kacagtak reám, én meg visszanevettem. Virágzó almafák integettek Gömörben, pitypang köszöntött a Kis-Duna partján, füzesek a sokvizű Bodrogközben, és köszöntem az embereknek, azok visszaköszöntek. Öreg szerszámok közt a kommunizmusról beszélgettünk, öreg szerszámok közt öreg emberekkel; öreg emberekkel, akik ifjú szívvel hisznek, akik sok fiatalnál jobban látják jövendőnket Beszélgettünk öreg szerszámok között, petróleumlámpák kormos üvege mellett, majd fölnéztünk a szerelők arcába, akik neoncsöveket tűzdeltek a magas oszlopok tetejére. Répasomk közt hajladozó leányokat asszonyokat csodált a szemem, szélfútta arcukat, kezüket néztem. Hallgattam a durva szelet s így szóltam: Ne bántsd, te szél, az asszonyok kezét, arcát! Ám hiába beszéltem én, hiába kiáltoztam... Majd mindenféle gépeket láttam az utakon. Jöttek, dübörögtek prüszkölve, morogva, és a szél megijedt: ijedten elszaladt a szél, tudta talán, a gép erősebb, mint az én szavam. És az asszonyok dereka kiegyenesedett szemük fölé kapták tenyerüket, úgy nézték a motoros szerszámok vonulását... Hétköznapok simogatták a szívemet Én tűnődve álldogáltam a hétköznapok között, de ők egy pillanatra sem maradtak énvelem, megérintették homlokomat, és futottak tovább. Próbáltam megfogni, megkötözni őket ám fiatal csikók mind a hétköznapok, s a betűk béklyója nem elég erős fék, hogy megzabolázná futásukat akár egy napra is. Ha megkötöztem is néhány napot mit ér az, vén gebe mindegyik, hiába raknám rá a nyerget.. Virágos mezőkön, hegyeken, völgyeken, velem, mögöttem, előttem futnak a napok, a fürge hétköznapok. Virágos mezőket láttam tegnap, a réteken margarétát szedtem, gyűjtöttem csokorba. Visszanézek most, és gyárak tornyait látom. Hol vagyok ? Miféle kémény az mögöttem ? Nem ezt láttam, nem erről írtam én tegnap! Futnak, vágtatnak a hétköznapok arany csikói: Gyorsan hát, krónikás, ne bíbelődj a nyereggel, nyereg nélkül, szőrén is üld meg az Idő lovát! Év végi énekMég innen Csukódik, csikorog ajtaja az évnek, sarokvasain az emlékek beszélnek, küszöbén lábnyomot őrizget az idő: ó, hol van, merre jár a kopogós cipő? Csukódik egy könyv is, lapjai zizegnek; utolsó sorait írom, im, e versnek. Zárszónak ha szánnám... vagy tán annak szánom ? Csodálatos év volt, ne bánd, én sem bánom! Tartalomjegyzékét nem foglalom össze — Egyszer volt... Ugyan hol? Nem is olyan messze. Csak hát a december legvégére hágtunk, s magunk mögött ajtót ablakot bezártunk! — Csikorog, csukódik ajtaja az évnek, az ajtó mögött csak az emlékek élnek. Kellene írni egy búcsúztatót, valamiféle összefoglalót; mit, miért volt érdemes tenni — hogyha már végképp el kell menni —, de halogatom, hátha, hátha kivirágzik még az akácfa, majd a nyár, úgy ám, a kedves nyár, mikor a határ virágbazár, és az alma fák, sző/ősomk: tatán még újbort is ihatok, ha meglátogat barátsággal a tél s a tavasz barkaággal. — A reménység föl-fölsóhajt : Tavasz! Talán még az is kihajt! 15
