A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-28 / 26. szám
MIHAIL SOLOHOV (1905-1984) A nagy családú r "X • • • A kert alatt, a cserjés bágyadt zöld sörtéje között lebukóban van a nap. A sztanyicából a Don, a rév felé tartok. Talpam alatt nedves homok; rothadt szaga van, akár a vízben megduzzadt, rég korhadó fának. Az út cikcakkban kúszik a cserjésben, akár a nyúlcsapás. A nap erőlködve, bíborvörösen lehuppant a városi temető mögött, és nyomomban máris galambszürke alkonyat gomolygott a berekben. A komp a kikötőben megkötve áll; a lila víz kotyog az alja alatt; táncolva és oldalt dőlve nyikorog a villában az evezőlapát. A révész meritőedénnyel koszorálja a komp bemohosodott fenekét, ki-kiloccsantja a vizet. Felemeli fejét, ferde metszésű, sárgás szemével rám tekint, és kelletlenül azt dörmögi: — A túlsó oldalra igyekszel! Mingyán indulunk, oldd el a kötelet! — Csak ketten evezünk át? — Úgyis át kéne mán. Sűrűsödik az éjszaka, vagy jön ember, vagy se. Felgyürte buggyos nadrágját, megint rám tekintett. — Látom, nem földi vagy, nem idevalósi... Mi szél fútt erre? — Hazamegyek, katonáéktól. A révész levette sapkáját, egy fejrándítással hátracsapta fürtjeit, rám kacsintott, és kivillantotta kopott fogait. — Aztán hogy? Szabadságra vagy sutytyomban? — Leszereltem. Elengedtek egy esztendőt. — No, hát akkor... megnyugtató ... Az evezőlapáthoz ültünk. A Don játékosan sodor bennünket a parti erdő elárasztott, fiatal cserjése felé. A komp érdes aljához ridegen dörgölödik a víz. A révész kék erekkel keresztül-kasul szeldelt, mezítelen lábán kidagadnak az izomkötegek, megkékült talpa tapadva feszül a síkos keresztdeszkákhoz. Keze hosszú, csontos, az ujjai bütykösek. Magas, keskeny vállú, esetlenül evez. belegömyed, de az evezőlapát engedelmesen vág bele a hullám tarajos hátába, és mélyen felkavarja a vizet. Elereszti az evezőt, arccal felém fordul. — Úgy látszik, az erdőbe sodor bennünket! Cudar história, de nincs mit tenni, cimbora! Középen még sodróbb az ár. A komp megiramodott, makrancosán felfelé rúgott a tatjával, majd oldalt dőlve az erdő felé húzódott. Egy félóra múlva elárasztott fűzfákba ütköztünk. Az evezőlapátok eltörtek. A résen szörcsögve csurgott be a víz. Egy fára kapaszkodtunk fel: ott töltjük az éjszakát. A révész egy ágat meglovagolva mellém ült, pöfékelt cseréppipájából, fülelt a vadludak szárnyának suhogására, melyek a fejünk fölött szeldelték a szuroksötétséget — de közben beszélt: — Hazamégy, a családodhoz ... Anyád biztosan vár: visszajön a fia, aki eltartja, megenyhíti az öregségét, pedig de bizonyára nem is veszed szívedre, hogy ö, az anyád, fényes nappal sóvárog, érted, éjszakánként meg majd elsorvad, annyit sír-ri ... Ilyenek vagytok ti mind, fiúk, fiúk ... Amig nincs ivadékotok, tompa a telketek a szülői szenvedésekkel szemben. Pedig de sokat kell elszenvednie mindegyiknek Némelyik asszony, amikor felhasitja a halat, kiszakítja az epéjét: eszed-eszed a hallevest, de iszonyú keserű. Hát így vagyok én is: élek-élek, csak hát a legeslegkeserűbbet kell bekanalaznom ... Néha tűr-tűr az ember, és azt mondja: „Hej élet. élet, mikor fordulsz még rosszabbra?" Te nem vagy idevalósi ember, idegen vagy — hát csak fogd fel ésszel: milyen hurokba dugjam a fejem? Van nekem egy lányom: Nataska, az idén éri meg tizenhetedik tavaszát. Azt mondja nekem: — Utálok egy asztalnál magával enni, apám. Ha ránézek a kezére, mingyán eszembe jut, hogy ezzel a kezével ölte meg a bátyáimat, és olyankor még a lelkem is majd kihányom. — Hát nem érti meg a kis nyavalyás, kik miatt történt minden úgy? Hisz minden őmiattuk. a gyermekek miatt történt! Fiatalon nősültem, nagyon szapora aszszonyt adott a sors, nyolc ágrólszakadt csemetét pottyantott a világra, de a kilencedik vesztét okozta. Megszülni ugyan megszülte, de az ötödik napon sírba vitte a láz... Egyedül maradtam, mint a kisujjam, a gyerekek közül meg egyet se vett el az isten, akárhogy kértem is... Ivan volt a legidősebb ... Hozzám hasonlított, olyan fekete, jóképű gyerek volt... Szép szál kozák lett belőle, becsületesen dolgozott. A másik fiam négy évvel fiatalabb volt Ivánnál. Ez az anyjára ütött: alacsony, zömök volt, a haja szőke, majdnem fehér, a szeme meg barna, ő volt a legkedvesebb, öt szerettem a legjobban. Danyilának hívták... A többi hét kislány volt, még egészen apró gyerek. Megházasítottam Ivánt, ott a falumban, nemsokára kisgyerekük született. Danyilát is már éppen meg akartam házasítani, de'akkor jöttek azok a zűrzavaros idők. Felkelés tört ki a sztanyicánkban a szovjethatalom ellen! Másnap hozzám szalad Ivan. — Gyerünk, apám — azt mondja —, menjünk a vörösökhöz! Krisztus Istenre kérem. Nekünk őket kell pártolnunk, mert ez véghetetlenül igazságos hatalom. Danyila szintén erősen unszolt. Sokáig csábítgattak, de én azt mondtam nekik: — En nem tartalak vissza benneteket erővel, mehettek, de én nem megyek sehová sem. Nálam még heten vannak a padokon, és mindegyik száj megköveteli a betévö falatját! Akkor aztán el is tűntek a faluból, a sztanyicánk meg felfegyverkezett avval, ami kinek-kinek épp a keze ügyébe akadt, én meg a fehérek kezébe kerültem és a frontra vittek. A gyűlésen azt mondtam: — Tisztelt vének! Mindnyájan tudjátok, hogy nagy családú ember vagyok. Hét gyermekem van. Hát ki visel gondot a családomra, ha a fűbe harapok? Én: — így meg úgy, de ők csak: — nem! Nem voltak tekintettel semmire, nyakon fogtak, és máris vittek a frontra. A hadállás épp ott volt a kertek alatt. Ez húsvétkor történt; bekísértek a faluba kilenc foglyot, és Danyiluska az én kedves magzatom köztük van ... A téren át a századparancsnokhoz vezették őket. A kozákok kitódultak az utcára. — Agyon kell verni a bitangokat! — ordítozták. — Ha kivezetik őket a vallatásról, elbánunk vélek istenesen! Én ott állok köztük, reszket a térgyem, de nem mutattam, hogy sajnálom a fiamat, Danyiluskát... Oldalt sandítok, látom, súgnak-búgnak a kozákok, és felém integetnek a fejükkel... Odajön hozzám Arkaska, az őrmester, és azt kérdi: — No mi az, Mikisara, fogod ütni a kommunistákat? — Ütöm én azokat az ilyen meg amolyan gonosztevőket! — No akkor nesze ez a szurony, — kivicsorítja a fogát: — Szemmel tartunk, Mikisara ... Vigyázz, mert baj lesz. A lépcsőre álltam, és azt gondoltam: „Szent szűzanyám, csak nem fogom megölni a fiamat?" Hallom a századparancsnok kiáltását. Kivezették a foglyokat, legelöl az én Danyifámat... Ránéztem, és megfagyott bennem a vér... A feje akkorára dagadt, mint egy veder, és mintha megnyúzták volna... A falu felé jövet is ütötték őket. Támolyogva jön a pitvarban. Rám néz, felém nyújtja a kezét... Mosolyogni akar, de a szeme csupa kék folt, az egyiket elborította a vér... Ekkor megértettem: ha nem döfök belé, akkor agyonvernek a falubeliek, keserves árván maradnak a kisgyermekek ... Odaért hozzám. — Apám — azt mondja —, édesapám. Isten veled. A könnyei lemossák a vért az arcáról, én meg ... nagy nehezen felemelem a kezemet ... Mintha megmerevedett volna ... A markomban szorongatom a szuronyt. Avval a végével döftem belé, amékkel a puskára tűzik. Ide. erre a helyre döftem, a füle fölébe ... Mekkorát jajdult, jaj! — eltakarta az arcát a két tenyerével, és leesett a lépcsőről... A kozákok hahotáznak: — Vérbe füröszd őket, Mikisara! Úgy látszik, megesett a szíved a Danyilkádonl... Üsd-vágd, különben mi csapoljuk meg a véredet! A századparancsnok kijön a tornácra, káromkodik, de a szeme nevet... Ahogy elkezdtük a szuronnyal döfködni, a lelkem megzavarodott. Elkezdtem szaladni egy kis utcába, oldalt néztem, és azt láttam, hogy az én Danyiluskámat a földön hengergetik. Az őrmester a torkába szúrta a szuronyt, ő meg csak — hrr... Lenn, a viz ostromára megreccsentek a komp deszkái, hallani lehetett, ahogy áramlik belé a viz, a fűzfa pedig megremeg, és elnyújtva megnyikordul. Mikisara megérintette lábával a felágaskodó tatot, és a pipájából sárga szikrazáport verve azt mondta: — Elsüllyed a kompunk, holnap délig a fűzfán kell rostokolnunk. Lám, milyen baleset ért bennünket! Sokáig hallgatott, majd csendesebb hangon, tompán megszólalt: — Engem ezért a dologért törzsőrmesterré léptettek elő. Sok víz lefolyt azóta a Donon, de éjszakánként még mindmáig is hallom: mintha valaki hörögne, fuldokolna ... Akkor, amikor szaladtam, hallottam a Danyiluska hörgését... Hát ez: a lelkiismeret öl meg engem. Tavaszig tartottuk a frontot a veresek ellen, aztán csatlakozott hozzánk Szekretyov tábornok, a Donon túlra kergettük a vereseket — a szaratovi kormányzóságba. Én nagy családú ember vagyok, de semmiféle könynyítést nem adtak a szolgálatban, mert a fiaim a bolsevikok közt voltak. Eljutottunk egészen Balasov városáig. Ivánnak — a legidősebb fiamnak — se híre, se hamva. A fene tudja, hogy tudták meg a kozákok, hogy Ivan a veresektől átpártolt, és a harminchatodik kozákütegnél szolgál. A falumbeliek megfenyegettek : „Ott fojtjuk bele a szuszt Vanykába, ahun tanáljuk." Élfoglaltunk egy falut, hát ott a harminchatodik üteg... Megtanálták az én Ivánomat, megkötözték, és a századhoz vezették. Ott kegyetlenül megverték a kozákok, és azt mondták nekem: — Kísérd az ezredparancsnokságra! A parancsnokság szállása húsz versztára volt attól az orosz falutól. A századparancsnok idead nekem egy papírt, azt mondja — de nem mer a szemembe nézni: — Mikisara, itt egy papiros. Kísérd a fiad a parancsnokságra, biztosabb, ha véled megy, az apjától csak nem szökik meg! Akkor megvilágositott az Úristen. Megsejtettem: azért rendelnek éppen engem a kísérőül, mert azt gondolják, hogy szabadon eresztem a fiam, osztán majd öt elfogják, éngem meg agyonvernek ... Bemegyek abba a házba, ahun Ivánt fogva tartották; azt mondom az őrnek: — Adjátok csak ide azt a foglyot, majd én bekísérem a parancsnokságra. — Vigyed — azt mondják — mi nem sajnáljuk. Ivan a vállára vette a köpenyét, a kucsmáját meg csak forgatta-forgatta a kezében, aztán a padra dobta. Kimentünk a kertek alá, a dombra: hallgat, én is hallgatok. Hátranézek, azt akarom látni, nem követnek-e bennünket. Megtettük már a fele utat. elhagytuk a kis kápolnát — de senkit se láttunk, aki 14
