A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-19 / 3. szám
6 PETER HAJDÚK Tudta mit jelent bírni egy nőt, és úgy hitte, hogy rövid élete során már mindent megismert. Az első piaci kofa volt, akárcsak az ő anyja. Veszekedős, termetes özvegy, aki parasztházakban felvásárolt tojást, vajat, baromfit, Joríkné barátnője volt, de konkurráltak is. Együtt cipelték a súlyos batyukat és kézikosarakat a breznói piactérre, előbb azonban végigjárták az állandó vevőket, a nagy háztartások úrnőit, hogy nekik ajánlják fel a legjobbat abból, amit azon a napon behoztak. Ha a visszafelé vezető úton nem vesztek össze, akkor Mara beült hozzájuk egy szóra. És néha segített a házimunkákban is. Jorík tizenhat éves múlt, az arca pattanásos, mintha csalánnal törülközne, hatalmas keze volt, a hangja úgy zengett, mint a nagybőgő, Mara pedig néha megveregette, de nem úgy, ahogy, ahogy a fiúk szokták egymást, durva paraszti kedvességgel, hanem a nyakát a nyakszirtjét, erősen és nedves tenyérrel. Ha az asszony elkapta őt így a nyakszirtjénél fogva, a fiú kitépte magát a kezei közül és valami felkavarodott benne. Azt hitte, a dühtől, a méregtől. A tévedést maga Mara oszlatta el, amikor egyszer késő délután, Breznóból való visszatérésük után, Joríkné elszaladt a kisbíróhoz. Mara megragadta a fiút a nyakánál, és a magáévá tette. Durván és szenvedélyesen. Jorík soha többé nem tudott visszaemlékezni arra a percre. Csak arra emlékezett, hogy az asszony félig feküdt, félig ült az alacsony, hosszúkás ládán, amiben Joríkék a lisztet tartották, s aztán, amikor a fejére zuhant a mennybolt és nem tudta, mit kell tennie ezután, az asszony megragadta a vállát, és őt, a kifulladt, megrökönyödött legényt kipenderítette a konyhából az udvarra. S miután anyja hazatérése után ismét visszamerészkedett a konyhába, Mara még a szeme sarkából se nézett reá. „No, Margit" — ásított Mara, és úgy nyújtóztatta ki hatalmas, erős testét, mint egy óriási, kövér macska. „Elmegyek aludni." És elment büszkén, súlyos, kemény léptekkel, és Štefan szeretett volna utána rohanni, leütni a balta fokával, ütni, verni, kitépni a haját ennyi megaláztatásért. A húsvéti szünidő után már tudta, mi az, ami hiányzik neki, és mit keres. A diákotthonban rövid pórázon tartották őket. És ha régebben azért vágyódott haza, hogy jóllakjon és egy jókora csomagot vigyen a hazaiból a városi diáknyomorba, most már Mara ölelését is éhezte. Egészen az érettségiig sikerült eltitkolni a heves, vad éjszakákat Mara keskeny ágyán, a vászonlepedő alatt recsegő szalmán. Azután valaki besúgta az anyjának. Joríkné faggatni kezdte, majd keserű szemrehányásokkal illette. „Mi köze hozzá" — vágott vissza a fia kurtán és gorombán. — „Ő ettől nem fogy el, magának pedig nem fáj!" Másnap az asszonyok összeakaszkodtak a breznói országúton, és soha többé nem jártak együtt. Štefan pedig megkönnyebbült. Már Podbrezovában volt gyakorlati munkán, már tudta, melyik gyári lány adakozó vagy legalábbis szófogadó. A pattanásokat már rég nem kellett rejtegetnie, de még nem tudta, mire a csókolódzás. Örült szigorúan megtakarított koronáinak, a másik nem felett aratott gyors és könnyű győzelmeknek, s örült az életnek, amely mintha csak neki kínálná fel magát és senki másnak. A csókot sokkal később ismerte meg. Néha visszaemlékezett Tamarára. Postai kézbesítő volt Jefremovban. Kellett, hogy valami komoly legyen az ügyben, mert amikor Tamara megmondta neki, hogy férjnél van, csak éppen két éve nem hallott róla, hogy Asztrahánban gyenneke van, meg akarta ölni az asszonyt. Mert előtte is ismert más férfit, hogy nem ő az első az asszony életében és karjaiban. Aztán elfelejtette Tamarát abban a pillanatban, amikor a lövegeket szállító szerelvény kigördült az állomásról. Ezután kerülte a csókot. Mindent úgy vett birtokába, mint egy katona, és csak azt, ami maga is birtokába vette a katonát, minden beszéd, minden erőszak és minden kedveskedés nélkül. A Lány, aki elhozta a táskát, az sem kivétel. Úgy került az útjába, mint száz más, és úgy jött számításba, mint minden szoknya, amellyel eddig találkozott. De vigyázat, itt Bratislavában rettenetesen vigyázni kell. legalábbis addig, amíg tart az égzengés. Jorik átkozta a világot, elátkozta Manicát, aki miatt majdnem lekéste a vonatot, az utolsó vonatot, amely még a kijárási tilalom kezdete előtt visszaviszi Bratislavába. A fürdőben gyorsan és játszi könnyedséggel végzett. A szivattyúnak, amit a Münz-cég a Cseh—Morva Védnökségből hozatott, és nyárra felszerelték a melegvízelosztóban, csupán egyetlenegy hibája volt: a silány háborús anyag. Az ilyen berendezésekre ugyanis az utóbbi években már csak azokat a fémeket engedték felhasználni, amelyek se harckocsinak, se fegyvercsőnek, sőt talán még szíjcsatnak sem voltak jók. — Legokosabb, ha eladják ócskavasnak — tanácsolta a fürdő gépészének, egy zsíros kezeslábasban ügyködő idősebb férfinak. — Az anyagreklamációt nem intézi el maguknak az úristen sem. — Tudom — válaszolt a gépész, kezét az olajos rongyokba törölgetve. — Amíg maguk írnak a gyárnak és választ kapnak, addigra vége az egész heccnek ... — Gondolja? — figyelt fel Jorik, és elhatározta, hogy ezt beleveszi a lakosság hangulatáról készülő jelentésébe. A gépész felmordult. — Nem gondolom, hanem tudom. Ezeknek már lőttek, bedöglött a verkli. Ha már a Vöröskereszt ide költözködik a Fürdőszigetre, ha már az urak a Vöröskereszt védőszárnyai alá bújnak, akkor valahol megrepedtek a falak. És ők ettől ugyancsak beszartak. A sétahíd mögött valóban észrevett egy csomó furgont és tehergépkocsit, amelyek bútorokat és különféle lakberendezési holmikat szállítottak ide; maga a fürdösziget lármás volt, de ez nem a fürdőélet, hanem a munka zaja volt. — Mit gondol, mikor kezdődik a balhé? — kérdezte a gépészt. — Ha az oroszok itt is úgy megindulnak, mint odafent északon, akkor május elsején együtt szlopálunk velük. — És maga nem fél? — Mitől? — borzolódott fel a gépész. — Talán magától, hogy beköp? De szarok ón magára is... Csak nem lesz annyira ostoba, hogy ne látná mi az ábra. Engem beköp, utána magát akasztják fel, mert most ez a nóta járja ... — Egyelőre csak odaát — provokálta az ejtőernyős, és bizonytalanul kelet felé intett. — Nemsokára itt is az lesz, én mondom magának. — És az oroszoktól nem fél ? — Barom — fortyant fel a gépész, és többet már nem is beszélgettek egymással. Kezet se ráztak a búcsúzásnál, és amikor Jorík elébe tárta aláírásra az ellenőrzőlapot, a férfi köpött egyet és azt sziszegte foghegyről: — És ha valami történne, hát megjegyzem a nevét. Muška úr... Jorik jót nevetett. Minek ez a sok beszéd, szögezte le józanul, amikor utána a pöstyéni utcákon csavargott, hogy agyonüsse az időt, amíg Manica úr haza kegyeskedik fáradni. Manicáné csak délutánra várta a ház urát. Kutyafülét sem érnek az ilyen beszélgetések, morfondírozott magában. A hangulatjelentéseket tömören, de kifejezően kell megfogalmazni, neveket nem is szabad az adásokban feltüntetni, költeni pedig lehet akármit. Mégis ízelítőt kapott a lakosság hangulatából tömören, félreérthetetlenül. Nem lepődött meg. Végső soron ... Az önálló köztársaság rögeszméje csak az első őszig volt szép játék, aztán falubeli férfiak és a távolabbi ismerősök hamarosan megállapították, hogy a németekkel együtt nyakig úsznak a háborúban nemcsak a lengyelek, hanem az angolok és a franciák ellen is. Neki ugyan ez akkor teljesen mindegy volt, de amikor egyszer egy kiadós reggeli után a gyönyörű júniusi reggelen kilépett az országidra, hogy kiszimatolja, mit lehetne puszta időtöltésből csapra verni és a templomban melyik szempár állja a kihívó pillantásokat, kiverte a hideg veríték. Tudta, hogy a keleti frontot csak akkor ússza meg, ha legalábbis a kezét vágná le. Nem tévedett. Csak az időt nem találta el, mert öt egy évvel később hívták be, azokban a napokban, amikor az újságok és a laktanyai rádió minden percben Sztálingrád elestét kürtölte. Utána már nem volt kegyelem, a németek irtózatosan sok vért vesztettek, nem is beszélve szövetségeseik, az olaszok, románok veszteségeiről. A tavasz már Ukrajnában érte a tisztjelöltét. Megígérte anyjának, önmagának és a templomban a Boldog Istenanya szobrának, hogy az első alkalommal okosan és csendben átszökik fogságba, mint ahogy apja tette, isten nyugosztalja szegényt. Négy 14
