A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-19 / 3. szám
Kitűnő prózaírók: Mikszáth Kálmán alkotói világával találkozni mindig őszinte örömet jelent. Regényei és elbeszélései a múló évtizedek során mitsem veszítettek népszerűségükből, s ezeknek színpadon játszott, filmszalagra rögzített, vagy akár a tévé képernyőjére vitt dramatizált változatai minden esetben méltó érdeklődésre tartanak számot. A hazai magyarság számára mindenképpen öröm, hogy ehhez a mikszáthi hagyományokat ébresztgető áramlathoz — dramaturgiai törekvéseit tekintve — a Magyar Területi Színház is csatlakozni tud, elvégre színházunk ezzel nemcsak a publikum elvárásainak tesz eleget, hanem a klasszikus magyar irodalom jelentősebb alkotásainak bemutatásával egyben legsajátabb és az indulás napjától mindmáig következetesen vállalt, hagyományos funkcióját is teljesíti. A néhány évvel ezelőtt látott Szent Péter esernyőjének igazi közönségsikert aratott felújítása után, a MATESZ komáromi együttesében ezúttal az erős társadalombírálattal és szatirikus látásmóddal megírt „A Noszty fiú esete Tóth Marival" című Mikszáth-regény 1972-ben készült színpadi adaptációja került színre Benedek András, Karinthy Ferenc és Siklós Olga átigazításában. Brand István dalszövegeivel s Róna Pál zenéjével. Mindez, így első hallásra, örömteli és rokonszenves, bíztató és kíváncsiságra ösztönző. Ami mégis problémaként tűnik föl a komáromi társulat legutóbbi premierjével kapcsolatban, az a darab színpadi megvalósításának mikéntjében keresendő. Előrebocsátom: szeretem és becsülöm a zenés műfajt, annak szellemességét s a könnyedségén is átütő illúziótlanságát; valamint azt is, hogy ebben a zsánerben karikírozó éllel, nemes iróniával, olykor csillámlóan természetes humorral lehet jellemet, kort és társadalmi hátteret ábrázolni. Feltéve, ha valóban jó és művészi tekintetben is értékes az előadás. Ezért bosszant, ha némelyek eleve lefitymálják, lebulvározzák mondjuk az operettet — mert esetleg botfülűek, avagy emelkedettebbnek érzik (tartják?) az ízlésüket... Az operett, a zenés vígjáték, a musical is lehet minden tekintetben egyenértékű és értékes előadás, ha: 1) a produkció ötletes és egységes vonalvezetésű; 2) ha a cselekménybe okosan épülnek be a kulcsszituációk és a rendező megfelelőképpen adagolja részint a poénokat, részint a muzsikát vagy a táncot; 3) ha a műfaj sajátosságainak és a mai néző szemléletének megfelelően az előadást átjárja a csípősen szellemes, a sziruposságot iróniával és öngúnnyal oldó, humorral teli líra; 4) ha a könnyűség nem jelent súlytalanságot, s az előadás egyben arra is bizonyíték, hogy derűs mosollyal is komoly dolgokat lehet elmondani. Az effajta derűs mosoly volt alapja Mikszáth Kálmán egyénien szatirikus, a valóság különböző elemeit széles regényírói hálóba fogó, bizonyos mértékű torzításoktól sem idegenkedő világlátásának. Ebbe az írói tükörbe sokminden belefért. Például kora soksok erkölcsi hazugságának és rothadó erkölcseinek leleplezése anélkül, hogy ez nála valaha is gyűlöletbe csapott volna át. Ezért a kritikustól is esztelenség, sőt jogtalanság volna olyasmit számon kérni a Komáromban látott előadástól, ami Mikszáthban sincs benne. Ám azt, ami Mikszáthnak is, a színházművészetnek is sajátja, a Noszty fiú „komáromi esetében" azonban még sincs ott, az iránt annál hangsúlyosabban kell követelődznie. Szemrebbenés nélkül számonkérheti mondjuk a stílus egységét, mert ez az előadás sem tisztán operett, sem tisztán zenés játék, de még csak egyértelműen társadalmi látlelet sem — pedig a produkció végkicsengése afelé kacsint. Az előadásból hiányzanak továbbá az elevenen lüktető dialógusok, nem érződik igazán a szomorkásán mulatságos szituációk felszikrázása; a rendező zenét meg táncot erőltet ott is, ahol szöveggel és hitelesebb színpadi helyzetek megteremtésével sokkal többet tudna felszínre hozni a mikszáthi figurák emberi bornírtságából, de talán még egyéni rendezői elképzeléseiből is. Ráadásul a játék második része némiképp elnehezedik, s ezáltal az egész előadás hosszadalmassá válik. A december derekán látott bemutató óta sokat gondolkoztam már azon; mi okozhatta, hogy Konrád József, aki esztendők óta tartó kísérletezés után a „Szeretve mind a vérpadig"-ban, „A peleskei nótárius"-ban, de leginkább a „Szélestenyerű Fejenagy"ban már rálelt sokáig érlelt egyéni stílusára, ezúttal nem tudta felülmúlni önmagát. Ügy érzem, a baj gyökere elsősorban abban keresendő, hogy önmagában sem tisztázta, vajon operettet vagy egyéb műfajt óhajt-e játszatni, továbbá elhitte a Mikszáth-regény átdolgozóinak, hogy olyan darabot alkottak, amit szinte továbbgondolás nélkül lehet színpadra állítani. Következésképpen ugyanezt el kellett hitetnie a színészekkel is. Nevezetesen azt, hogy ezúttal nincs szükség semmiféle idézőjelre, hogy érdemes ezeket a meglehetősen sztereotip figurákat egy az egyben eljátszani. Ami megtéveszthette, az a szövegben megcsillanó nyelvi varázs, ami Mikszáthnak, ennek a kedélyes hangulatú írónak sajátja; továbbá a zene és a tánc varázsa, remélvén, hogy a dallamvilág majd emberivé finomítja a játék olykor föltörő banalitásait, következetlenségeit. Ám hogy a legjobb tündér is csalfa egy kevéssé, az nem jutott eszébe, úgyhogy mind a nyelv, mind a dallamok mindenhatósága cserbenhagyta őt a szituációkban: megmaradtak a szereotípiák. Pedig kísérletezett ritmusváltásokkal is, de az is csupán alkalmi poentírozássá laposodott. A külsőlegességek halmazában végül aztán elbizonytalanodik a néző is, aki arra kényszerül, hogy csak a szemén át próbálja befogadni azt, ami helyenként látványnak sem igazán érdekes. A két főszerep közül Noszty Ferit Ho/ocsy István alakítja. Művészi énje, sajnos, csak helyenként találkozott igazán a figurával; de mert jó színész, gondosabb „alapozás" nélkül is éreztetni tudja a váltóhamisító és érdekházasságra törekvő Noszty-fiú sorsát. Tehetsége különösen a zenés-táncos részekben villan föl, a prózai részekben viszont ismét modoros a hanghordozása. Érettebb, színészi eszközeiben kifejezőbb karakter Varsányi Mária Tóth Marija. Szerepét hiteles illúziót keltve játssza, és tud közben elomlóan gyöngéd, megtört és megalázott is lenni. Varsányi Mária egyre értékesebb tagja a komáromi társulatnak, a színház — remélhetőleg — a jövőben is gondosan bánik majd fiatal színésznőnk talentumával. Külön említést érdemel Udvardy Anna is, aki szíwel-lélekkel él a jutalomjáték lehetőségével Máli néni szerepében. Ferenczy Anna ezúttal Tóthnét játssza, és bizony másfajta figurát hoz, mint amit erről a szerepről elképzelnénk; de azért mindig jó öt színpadon látni. Turner Zsigmond kitűnő epizódfigurát teremt Stromm ezredesből. Dráfi Mátyás könnyed rutinnal viseli Kopereczky föispáni rangját, szellemes játékötletekkel gazdagítja figuráját és az előadás egyik legjobb szereplője. Említést érdemel a hírlapíró Klementyt alakító Bugár Gáspár karakterfigurája, a MATESZ színészbojtárává fölcsapott Vörös Lajos színpadi nyugalma és Ropog Józsefnek is sikerül belelopnia Tóth Mihály figurájába az öregségére megalázott ember egyéni tragédiáját. Az előadás többi szerepét Mák Ildikó (Noszty Vilma), Dér Lívia (Velkovics Rozi), Benes Ildikó (Tinka), Fazekas Imre (Velkovics), Boráros Imre (Noszty Pál), Pöthe István (Kozsehuba), Bugár Béla (Pázmár), Tóth László (Brózik) és fíancsó Dezső (Titkár) játssza. Kissé kiegyensúlyozatlan, poénkodó előadás lett A Noszty fiú esete Tóth Marival. Része van ebben Kvoóák'Józseikoreográfiájának is, aki az operettes „részekben" jobbára csak ötlettelen klisséket használ, másutt ketten járják a francia négyest, egyebütt pedig népművészeti együtteseket hazudtoló hévvel ropják a táncot finomkodó úri bálokon. Színházunk legutóbbi bemutatójának díszlet- és jelmezterveit Kopócs Tibor készítette, aki főképpen a kosztümökkel kapcsolatban oldotta meg szinte hibátlanul a feladatát. MIKLÓSI PÉTER Udvardy Anna (Máli néni), Bugár Gáspár (Klementy) és Dráfi Mátyás (Kopereczky) Nagy László felvétele 11
