A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-07 / 23. szám

mes vagy szenvedélyes jellemet, vagyoni állapotot, takarékossági vagy pazarlási hajla­mokat. Azután választott. Legjobban szeret­te a hozzá hasonlóan nyugodt modorú férfi­akat, de azt akarta, hogy szépek is legyenek. Arra is vigyázott, hogy választottjának ne legyen köztudomású viszonya, vagy olyan szenvedélye, amely nyomot hagyhatott, vagy amelyből mendemonda származhatott. Mert nem lehet diszkrét férfi az, akinek szerelmei­ről beszélnek. Mikor elhatározta, hogy kit fog szeretni a rendszeres háromévi tartózkodási idő alatt, már csak a zsebkendőt kellett odahajítani. Hány asszony zavarba jött volna, és a megszokott módon udvaroltatok volna ma­gának, a hódítás és ellenállás jól ismert fokozatain keresztül: ma az ujjaik hegyét hagyják csókolni, holnap a karjukat, holnap­után arcukat, azután a szájukat és azután a többit. Amondonné gyorsabb, diszkrétebb és biz­tosába módszerrel élt. Nagy bált rendezett. A kiválasztott katonatiszt táncra hívta a ház úrnőjét. Keringözés közben a tánc má­morától, a gyors mozgástól szédülten az asszony szorosan odasimult táncosához, mintha odaadná magát, és idegesen szoron­gatta kezét. Ha a férfi nem értette meg, akkor nem törődött tovább az ostobával, és azonnal átment vágyai második számú jelöltjéhez. Ha a férfi elértette, a dolog zajtalanul, kompromittáló udvarlások és sűrű látogatá­sok nélkül rendbe jött. Ez csak egyszerű, és praktikus, nem? Minden asszonynak így kellene tennie, hogy tudtunkra adja, ha tetszünk neki! Mennyivel kevesebb lenne a nehézség, ha­bozás, szóbeszéd, izgalom, nyugtalanság, zavar, félreértés! Mityen gyakran haladunk el a boldogság lehetősége mellett, és sejtel­münk sincs róla, mert ki lát át a gondolatok rejtelmein, az akarat titkos gyöngülésén, a test néma hívásán, az asszonyi lélek ismeret­lenségein, ha ajka néma marad, és szeme tiszta és kifürkészhetetlen. Ha a férfi elértette, menten találkát kért. Az asszony azonosan megváratta, egy hóna­pig, hat hétig, hogy megfigyelje, kiismerje és távol tartsa magától, ha valami veszedelmes hibát fedez fel benne. A férfi pedig ezelatt váltig törte a fejét, hogy hol találkozhatnának veszedelem nél­kül, nehéz és bizonytalan terveket eszelt ki. Aztán valamelyik hivatalos ünnepségen odasúgta az asszony: — Kedden este kilenckor menjen az Arany Ló szállodába, a vouziers-i úton van, nem messze a bástyáktól és keresse Clarisse kisasszonyt. Várni fogom, de civilben jöjjön. Nyolc év óta bérelt egy bútorozott szobát ebben az ismeretlen szállodában. Első ked­vesétől származott az ötlet, ö praktikusnak találta, és megtartotta a fészket azután is, hogy a férfi elment. Ó, egész közepes kis fészek volt, kék virágos, szürke tapétával bevont fal, fenyőfa ágy muszlinfüggönyökkel, egy karosszék — ezt a fogadósnéval vásároltatta —, két szék, az ágy előtt szőnyeg és némi szükséges toalett-fölszerelés. Mi kellene több? A falon három nagy arckép függött. Három ezredes lóháton; a kedveseinek az ezrede­sei! Mire kellett ez? Talán arra, hogy így kerülő úton emlékezzék a kedveseire, mint­hogy közvetlenül a tulajdon képeik útján nem tehette? Azt kérdi ön, hogy vajon soha senki sem ismerte fel, mikor az Arany Ló-ba járogatott? Nem, soha senki! Nagyszerű és egyszerű módszere volt. Tömérdek jótékonysági és irgalmassági összejövetelt eszelt ki és rendezett, gyakran el is ment, néha nem. Férje ismerte tevé­a párizsi nő legtöbbször sokat ígér, de sem­mit se nyújt, ha levetkőzik. A párizsi nö a hamisság elegáns és vak­merő diadala. A vidéki nő maga a hamisítat­lan szerénység. Egy agyafúrt vidéki menyecske üde polgári lényével, csalóka, megtévesztő, zárdaias ár­tatlanságával, semmitmondó mosolyával, ügyes, de szívós kis szenvedélyeivel ezerszer ravaszabb, simulékonyabb, találékonyabb kell hogy legyen, mint a párizsi nők együttvé­ve, másképp nem elégíthetné ki kedvteléseit vagy bűnös hajlamait gyanúsítások, pletykák, botrányok nélkül, hiszen a kisváros minden szeme és minden ablaka őt figyeli. Amandonné is ehhez a ritka, de elragadó asszonyfajtához tartozott. Soha senki meg nem gyanúsította, soha senki nem hitte vol­na, hogy élete nem éppen olyan tiszta, mint a tekintete, ez a gesztenyeszín, átlátszó, meleg, de föltétlenül tisztességes tekintet — majd meglátod! Volt egy nagyszerű trükkje, egy bámulato­san ötletes és hihetetlenül egyszerű trükkje. Kedveseit a hadseregből választotta, és viszonyai három évig tartottak, amíg az ez­red ott állomásozott. — Ebből állott. — Nem volt szerelmes természet, csak érzéki. Alig érkezett új ezred Perthuis-le-Long-ba, pontos értesüléseket szerzett be minden harminc és negyven év közötti tiszt felől — mert a harminc éven aluliak még nem eléggé hallgatagok, negyven éven felül pedig sokan már elgyöngülnek. Ismerte a törzstiszteket, és ismerte az ezredest. Mindent, mindent tudott: intim szokásokat, műveltségi fokot, nevelést, testi sajátosságokat, ellenállóképességet, a türel­Hogyan? Nem tudja, hogy miért helyezték át Amandon elnököt? — Nem! — Ő maga sem tudja, pedig ugyancsak fura története van. — Mondja el! — Emlékszik Amandonnéra, arra a szép, kicsi, sovány, barna, finom és előkelő megje­lenésű asszonyra, akit egész Perthuis-le- Long Marguerite asszonynak hívott? — Igen, emlékszem! — Akkor hallgasson ide! Arra is emlékszik, ugye, hogy az egész városka tisztelte, szeret­te, nagyra becsülte; értett a vendégfogadás­hoz, estélyek rendezéséhez, jótékonysági dolgokhoz, tudott pénzt szerezni a szegé­nyeknek, és tudta mulattatni a fiatalságot. Nagyon elegáns és nagyon kacér asszony volt, bár a kacérsága plátói és az eleganciája kedvesen vidékies, mert vidéki volt... nagy­szerű vidéki menyecske. Az író urak mind párizsiak, és örökösen a párizsi nőt dicsőítik minden hangmenben, mert nem ismernek mást, de kijelentem, hogy a vidéki asszony százszor többet ér, persze ha kimagaslik az átlagból. A finom vidéki nö viselkedésében van valami különle­ges; tartózkodóbb, mint a párizsiak, szeré­nyebb. semmit sem ígér, de sokat nyújt, míg kenységét, elég sok pénzébe került, és nem gyanított semmit. Ha megállapodtak a találkában, vacsorá­nál kijelentette, a cselédek előtt: — Ma este a nyomorék aggokat felruházó egyesületbe megyek. Nyolc óra felé el is ment, benézett az egyesületbe, rögtön távozott is, aztán neki­vágott a sötét kis utcának, és mikor egyedül maradt valami sötét, világítatlan sikátorban, levette kalapját, szobaleány-fejkötőt tett he­lyébe, a kabátja alól fehér kötényt vett elő, derekára kötötte, kalapját és kabátját kendő­be csomagolta, és szaporán, merészen lép­kedett, mint egy kis szobacicus, aki üzenetet visz, néha még futott is, mintha sietős dolga lenne. Ki gondolta volna, hogy a vékony, fürge kis cseléd nem más, mint Amandonné, az elnök feleségé? Odaért az Arany Ló-hoz, felment a szobá­jába, amelynek kulcsát mindig magánál hordta, és Trouveau gazda, a kövér fogadós, valahányszor megpillantotta irodája ablakán keresztül, így dörmögött: — Ahol e Clarisse kisasszony, megyen a babájához. A vén kópé alighanem sejtett valamit, de nem kíváncsiskodott, és bizonyára nagyot nézett, mikor megtudta, hogy Amandonné, vagy ahogy Perthuis-le-Long-ban hívták, Marguerite asszony volt a vendége. Elmondom, hogy esett a rettentő leleple­zés: Clarisse kisasszony sohasem ment két egymás utáni estén találkára, soha, ennél sokkal okosabb és ravaszabb volt. Trouveau gazda is jól tudta ezt, mert nyolc év óta elő nem fordult, hogy egy látogatást követő napon is eljött volna. Ki is adta a szobát éjszakára másnak, ha nagyon szorongatták. Nos, tavaly nyáron Amandon úr elutazott egy hétre valahová. Július lévén, felesége lázban égett, és miután rajtakapástó! nem kellett tartania, egy este búcsúzkodás köz­ben megkérdezte szeretőjét, a szép Varan­­gelles őrnagyot, volna-e kedve másnap vi­szontlátni ? — De még mennyire! Megállapodtak, hogy szerdán, a szokott időben találkoznak. Az asszony még halkan odasúgta: — Ha előbb ott leszel, drágám, csak fe­küdj le, várj úgy. Megcsókolták egymást és elváltak. Nos, másnap reggel tíz óra tájban Trou­veau gazda a helybeli republikánus újságot olvasgatta, és messziről odakiáltotta csirkét kopasztó feleségének: — Koleraeset a környéken! Vauvignyben tegnap meghalt valaki. Azután nem is gondolt többet reá. A vendéglő megtelt, és az üzlet jól ment. Délfelé egy turista formájú utas állított be, gyalog érkezett, jól megebédelt, eleibe két pohár abszintot hörpentett fel. És mivel nagy volt a meleg, megivott legalább egy liter bort és két liter vizet. Azután felhajtotta a kávéját, hozzá egy kupica, pontosabban három kupica pálinkát. Majd szobát kért néhány órára, mert elnehe­zedett a feje. Egyetlen üres szoba sem akadt, és a vendéglős, miután tanácskozott felesé­gével, odaadta neki a Clarisse kisasszonyét. A férfi bement, aztán öt óra felé, hogy nem jelentkezett, a gazda fel akarta kelteni. Óriási rémületére halva találta. A gazda bement feleségéhez: — Hallod-e, a művész, akit bedugtam a tizenegyes szobába, meghalt. Az asszony égnek emelte a karját: — Lehetetlen! Szent isten! Csak nem ko­­lerás? Trouveau gazda fejét rázta: 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom