A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-07 / 23. szám
DRÁFI MÁTYÁS ÉRDEMES MŰVÉSSZEL ... A kitüntetéssel többnyire nemcsak oklevél meg kézszorítás, de interjú is jár. Különösen annak, aki színészi alakításaival érdemelte ki a babért. Dráfi Mátyás. akit május elején neveztek ki érdemes művésszé, szabadkozás nélkül, szívesen vállalja az újságíróval való találkozást. Kérdéseimre is készségesen, szabatos őszinteséggel válaszol; ám tárgyilagos, tényközlő mondatait néha indulat fűti. Egy ideig eltart, amíg világossá válik számomra, hogy a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulata frissen kitüntetett tagjának művészi elégedetlensége elsősorban a munkaéhség és az alkotásvágy megnyilvánulása. S még valamit fontosnak tartok rögtön elöljáróban leszögezni : folyamatosságot és a társulat iránti elkötelezettséget fájdalmasan nélkülöző színházi életünkben — legalábbis ami a negyven év körüli s az ennél fiatalabb színésznemzedéket illeti —, sajnos, csak kevés olyan szilárd „alappillért" ismerek, mint ő. Ha jól számolom, kereken húsz év telt el azóta, hogy a bratislavai Színművészeti Főiskola végzős növendékeként a Magyar Területi Színház estéről estére más vidéken tájoló színpadára lépett — és ma is ebben az együttesben játszik. Noha nincs szándékomban ebből a tényből valami különleges erényt kovácsolni, mégis figyelmeztetek rá, hiszen egyetemi évfolyamtársai, illetve a fiatalabb korosztályhoz tartozó hazai magyar színészek jelentős csoportja időközben elszerződött a MATESZ-tól, avagy egyszerűen „megfeledkezett" a csehszlovákiai magyar színjátszás minőségi gyarapításának fontosságáról. Úgy is mondhatnám: önművelés, belső fegyelem, célravezető kompromiszszumok keresése helyett, sikk lett fakópnél hagyni játékszínünk komáromi és kassai (Košice) társulatát... Ennek ellenállni már önmagában is jelent valamit, elvégre példák garmada bizonyítja, hogy jó színház ott születik, ahol viszonylag állandó a társulat Ez a MATESZ-ban nem Dráfi Mátyáson múlik, ő egyike azoknak, akik nagyon komolyan veszik a hazai magyar nyelvű színészetet. — Hogyan kezdődött a színészi pályafutásod? — Gyönyörűen, s mégis gondokkal terhelten! Én ugyanis soha életemben nem gondoltam másra, csak arra, hogy színész legyek. Ezt bárminemű nagyképűség nélkül kijelenthetem. Gyerekkorom óta bábszínházaztam, énekeltem, szavaltam. Egyéb iránt nem is éreztem különösebb vonzalmat. Zeneiskolába jártam, tízenvalahány éves fejjel nevelőapám műkedvelő társulatának állandó tagja lettem, rendszeresen szerepeltem a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásainak műsorában. Emlékszem, gimnazistaként volt egy tanárom, aki m. v., azaz mint vendég kezelt az osztályban, s az én igazi tartózkodási helyemnek a rádiót tartotta ... A főiskolára mégis csak alapos vargabetűvel. tulajdonképpen harmadszorra sikerült bejutnom. — Pályakezdésedben milyen szerepe volt annak, hogy az Érsekújváron eltöltött esztendők kivételével Bratislavában nevelkedtél? — Nevelőapámnak a színházművészet felé sodró, jótékony hatását említettem már. A középiskolában Havas Vilmosné volt az osztályfőnökünk, tőle főképpen a PÁRBESZÉD MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ TAGJÁVAL szavalás tekintetében tanultam rengeteget. A rádióban viszont azt sajátítottam el, miképpen kell tudatosan bánni a hangommal. Már főiskolás voltam, amikor el-eljártam szerepelni az akkoriban fénykorát élő, Duna utcai Forrás irodalmi színpadba, ahol Adyt, Vörösmartyt, Aranyt szavaltunk és Az ember tragédiájának egy dramaturgiailag ügyesen kurtított változatát játszottuk. A Kulcsár Tibor és Lörincz János rendezte előadás igazi szenzáció volt! Tagja voltam az Ifjú Szíveknek, ahol viszont a hallásom csiszolódott sokat. Állítom, hogy a hallás finomulásával finomul az ember beszéde is, elvégre a beszédnek lekottázhatatlan, ám annál csodásabb dallama van. Meghallani ezt nem „fül", hanem belső hallás kérdése. — Említetted, hogy meglehetősen körülményesen vettek föl a főiskolára __ — Igen. Legelőször a kiejtésemet kifogásolták: állítólag nem ejtettem eléggé tisztán a sziszegő hangzókat. Amikor szakorvosi véleménnyel bizonyítottam, hogy ez tévedés, újra meghívtak. Ebben a „körben" viszont a színház által ajánlott Beke Sándorral, továbbá Vavreczky Gálán Gézával és Thirring Violával kellett újracsinálnom a teljes felvételi anyagot. Ekkor az volt a kifogás, hogy egyszerre nem tudnak ennyi magyar növendéket fölvenni, ehelyett szívesen látnának a szlovák színházakba készülő elsőévesek között. Egy év türelmi időt kértem, és fölcsaptam segédszínésznek a MATESZ-be, ahol rögtön két nagy szerepet is kaptam. Ennyi gyakorlat volt a hátam mögött, amikor harmadszori nekifutásra bejutottam a bratislavai Színművészeti Főiskolára. — Mit adott ez a hivatásos színpadon eltöltött évad? — Megszoktam a színházi közönséget. s azt is, hogy minden előadás egyfajta drukkal jár. De arra szintén rájöttem, hogy félni sohasem szabad, „legföljebb" szurkolni az előadás sikeréért. Ez az érzés még most is, akár a sokadik újrajátszáson is bennem van. Harmincöt-negyven perccel függönynyitás előtt bemegyek a színpadra, esetleg hanyatfekszem a padlószönyegre és megpróbálok lazítani. Fontosnak tartom, hogy estéről estére ráhangolódjak az előadásra. Ellenkező esetben rutinmunkának érezném a színészetet, akár a favágást. — Voltak-e meghatározó élményeid a pályán ? — Gyerekkoromban például kettő is. Tizenkét éves lehettem, amikor az érsekújvári iskolában egy vidám műsor több jelenetének megrendezésével bíztak meg. A másik emlék szintén ehhez a városhoz fűződik. A területi színház A lusta méhecske című mesével tájolt akkoriban, és én rövidnadrágos kisfiúként a szünetben egyszerűen hátramentem a színészek közé. Tarics János volt az első, akibe belebotlottam. Határozottan bejelentettem neki, hogy színész akarok lenni. Ő meghallgatott, dicsérte a bátorságomat, de ami a legfontosabb: komolyan vette a szándékomat. Ez a felnöttes tárgyalásmód hatalmas biztatást jelentett számomra. — Melyek azok a szerepek, amelyek keretbe foglalják színészi munkádat? — Az elmúlt két évtized alatt körülbelül hatvan szerepet játszottam. Szép számmal akadtak közöttük igényes feladatok, amelyeket méltán tartok a pálya csodájának. Most mégis azok közül említenék egy-két figurát, amelyeket eljátszottam ugyan, de színészként sohasem tudtam azonosulni velük. Ilyen volt például a Svejk címszerepe, a polgármester a Revizorban, vagy akár Peachum a Koldusoperában. — Nem tudtál egyetérteni a rád oktrojált rendezői koncepciókkal? — Egy színésznek szinte állandó kompromisszumok között kell élnie. Az író, a rendező, a díszlettervező, a koreográfus, esetenként a tájolásból adódó sajátos lehetőségek sokszögében gyakorta fel kell adnia valamit egyéniségéből... De azt képtelen vagyok megérteni, ha valami rendezői önkény révén teljesen mást kell játszanom, mint amiről a műsorra tűzött darab szól. Ez ellen berzenkedik az énem. — Ilyen esetekben érdemes vitatkozni? — Általában igen, mert ezt-azt jobbára sikerül visszallopni a saját elképzeléseimből. Ebben a tekintetben is ügyelni kell azonban a mértéktartásra, mert a színjátszás az elsősorban fegyelmezett csapatmunka. Egyazon előadás keretében én nem játszhatok más stílusban, mint a társaim. — Kit tartasz jó rendezőnek ? — Aki már a felkészülés kezdeti szakaszában kedvet tud csinálni a darabhoz; aki a lényeges kérdésekben tudja, hogy mit akar s nem fárasztja a színészt próbáról próbára újszerű elképzelésekkel. Ilyen körülmények között a színész részint elbizonytalanodik, részint a figurát is csak vázlatosan tudja felépíteni. A színész egyénisége sohasem lehet tizedrangú tényező! — Az utóbbi években mintha hiányoznának pályádon az igazán nagy szerepek... — Nemcsak a nagy szerepek, a nagy színdarabok isi Sajnos, általános tünetként eltűntek honi színházainkból az elsősorban érzelmileg fűtött, emberileg hiteles színdarabok. Az írók és dramaturgok újabban mindent csak a logikára, az ember értelmi kéltségeire akarnak felépíteni. Mintha szégyen lenne, hogy érzéseink is vannak. — Nem érzed úgy, hogy jelenlegi foglalkoztatottságodnál jóval többre lennél képes ? — Sőt! A művészeti díj átadásának percétől fokozottan tudatosítom ezt magamban. Egyre inkább érzem, hogy a jövőben pályatársaimmal együtt minden eddiginél többet kell tennünk a hazai magyar színjátszás izmosodása, rangjának emelése s nem utolsósorban a közönség visszahóditása érdekében. Igaz, pontos, letisztult tervem még nincs; a közelmúlt adósságaival pedig némiképp mentségemre szolgál, hogy Simkó Tibortól huzamosabb ideje várom a beígért monodráma kéziratát. Szeretnék rendezni is, de néhány bizonytalan kimenetelű stúdióajánlattól eltekintve, eleddig még nem kaptam erre lehetőséget a színháztól. Akárhogyan is, de jó lenne a rám osztott szerepeken kívül más tekintetben is jelet hagyni magam után. — Vállalod akár a bukás veszélyét is? — Természetesen, hiszen az ilyesmi, ha indokolt, mindig jobb, mint átevickélni bizonyos helyzeteken. Ráadásul rendkívül munkabíró vagyok, ha kedvemre való munkám akad, szinte sohasem fáradok el. Sőt! Élvezni tudom az elfoglaltságok sokrétűségét. A színész akkor van elemében, ha az oroszlánt is szeretné eljátszani! Az igazi sikerekhez olykor eléggé rögös út vezet, a színjátszásban egyszerűen vállalni kell ennek kockázatát. — A bratislavai Színművészeti Főiskolán, heti több órában, te foglalkozol a MATESZ színészgondjait megoldani hivatott utánpótlással. Milyennek látod az itt tanuló magyar színinövendékek helyzetét, jövőjét? — Bátran állíthatom, hogy Házi Tánya, Mikola Róbert és Skronka Tibor szakmai tekintetben évfolyamaik legjobbjai közé tartoznak. Csak biztatni tudom őket a hasonló szintű folytatásra. Nomeg abban bízni, hogy majd diplomával a kezükben ők már nem fordítanak hátat a komáromi és a kassai társulatnak. Örök vétek lenne, ha a MATESZ-ban játszható szerepek helyett — „példaképeik" mintájára — ők is inkább statisztálgatást vállalnának a magyarországi színházakban. Részint rajtuk, részint az utánuk jövő évfolyamok magyar növendékein is múlik, hogy a jövőben milyen lesz a Magyar Területi Színház tekintélye?! Vajon szellemi igényt keltőek lesznek-e az előadásaink, új bemutatóinkban felfedeznek-e majd a színész egyéniségéből fakadó titkokat a nézők? Véleményem szerint csupán a jelenlegi törzsgárda és a színházművészet formáinak új lehetőségeit kutató fiatalok kölcsönösségen alapuló összefogásával aknázhatjuk ki azokat a lehetőségeket, amelyeket egy színház nyújt. — Milyennek képzeled önmagad tíz-tizenöt év múha? Merrefelé kívánsz továbbhaladni? — Úgy érzem, színházi lényem mélyén egyelőre sok minden lappang. Szeretném, ha sokféle szereppel, a kifejezés indokoltan sokféle módjával birkózhatnék. Sokasodnak azok a régebbi szerepeim is, amelyekre szívesen visszatérnék érettebb fővel, tapasztaltabban. Jó lenne megérni, hogy egy-egy alakításom után azt mondhassam magamnak: sikerült minden vonatkozásban megvalósítanom, amit elképzeltem. MIKLÓSI PÉTER 11
