A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-06-07 / 23. szám
SZÉP HAJNAL Késő délután van. Ballagunk Károly barátommal a haragoszöld kukoricások és az érő, aranyló búzatáblák mentén. Tavalyi, tavalyelőtti cserkészetek emlékeit idézgetjük, elevenítjük fel, miközben meg-megállunk, hogy távcsövünkkel végigpásztázzuk a gabonatáblákat: nem villan-e fel a távolban egy legénykedő őzbak agancsa. Nézelődésünknek semmi eredménye, nagy a hőség, pihennek a bakok, bárha az őzszerelem idejének a legközepén járunk. Vagy három évvel ezelőtt egy ilyen rekkenő késödélutánon botlottunk bele egy gyönyörű kapitális bakba. A tarlót szegélyező mezsgyén pihente ki a szerelem fáradalmait. Amikor megpillantottam, előbb azt hittem, valami farönk száraz gyökerei nyúlnak ki a fűből. Jó szelünk volt, egy bokor takarásában beloptuk a szunyókáló bakot; talán ha húsz lépésre feküdt tőlünk. Gyönyörű, szabályos, magasan gyöngyözött sötét agancsot viselt. Sokáig gyönyörködtünk benne, aztán felriasztottuk. Rettenetesen megharagudott ránk, hogy felvertük álmából, ugrált, dobogott, körüljárt bennünket, mindaddig, amíg szél alá nem kerültünk. Ekkor ránk mordult néhányszor, s eliramodott. Nemsokára már azt láttuk, hogy egy sutát hajt a kukoricatábla szélén. Akár kétszer is meglöhettük volna, de ilyen fiatal, kapitális bakra nem szabad puskát emelni... Azóta persze eltelt három év. Vajon most milyen fejdísze lehet a legénynek? Kérdem is Károlyt, látta-e azóta a „mi” bakunkat? — Nem — mondja kurtán. — Vagy elkóborolt, vagy elpusztult. — Vagy valaki meglőtte. — Nálunk nem. Arról tudnék. Tudom én azt, hogy az ilyen kapitális bakok eltűnnek, mintha soha nem is lettek volna. Van úgy, s nagy kár értük. A kanális partján haladva lassan kitűzött célunkhoz érünk. Az érő búzatáblát a túlsó oldalon fasor szegélyezi, itt, ahol mi ballagunk, mellig ér a kukorica. Gazdag özes vidék ez, valamelyik év decemberében, amikor sutákat selejteztünk, több népes csapatot láttam erre. Vagyis van remény, az eredményes vadászatra, vagy legalább a bakok bolondítására. Most már előkerülnek a csalsípok is és meg-megállva, az őzsuta szerelmes szavát utánozva igyekszünk talpra állítani a bakokat. De úgy látszik, sípoló tudományunk nem sokat ér, mert egy fia bak sem kíváncsi ránk. El is döntjük, hogy abbahagyjuk a füttyögetést. S ha egy megfelelő helyet találunk, megállunk, mert ha a sípolás nem is, az igazi szerelem majdcsak megmozdítja a bakokat. S talán még olyan is akad közöttük, amelyik felénk veszi az útját. Nem kellett sokáig várnunk. Előbb egy suta nagy füle emelkedett a búzakalászok fölé, alig száz lépésnyire tőlünk, Legelésző őzcsapat A hajnal kint ér bennünket azután a fasor jobbra hajló karéjánál két bak agancsa is megvillant. Újra előkerültek a sípok, ám a bakok ránk se hederitettek. Vártunk, vártunk, amíg be nem borított fátylával az alkony. Hazafelé menet már a hajnali terveket szőttük. — Idejövünk holnap is — mondja Károly. — Hajnalban nagyobb a mozgás... És a hajnal valóban kint ér bennünket. A keleti horizonton még alig dereng egy halovány csík, amikor mi már a harmattal meghintett fűben gázolunk. —- Te menj be a kukorica szélén oda, ahol tegnap álltunk — mondja Karcsi. — Ste? — Én itt maradok. Ha jó bakot találsz, lődd meg. Mire a tegnapi állásunkhoz érek, már kelőben a nap. Távcsövemmel a búzatábla lehajló kalászai felett a szemben lévő fasor közelében vonuló őzbakot veszek észre. Sötét, magas agancsa remek fejdísznek látszik. De legalább egy kilométerre van tőlem. Vonulásának irányából arra következtetek, hogy a kanálisra megy inni. Ha nagyon igyekszem, talán elébe is kerülhetek. Nincs idő a töprengésre, mert a bak gyorsan halad; még felé vetek egy pillantást, hogy tartja-e az irányt, s már én is szedem a lábam, ahogy csak tudom. — Mi van? — szisszen rám Károly. — Megpróbálok a bak elé menni — mondom, s már le is ereszkedem a kanális oldalán. Még pár száz méter. 4
