A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-31 / 22. szám
€lsüllyedt világom kincrei Néprajzi gyűjtöutaim során viszonylag sok helyen megfordultam, sok emberrel találkoztam, Soha nem felejtem el azoknak a beszélgetéseknek a meghitt emberi melegét, amelyeknél sikerült kaput nyitni a múltra. Minthogy a gyermekjátékok gyűjtésével foglalkozom, minden ilyen kiruccanásom tulajdonképpen egy-egy búvárkaland volt: egy elsüllyedt világ kincseinek megmentésére tett próbálkozás. Nemrégiben a saját elsüllyedt világom — gyermekkorom — kincseire sikerült rábukkannom. Ezüsthajú édesanyám volt az adatközlőm. Szavai nyomán lelkem visszarévedt az édes gyermekkorba, s az altatódalok, a tréfás mesék, ijesztgetök, csúfolok, kiszámolok és egyéb mondókák mind-mind régi ismerősként sorakoztak elő. Szemtől szembe találkozott bennem két ember: az anyám ősz haját öröklő meglett féri és egy szőke hajú kisfiú. Az alábbiakban közölt mondókák számomra nem csupán egyszerű versikék, hanem kincsek. Gyermekkorom színes világa csillog rajtunk. Amikor újra hallgatom őket, úgy érzem, hogy a még ifjú szőke hajú édesanyám ajkáról csilingelnek a szavak. Első fürdővizembe — édesanyám így meséli — ibolyát szórtak. A fürdetéskor a meleg víz a testemet, a meleg szavak pedig a telkemet simogatták: Pancsi, pancsi, vizecskébe! Az álom bűbájos tündérét pedig a következő dalocskával csalogatta elő édesanyám: Álmos már a gyermek, Le kell fektetni. Selyem paplankával Be kell takarni... Néha pedig ezzel: Tente, baba, tente, Fejed hajtsd ölembe. Első lépéseimet is dal kísérte: Jár a baba, jár. Mint a kismadár, Édesanyja ülőkéje Nem messze van már. De jó is volt a pár botladozó lépés után az édesanya biztonságot nyújtó karjaiba hullni. Aztán a képzeletbeli hosszú utazások édesanyám vagy édesapám — a két világháborút kiszolgált „öreg katona" — térdén: Gyí, lovacska, Gyí, gyí! Máskor meg felvettek a nyakukba, s a család egyik tagjától a másikig cipeltek, közben mondogatták: Lukas puttonyt vegyenek! A kacagás örömét még most is érzem, amikor édesanyám meséli, hogyan fogta meg a nagyujjamtól kezdődően a kisujjamig minden ujjamat, miközben — palóc nyelvjárásban — az alábbi mondókát tagolta: Látta, lőtte, sütötte, főzte. Ez a kis huncut meg mind megette! És jól megrázta a kisujjamat. Az is nagyon tetszett amikor az alábbi mondóka ütemére ujjával veregette a hátamat, a befejező szónál pedig jól megbökött. Meg keltett mondanom, hogy melyik ujjával tette- Dobi, dobi, háta, Ra koncai pálca. Aki tudja, meg ne mondja. Melyik ujjam bökte meg. Ha sikerült kitalálni, végtelen volt az öröm. Ha sírtam, így szólt a csúfoló: Síró, picsogó. Hol a bíró háza ? Imitt-amott a kert alatt, A pap udvarába. Gyakoriak voltak a névre csúfolok is. Egy ezek közül: Alleluja, Meghalt Gyula, Eltemették Gező/yukba. (Egérlyukba.) Esténként édesanyám leült az ágyam szélére, és sorra mondta a szebbnél szebb meséket, verseket. íme, néhány ezek közül is: Egyszer egy időbe, Szilágyi erdőbe Szúnyogok röpködtek, Szarkák verekedtek. Előjött a kopasz barát Kivette a szalmakardját Levágta a szúnyog nyakát Bagolyt küldtek orvosért. Míg a bagoly oda volt, Tücsök mondta: ámen. Szegény szúnyogfi krimibe illő szomorú históriáján megesett a szivem, s a versikét hallgatva titokban bizony sokszor letöröltem egy-egy előbújó könnycseppemet. A pórul járt tolvaj kiscicát is megkönnyeztem, mikor édesanyám az alábbi szomorú párbeszédet mondta: Mért sírtál, cicuskám ? Mert megvertek, lluskám. Ki vert meg, cicuskám ? Gazdasszonykám, lluskám. Mért kaptál ki, cicuskám ? Kolbászt loptam, lluskám. Mivel vert meg, cicuskám ? Söprűnyéllel, lluskám. Nagyon fájt, cicuskám ? Nagyon, nagyon, lluskám. Köll-e kolbász, cicuskám? Edd meg magad, lluskám! Nagyapám cipészmester volt, talán azért ragadt meg a családban a következő ijesztgető mondóka: Jézus, Mária! Ördög van a házba, A kaptafát rágja. Csirizt ropogtatja. Orra hegyes, szeme fényes. Jézus, Mária, mindjárt megesz! Amikor esténként a petróleumlámpa sejtelmes árnyakat rajzoló imbolygó fénye mellett elhangzott a versike, a hátamon mindig végigfutott a hideg. Szinte magam előtt láttam a házunkban garázdálkodó borzalmas külsejű ördögöt, s hallani véltem — a legkisebb neszre is — a csiriz percegését a fogai között. Gyakran hallottam azt a tréfás mesét is, amelyről csak most tudtam meg, hogy édesanyám a húszas évek elején tanulta a körülbelül 90 esztendős Lipóczi bácsitól. (Kegyeletből hadd örökítsem meg a nevét.) A versike nagy hatással volt rám, annál is inkább, mert bár a személynevem József, abban az időben mégis mindenki Antinak szólított. Antalom, pantalom. Bokámba bakancsom, Ale, ale, tű. Fülemen ül a tetű. Valami sejtelmes, valami borzongató volt ebben a versikében is. Viszont sokat nevettünk édesanyánk következő tréfás mondókáján: Ismerek egy kisasszonyt. Aki két kalapot hord. Nappal hordja nappalit, Éjjel meg az éjjelit Egy-egy találós kérdés gyermeki telkemben szintén az öröm gazdag forrását nyitotta meg. Ilyen volt ez is: Kerek isten fája. Szép tizenkét ága, Szép tizenkét ágán Ötvenkét virága. Ötvenkét virágán Három aranyalma. Aki kitalálja. Hull a virág rája. A megfejtés: 12 hónap, 52 hét, és a 3 nagy ünnep: karácsony, húsvét, pünkösd. Tavasszal gyakran hallottam e versikét: Cserebogár, Mikor lesz nyár? Mikor apád Gatyába jár. Ha újra nem hallom, talán örökre elfeledem a régi bikabosszantót: Bömböl bika. Vaskarika, Van-e tejed eladó. Férges kutyának való? Viszont világosan emlékezem még a pulykacsúfolóra: Szebb a páva. Mint a pulyka, Mert a pulyka, Taknyos pulyka, B-/-I-I-I-I! A befejező sornál kinyújtott nyelvünket ide-oda mozgattuk. Ezt is édesanyánktól tanultuk. Ha a kutya megugatott valakit, illetve ha testvéreimmel a kutyaugatást utánoztuk, édesanyánk kedves évödéssel máris mondta: Bodri kutya, ne ugass. Nem vagyok én fazekas. Ha fazekas volnék, Fazekakat árulnék. Ha hárman mentünk egymás mellett, akkor sem maradhatott el a játék: Két szélin ibolya, Közepibe kőrózsa. Csoportos játékaink elején a szerepek kiosztását általában kiszámoló segítségével hajtottuk végre. A következőt édesanyámtól tanultam: Egyedem-begyedem, bíbor nádi. Szól a rigó vaskanári. Cérnára, cinegére. Hajtsd ki disznót a mezőre, Eta-beta komédia, Áveja, kávéja, Aranycica, loccs ki! Hasonlóképpen ezt is: Cicamica, Törött pálca. Fölmászott a Futókára, Sicc! Sorolhatnám még tovább is a felszínre hozott kincseket, a lényeg érzékeltetésére azonban azt hiszem, ennyi is elég. Köszönöm édesanyámnak, hogy gyermekkoromat bearanyozta velük. És azt is megköszönöm, hogy felnőttkoromban segített ezeket a kincseket megmenteni. Most már mindenkinek adhatok belőle. GÁGYOR JÓZSEF 11
