A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-31 / 22. szám
saját szövetkezetükben, ahol az iskola tanítói rendszeresen meglátogatták őket. Ezek a tanulók természetesen rendes fizetést is kaptak. Ez az oktatási rend 1962-ig tartott. Új előrelépést jelentett az iskola életében az 1964-es esztendő, amikor a vágsellyei (Šaľa) Mezőgazdasági Mesteriskolát is ide helyezték át a Duna partjára. Az úgynevezett „mesteriskola" 1968-ban szűnt meg. Az intézmény jelenlegi struktúrája 1969-ben alakult ki. Hogy ez milyen, arról Pollák Imre, az iskola igazgatója és Gáspár János tanító tájékoztatott. Az egykori Munkásifjúsági Központ mai neve: Középfokú Mezőgazdasági Szaktanintézet. — Mit rejt ez a fogalom? — kérdezem az iskola igazgatójától. — Intézetünk alapvető feladata, hogy a mezőgazdaság számára szakmunkásokat képezzünk. — Nem adminisztrációs erőket, nem középkádereket — nyomósítja Gáspár János —, hanem szakmunkásokat. — Milyen szakokon tanulnak ma itt a diákok? — A kertészeti és a szőlészeti szakon hároméves, pontosabban negyvenhónapos a teljes képzési idő. — Ez némi magyarázatra szorul... — Valóban. Tehát a három év eltelte után, általában június végén a diákok megkapják az éwégi bizonyítványt. Ezután termelési gyakorlat következik. Ezt követően a kertészeti szakon szeptemberben, a szőlészeti szakon pedig decemberben záróvizsgát tesznek a hallgatók. — Ezzel lényegében be is fejezték a tanulmányaikat? — Aki akar, tovább képezheti magát nálunk — mondja az igazgató. — A dolgozók szakközépiskolájában továbbtanulhatnak az eredményes felvételi vizsga után. Aki eleget tett a felvételi követelményeknek, az kétszer öt hónapig tanul tovább az intézetünkben, s a tanulmányi idő letelte után érettségi bizonyítványt szerezhet. — Milyen az érdeklődés a tanulás imént mondott formája iránt? — Mostanában általában két osztályt tudunk nyitni. — Az érettségizettek közül vannak-e olyanok, akik elkerülnek a' főiskolákra, egyetemekre ? Mekkora az érdeklődés a továbbtanulás iránt? — Ezideig mindössze két-három diákunk próbálkozott a továbbtanulással. Az igazat megvallva, nem nagyon érdeklődnek a főiskolák iránt. — Vajon miért? — Az ok egyszerű. Az a helyzet, hogy hallgatóink nagyobbik hányada szerződéses viszonyban van valamelyik üzemmel, szövetkezettel vagy állami gazdasággal, ahova a szerződés köti őket. De ezentúl nem elhanyagolhatók a jó kereseti kilátások sem, amikor arról van szó, hogy mi mellett döntsenek végzőseink. Egyébként a gazdaságok a továbbtanulási szándék elé eddig semmilyen akadályt nem gördítettek. — Az eddig említett két szakon kívül mit tanúinak még itt a gyerekek? — Asztalos szakmát is tanulhatnak nálunk a fiatalok. Ezentúl az olyan fiatalok számára, akik nem fejezték be a nyolc általánost, kétéves ún. mezőgazdasági termelési szakon folyik az oktatás. — Hány diák tanul jelenleg a szaktanintézetben ? — Jelenleg összesen 382 diákunk tanul 14 osztályban. — Úgy tudom, egész Dél-Szlovákiából vesznek fel tanulókat a különböző szakokra. — Igen. A legtávolabbiak Gömörből valók. — Valamennyiüket el tudják helyezni a diákotthonban ? — Sajnos, nem. Közel 130 gyerek naponta bejár, s ez elég sok gondot okoz a meglehetősen nagy távolságok, de főleg a rossz összeköttetés miatt. — Van-e reális igény és lehetőség az intézet fejlesztésére? — Egyértelműen igennel kell válaszolnom a kérdésre — mondja Pollák Imre. — A mezőgazdasági termelés egyre igényesebb és az igényekhez mérten jól felkészített mezőgazdasági szakmunkásokat kell képeznünk. így a tervek szerint az 1986/87-es iskolaévben már 530-as létszámmal számolunk. — Milyen az érdeklődés a diákok körében a fölvétel iránt? — Ezideig szinte minden évben toboroznunk kellett a diákokat, de lassan elérjük, hogy válogathatunk is a jelentkezők közül. Különösen nagy az érdeklődés a kertészeti és a szőlészeti szakok iránt. Az állattenyésztési szakért már kevésbé lelkesednek a fiatalok. Holott a mezőgazdasági üzemek jelzései alapján ezen a területen egyre nagyobbak a gondok. Kevés az állatgondozó, nem is beszélve a jól felkészített, szakképzett állattenyésztőről... — Mindabból, amit elmondott, az tűnik ki, hogy az iskolát fejleszteni fogják. — Az iskolát az elmúlt években az igényeknek megfelelően már kibővítettük, folyamatban van a diákotthon fejlesztése, s épül az új tornaterem is, 2,5 milliós költséggel. A mai Középfokú Mezőgazdasági Szaktanintézet több mint harmincéves fejlődése lényegében a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság fejlődésével párhuzamosan haladt, s jutott el a jelenlegi szintre. Jól felszerelt tantermeiben, tangazdaságában, miként Pollák Imre igazgató is hangsúlyozta, mezőgazdasági szakmunkásokat képeznek. A nagyüzemi mezőgazdaság ma már sok speciális szakismerettel bíró munkást igényel, olyanokat, akik megfelelő alapismeretekkel rendelkeznek, s a különböző szakágazatok munkafolyamatait elsajátították. Itt Karván olyan fiatalok tanulnak és tanulhatnak, akik ezeknek a korszerű követelményeknek holnap és holnapután is meg tudnak felelni. GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) A HŰSÉG ARCA avagy Fábry Zoltán időszerűsége Tizenöt éve, hogy az európai szellem stószi őrhelyéről eltávozott Fábry Zoltán. A fasizmus dühével, véres-ostoba feneségeivel szemben az antifasizmus eszméinek tántoríthatatlan védelmezője, elszánt harcosa volt. Internacionalista, igazi humanista, aki a kis népek sorsát és helyzetét a legnehezebb időben is a közép-európai népek megbékélésében, közös ügyük vállalásában és az egymáshoz tartozás eszméjének felismerésében látta. A „Nincs elveszett poszt" című írásában (szellemi végrendeletében) szinte újra végigjárta azokat a témaköröket, melyek nemcsak kisebbségi ihletésűek, hanem a megtartó és igazoló nagyobb mérték — a vox humana — igézetében egy életen át elkísérték öt. Akárcsak Adynál, nála is a „legnemesebb patriotizmus invokálta a legnemesebb internacionalizmust: a szocialista emberséget." Úgy tekintett a kisebbségi sorsra, mint a nemzeti kultúra önműködően újjáéledt fejezetére, melyben a „közép-európai, sőt európai tudat és összegező internacionalista eszmeiség" a meghatározó és nem a „gyökértelen különlegesség". A vox humana nevében utasította el 1938-ban a nemzetveszedelmet jelentő revizionizmust, amikor a Magyar Nap hasábjain ezt írta: „A mi kesernyés kisebbségi sorsunk — melyben azonban szabadabbak, keményebbek és messzelátóbbak lettünk —, a mi magyarságunk — mely nem roppant gerincbe a kisebbségi sorsban — nem lehet hamis nyomaték egy mainál öszszehasonlíthatatlanul nagyobb és ország-világra szóló jogtalanság és igazságtalanság realizálására ... Szolgalelkűségnek, barbarizmusnak szálláscsinálói nem leszünk!" Nemcsak a porosz csizma talpnyaló cselédsorsát utasította vissza, hanem a közös sorsvállalás bizonyítékaként, amikor Dévényt német csizma taposta, egyértelmű nyíltsággal Adyt idézte, a „Soha-soha nem állok rabnak/ Őrjöngő népek közepébe" ... Az „embermerés: a különbmerés, a szenvedésnél több, nehezebb" állásfoglalásnak ez a bátorsága a Fábry-életmü egyik legszebb fejezete. A kisebbségi sors megítélésében is a vox humana, a szocialista emberség mércéje volt a meghatározó számára. A kisebbség — irta Fábry — „magyarsága létjogát csak többségbe ágyazva bizonyíthatja, és nagy közösségi eszmék, összefüggések és igazságok keretében és szolgálatában biztosíthatja". A közösségtudat mércéje egyszerre jelentett számára magyarságtudatot és internacionalista elkötelezettséget. „De ez az emberré, emberséggé egyenesítő gerinc, az európai és internacionalista elkötelezettség — magyarságtudat, nyelvtudat, nyelvhűség nélkül talajtalan és könnyen elsorvad ... A nyelvhűség, gondolattisztesség, forrásbéli tisztaság". Ebben látja a szellem szabadságát és védelmét, s ebben a gondolat igaz gyümölcseinek gazdagodását. Eleve természetes volt számára, hogy a kisebbségi kérdés csak a marxi—lenini eszmék szellemében, a szocialista humánum kiteljesítésével oldható meg. Nem véletlen, hogy az irodalommal szemben is a szocialista eszmeiség követelményeit hangoztatta, valamint azt a felismerést, hogy: „a szlovákiai magyar Író minőségi író". A minőségben az irodalom rangját látta, ezen keresztül pedig egy nép, illetve népcsoport életét, jövőjét jelentő csalhatatlan és cáfolhatatlan bizonyítékot. Egyik levelében — az oktalan elmarasztalást kivédön — írta: „Én — amíg élek — személyemben és személyileg vagyok felelős ennek az irodalomnak a létéért". Ezt a harcot vállalta az antisematizmus vitájában, s ezt az irodalom megújító szerepét a felszabadulás utáni évek csaknem minden írásában fellelhetjük. A Fábry-életmű ma arra ösztönöz bennünket, hogy szembe nézzünk önmagunkkal: vajon van-e kellő bátorságunk arra, hogy vállaljuk a jelen problémáit. Tudatosítva persze azt is, hogy a „nemzedéki szemlélet" egyoldalúságai legalább annyira veszélyesek, mint a parttalan, öncélú kísérletek vagy a valóságtükröző irodalom igényeinek feladása. Tudatosítja velünk azt is, hogy a nemzetiségi irodalom számára visszatérő veszélyt jelentenek a mindenkori dilettánsok. Azok, akik nemcsak az irodalomban, hanem az irodalmon kívül is serények és gátlástalanok. A klikkek közérdeket sértő csoportérdekeivel szemben is a művészi szépnek és a társadalmi igaznak az érdekeit kell védelmeznünk, s a különcök játékaival, epigón tornamutatványaival szemben is a minőségi irodalom érdekében kell szót emelnünk. Azaz hogy kellene! Adósságaink között kell ugyanis említenünk a csehszlovákiai magyar kritikai élet folyamatos hiányát. Az a tény, hogy az elmúlt évtizedekben jelentős művek láttak napvilágot, valamint az is, hogy irodalmi életünk egészséges szervezetként fejlődik, feljogosíthat bennünket arra, hogy felfigyeljünk azokra a szórvány (de nem mellékes) jelenségekre, melyek hátráltatják irodalmi közéletünk működését, sértik a közösség jogait, netán partikuláris szubjektív jellegüknél fogva nem kívánatosak a nemzetiségi kultúrában. Fábry a népek, nemzetek, kultúrák és emberek közelítésében látta a nemzetiségek meghatározó szerepét. A kölcsönösség elvét hangsúlyozta, mint az igazi internacionalizmus megnyilvánulását, a „gazdagítás és gazdagodás" velejáróját. „Legyünk és maradjunk méltók egymáshoz: magyarságunkhoz, internacionalizmusunkhoz, a szocialista humanizmushoz, a szlovákiai küldetésünkhöz: a vox humana-hoz!" — írta egyik utolsó üzenetében. Hűségét hűséggel csak úgy vállalhatjuk, folytatjuk, ha harcos eszmeiségét nem kicsinyes egyéni érdekeinkhez szelídítjük, hanem az emberség elkötelezettjeiként vállaljuk — József Attila szavával — az ő „talpig nehéz hüség"-ét, mely egyszerre jelent igenlő európaiságot, szocialista eszmeiséget és internacionalista szellemi, emberi magatartást. FONOD ZOLTÁN Fotó: Prandl Sándor 5
