A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-10 / 19. szám
ÖTLETPARÁDÉ FEKETE—FEHÉRBEN 1. Szín, hang, fény jobbára egybevág. Az előadás nyitópercétől a tapssal kísért tablóig érződik a Tháliában vendégként s egyben először rendező Miro Procházka lendülete, hétköznapi kisegzisztenciákat megelevenítő, a figurákban stíluskaraktereket kereső szándéka. És mégis: ez a bohózat s a bohóctréfa mezsgyéjén járó előadás alig bír el valamiféle értékelést. No nem mintha értéktelen, avagy súlytalan lenne. Egyszerűen nem tudjuk rátenni a mérleg serpenyőjére, mert mihelyst kezünkbe akarjuk fogni, elillan, akár a léggömb: könnyű gázzal töltött golyóként kedvesen és vidáman ott táncol a fejünk fölött. Csak nézzük, s közben elfelejtkezünk a mérleg nyelvére tekinteni; és ahogy távozunk a színházból, alig emlékezünk valamire, hiszen csak egy kis színházi mámor marad a fejünkben. 2. Miről van szó? Alakokat látunk, s amíg előttünk vannak, jól érezzük magunkat. Érdeme van ebben az emberi jellem fonákságait pellengérre állító szerzőnek, a szöveg derűs felületeinek színpadi hitelességét megőrző fordítónak (Tóth László), a látványszínházhoz megfelelő kosztümöket és színpadi játékteret biztosító díszlettervezőnek (Platzner Tibor), a rendezői ötleteket eleven mozgási stílussal segítő koreográfusnak (Frank Towen), főképpen azonban a mulatságos színpadi szituációkat megjátszó színészeknek (Gombos Ilona, László Géza, Hídvégi Mária, Pólós Árpád, Mokos Attila, Érsek György, Bocsárszky Attila, Bavolyár Gyula). Tehetséges játékuk eredményeképpen a Kassán látott Ennivaló nagynéni egészen finoman, mondhatnám, alig tetten érhetően az abszurd felé csúszik. Az előadás valóban hiteles és jó pillanatai olyan megtévesztően igaziak, hogy úgy érezzük, mintha magunk is érdekeltek lennénk az egyes szituációkban. Sőt! Éppen ez az abszurd felé hajló komikum teszi, hogy az előadás valóban jól sikerült helyein úgy érezzük, mintha tükörbe pillantanánk ... Maga a történet alig több egy „feltupírozott" kabarétréfánál, bár a nők nyilván ennél lényegesen hosszabb ideig tudnának fecsegni hódolóiknak azon jól bevált szokásairól, hogy aranyosnak, olykor egyenesen ennivalónak találják őket a férfiak, ha udvarlásra, netán szerelmi kalandra szottyan kedvük... Persze, az élet kiszámíthatatlan útvesztőiben vannak helyzetek, amikor visszájára fordul minden. Mondjuk attól a pillanattól kezdve, hogy valaki — esetünkben egy bizonyos Vera — a harminc napos svájci turistaútra szóló engedély lejárta után akár a svájci óra, a svájci sajt, a svájci csokoládé, a svájci jólét, nomeg egy szátfatermetű kackiás svájci férfi svájci sapkájának bűvöletébe esve, egyszerűen nem tér vissza hazájába; vagy ahogy ezt mostanság divatosan mondani szokták: kint felejti magát, lelécel, lelép, tartósan külföldre távozik ... De mert az efféle hamvas ennivalóság állapota múlandó és a remélt sültgalambok a világ egyéb tájain sem röpködnek a levegőben, az ilyen Verákat előbb-utóbb alapos csalódás éri; s végezetül már csak egyetlen óhajuk van: hogy hamvaikat otthon temettessék el. Ám mi van akkor, ha az egyszerűbb, no és persze olcsóbb ügyintézés érdekében azok a, bizonyos gáláns svájci jóakarók pusztán egy kávésdobozban küldik haza Vera néni hamvait — ahol viszont a svájci örökségre váró, nyugatimádó rokonság hamuíz ide, hamuíz oda, elkávézza a külhonban feledkezett tantit. Erre a fekete humorra épülő anekdotára alapozza színpadi tréfájának cselekményét a költőként, műfordítóként és drámaíróként egyaránt ismert, a szlovák irodalom középnemzedékéhez tartozó szerző: Ľubomír Feldek. Ennivaló nagynéni című darabjának ősbemutatója kereken hét évvel ezelőtt, 1978 tavaszán volt Bratislavában, magyar nyelvű premierje pedig március derekán a MATESZ Thália Színpadán. A színházunk kassai együttesével először együttműködő Miroslav Procházka rendezte előadás stílusa a tájainkon ismert színházak közül főképpen a prágai Činoherní klub erősen színész központú formanyelvéhez hasonlít. E stílus számos izgató kérdése közül hadd említsek pusztán egyet; vajon hogyan tudja a színész minden helyzetben, részint a hétköznapi cselekmény során, részint az abszurditás meredélyein a legtermészetesebb emberi megnyilvánulások színhelyévé tenni a színházat? Olyan találkának, amelyen a színész, a néző és a rendező háromszögében ki-ki emberi jeleket ad egymásnak. Ebből a szemszögből vizsgálódva a MATESZ-ben újszerűnek ható, a groteszket az egységes és transzformált játékkal jól ötvöző előadássá kerekedett a Tháliában látott Ennivaló nagynéni. 3. Ebben az előadásban szinte minden valódi. Az alapötlet, az élet, illetve életfelfogásunk jónéhány fonákságának „lekoppintása", a humorra építő színészi játék; magyarán: hétköznapjaink visszásságainak jónéhány mozzanata csillan fel a reflektorfényben. Bennem ennek ellenére akarva-akaratlanul ott munkál a kérdés: repertoárdarabnak szánt bemutató helyett — pikantériával elegy vaskossága miatt — nem inkább a közönség egy bizonyos rétegéhez szóló stúdióelőadásként kellett volna-e bemutatni ezt a produkciót? Tudom, ez a kritikusi dilemma nem sorolandó elsődlegesen a művészi mércét firtató kérdések közé, ám közönségtoborzó szempontként mindenképpen ajánlatos figyelembe venni. MIKLÓSI PÉTER Bodnár Gábor felvétele Hídvégi Mária és László Géza, nomeg a hamuizű „nesscafé" NYUGTALAN PÁRBESZÉDEK Egy nem mindennapi, sőt, mifelénk alighanem egyedülálló vállalkozás dokumentuma a kortárs szlovák irodalom fiatalabb középnemzedékhez tartozó Ľuboš Jurík új könyve, a Nespokojné dialógy (Nyugtalan párbeszédek), melyben legújabb interjúiból tesz közzé ötvenhármat. Az utóbbi egy-másfél évtizedben mifelénk is különösen nagy divatja van az írói beszélgető-könyveknek. Elegendő lesz itt csupán Bertha Bulcsu interjúköteteinek sikerére utalnunk, amit talán csak azzal egészíthetnénk ki, hogy a jelzett időben Szlovákiában is napvilágot látott néhány, jeles írókat, festőket, közéleti személyiségeket megszólaltató gyűjtemény. Egyebek közt maga Jurik is kiadott egyet, az éppen tíz esztendővel ezelőtti Rozhovoryt (Beszélgetések), melyben a kortárs szlovák irodalom tizennégy élvonalbeli képviselőjét szólaltatta meg. Mostani vállalkozását előző interjúkötetével, vagy általában az ilyen gyűjteményekkel szemben az teszi rendhagyóvá, sőt — visszatérve előbbi jelzőinkhez — nem mindennapivá, egyedülállóvá, hogy ezúttal kivétel nélkül külföldi írók a beszélgetőtársai. Külföldi írók — tizenkilenc európai ország literatúrájának többé-kevésbé ismert alkotói, akik közt néhány óriás is található, mint amilyen például Louis Aragon, Rafael Alberti, Georges Simenon, Günter Grass, vagy akár Viktor Sklovszkij is. A Jurík által megszólaltatott több mint félszáz író között a szovjetek vannak a legtöbben — összesen tízen —, majd őket követik — nyolcán — a franciák, azután a többiek: a nyugat-németek (5 íróval), a spanyolok (4), az angolok, bolgárok, jugoszlávok és magyarok (3—3), az NDK-beliek, lengyelek és olaszok (2—2), végül pedig egy-egy holland, román, belga, dán, portugál, finn, osztrák és svéd író következik. A három magyar író: Hernádi Gyula. Kertész Ákos és Mándy Iván; müveik a szlovák olvasók körében is ismertek. S noha a szóban forgó kötetben olvasható beszélgetései Ľuboš Juríkot dicsérik, csakis sajnálni tudjuk, hogy néhány elképzelése nem valósulhatott meg: idöegyeztetési problémák miatt hiúsult meg az Alain Robbe-Grillet-vel, Eugéne lonescoval és Heinrich Böllel tervezett interjúja, Simone de Beauvoir, Samuel Beckett és Jean Anouilh pedig egyértelműen elutasították őt. Az abszurd Nobel-dijas klasszikusa, Beckett például azzal az indoklással, hogy még soha senkinek nem adott interjút. Így tehát Juríkkal sem tehet kivételt. Akik viszont vállalkoztak a beszélgetésre, azok — még ha Jurík egy-egy kérdése általánosságokba. jelszószerű megfogalmazásokba, bizonytalan tapogatózásba csúszik is — kevés kivétellel emberi tartásuk, írói törekvéseik árnyalt megfogalmazását adják. Művek hátteréről. esetenként a magyar olvasó számára is ismert alkotások keletkezés-történetéről, s az embert általában izgató kisebb-nagyobb kérdésekről, áttételesen fogalmazva tehát minden esetben az embertől, az ember féltéséről, az emberi értékek szeretetéről, becsüléséről, gyarapításának gondjairól szólnak ezek az eredetileg a Nové slovo hasábjain megjelent interjúk. Amelyek világszemlélet és önszemlélet egységének felvállalásával a szlovák irodalom fokozottabb öntudatosodását, a világban való jó hírnevének növekedését, valamint a nemzetének irodalmát is egy világra nyitottabb szemlélettel figyelő-értékelő olvasó épülését is egyaránt szolgálják. S ez utóbbi értelemben a szlovákiai magyar olvasó is számos tanulságot vonhat le Ľuboš Jurík beszélgetéseiből. A Nepokojné dialógy így — de nemcsak ezzel — a mi odafigyelésünkre is rászolgálhat. . , .___. TÓTH LÁSZLÓ 10
