A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-26 / 17. szám
Szlovákiai magyar néptáncok fŕ;älÍ Mielőtt Bodrogköz verbunkos és sarkantyús táncaira rátérnénk, ejtsünk pár szót a verbuválásról, arról a gyakorlatról, amelyről a tánc a nevét nyerte. A „Werbunk" német szó, értelme toborzás, szerzés, édesgetés, csábítás. Lényege: látványossággal, a gazdagság fitogtatásával, a díszes ruha mutogatásával, a vidám szórakoztató, táncoló, mulató gondtalan élet csábításával maguk közé vonni az egyszerű nép fiait. Aki aztán a csábításnak engedve beállt a táncolók közé, leparolázott a toborzást vezető káplárral, őrmesterrel vagy tiszttel és ivott a toborzó borból, az már eladta magát. Vissza út nem volt. Egy toborzás lefolyását a szemtanú, az andódi (Andovce) születésű Czuczor Gergely leírásával tudjuk a leginkább érzékeltetni, előre bocsájtva, hogy az itt leírt táncos toborzási forma, táncban, ma is élő hagyomány a Felső-Tisza vidékén is, és a Bodrogközzel határos szlovák zempléni, sárosi területeken is (Fintice, Parchovany) ... „jobbára falusi suhancokból álló néptömeg kíséretében előbukkannak a toborzók. Legeiül deli, katonás feszességgel a legférfiabb komolyságban az őrmester lépdegél. Ö nem lejt, nem urgik, nem veri össze bokáját, nem ujjongat, de minden lépte kinyomja a zene ritmusát... Nyomában három-négy lépésnyire a 1. RÉSZ toborzó csapat jő, elöl a káplár. Ö az őrmesternél kevésbé komoly, a legénységnél mérsékeltebb vidorságú, hegyesen rakja lábait, s mintegy mutató gyanánt áll a közlegénységnek, mert rendesen ő a tánckarigazgatómester, azért is egyszerűek, de felette jellegzetesek minden mozdulatai, míg a mellette és utána lépdelő legények lenge nyalkasággal, bokaverve és tapsolva cikornyázzák s hegyezik lépteiket. így járják be a vásárt, míg alkalmas helyen az őrmester megállapodik, s nádbotjára támaszkodva jelt ad. Akkor a legénység körbe áll, melynek középpontját a káplár tölti be, s a rendesen egyenruhás cigánybanda új nótát húzván, kezdődik a toborzó. Míg az első verset húzzák, semmi figurát nem látunk, hanem vagy ki-ki helyén maradván, pengeti sarkantyúit, vagy sétálva járják be a kört, s ezáltal a nóta csínját, ritmusát kitanulják, s mint egy táncnak neki idomulnak. Most következnek lassú figurák, melyek sora jobbára meghatározott, (akárcsak a finticeieknét — megjegyz. T. A.), ha pedig nem, a káplár jelenti meg, kire föggesztvék a táncosok szemei, míg íd-ki szemköztös társára szinte ügyel. E táncrésznek jelleme, hogy csak rendezett és kevés cikornyás lépésekből van szerkesztve, és pedig, ha a nóta nyolc taktusos, két taktus jobbra, egy balra, ismét kettő jobbra, egy balra, mit két taktusos, összevágó helyretoppanás fejez be. Miután öt-hat ilyen lassú verset eljártak, a cifrára kerül sor, mely az előbbinél frissebb és tüzesebb, azért is itt már ide, oda és felszökkelések rendén vannak, mikhez a hánykódó kardok csörömpölései s a tarsolyok tétova lebegése járulván, a hősi táncnak valódi képét tüntetik elé. Ez azonban, mint maga a hevesebb indulat, melyet ábrázol, nem sokáig tart, hanem ismét visszatér a zene és vele együtt a lejtés előbbi lassú, méltóságos hangulatában. így folyt ez változva kétszer-háromszor, míg az őrmester jelt adván, a víg csapat odább húzódik..." Fentebb már hivatkoztunk rá, itt kissé részletesebben foglalkozunk az e típusba tartozó finticei kötött körverbunkkal. E terület a valamikori 10. huszárezred toborzó területe volt, — akárcsak Bodrogköz —, ameiy 1853-ig — a toborzás beszüntetéséig — rendszeresen végzett toborzásokat. A finticei verbunkban is a kör közepén áll a káplár (táncvezető). Előtáncolja a motívumot, illetve a figura kezdése előtt szóban utasítja a táncosokat a következő motívumra, mozdulatra, pl.: bokázó, csapásoló, másik lábra, fület fogva, hátul taps, csizmaszárra (csapásoló), körbe járás, kettőt jobbra, duplán bokázz, felugorva, stb. figuranevet kiáltja be. A táncosok rfiár tudják, hogy egy-egy rövid figuranév-parancsszó pontosan milyen figurát (motívumot) jelent, és a megadott zenerészre azt táncolják. A táncot 1952-ben Cyril Zálešák jegyezte le elsőként, azóta már sokat és sokszor visszatértek hozzá — a vonzóerőt éppen az érdekessége, figuragazdagsága, formaőrző jellege biztosítja. A finticei folklórcsoport ma is élő táncként őrzi, sőt az iránta megnyilvánuló nagy érdeklődés a tánc figurális gazdagodását is elősegítette. A kötött verbunktáncnak (katonaverbunknak), kötött, sajátos dallama van. A finticei verbunk és a bodrogközi, alsózempléni magyar etnikum férfi táncainak, szabad verbunkjainak motívumkincsében nagy rokonság fedezhető fel. A bokázó, a szinkópás, csapásoló lépések, a sarkantyú pengetésének a módja és ritmusa majdnem egy az egyben megegyezik. TAKÁCS ANDRÁS Fotó: Prandl Sándor
