A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-26 / 17. szám

Emlékek vallomások'

A Hét szerkesztősége Csehszlovákia felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából új sorozatot indít, amelyben szeretné bemutatni, emberközelbe hozni a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőit. Levélben fordultunk a csehszlovákiai magyar írókhoz és megkértük őket, hogy az alábbi témajavaslatokból mindenki válassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet és önvallomásszerűen (rövid életrajzot is mellékelve) írja meg.

Témajavaslataink a következők voltak:

1. Hogyan emlékszem a béke első napjára ?

2. Mit jelent számomra a béke?

3. Hogyan tükröződik műveimben a mai élet valósága?

4. Kapcsolataim a szlovák, a cseh irodalommal és alkotóival.

5. Kapcsolataim a CSEMADOK hetalálkozások

lyi szervezeteivel és az öntevékeny kulturális mozgalommal.

6. Az író-olvasó találkozók haszna és lehetősége

7. Ars poeticám

8. Találkozásaim az olvasóval

Levelünk, kérésünk visszhangra talált és a válaszokat, vallomásokat a beérkezés sorrendjében közöljük.

ARS

PROSAtCA

Az idővel gondunk van, persze tekintünk múltunkba, s egyre közelebb érezzük magunkhoz régi dolgainkat. A tegnap fogalma évtizedekre terjed és élményeink valamiféle egyidejűség — időtlenség — állapotában vannak emlékezetünkben. Sűrűsödik, tömörül az idő, siet, de mozgásáról és múlásáról csak tevékenységünk jelei és eredményei tanúskodnak.

Gyakran ámulunk a múlton: mintha tegnap lett volna; ám csodálkozásunk s a csalóka élmény életünk egészére érvényes. Az előző nap is „tegnap”, és az elmúlt emberöltő számos mozzanata is tegnapnak tűnik fel előttünk. Az időben élünk, mégis mintha rajta kívül léteznénk, a valós idő megfoghatatlan számunkra, kifolyik kezünk közül.

Munkánk tárgyiasult eredményei azonban jelzik a megtett utat. Megfogható tanúi, hogy éltünk, bizonyítékok és értékmérők.

Egy sor könyv — pontosabban huszonegy — a könyvespolcomon. Három évtized tanúi, általuk felidézhetem az elmúlt időt.

A sor elején azonban nem könyv, hanem folyóirat, a Fáklya 1954 augusztusi száma áll. Benne a nevem alatt három rövid, humoros írás. Ma is a véletlen müvének — vagyis a csodának — érzem, hogy ott vannak. Nem akartam író lenni, akkor sem, amikor az első írásaim megjelentek. Diákként úgy írtam, ahogy más sportolt vagy népi táncokat táncolt. Szórakoztatott az írás, de sem életcélt, sem sikereket nem kínált. Csupán érdekelt. Műszaki középiskolában érettségiztem — Kassán —, gépészmérnöknek készültem. Szerettem a gépeket, gyerekkori motorélményem a Fordson-traktor és a gőzgép — tüzesgép —, meg a gőzekék. Ha azonban későbbi, irántuk érzett vonzalmamra gondolok, úgy vélem, nem a gyakorlati hasznuk nyűgözött le, hanem erejük és mozgásuk titkai, melyeket nem értettem, és csak sejthettem a bennük megszelídített természeti törvényeket. Egyéni feladatokat oldottam meg, alkotói példákat számoltam, a gépek egyéniségét, a „lelkűket" kutattam. Miért mozognak, honnan erejük? Mi az a benső lényeg, a titokzatos törvény, mely forgásra készteti őket? Érdeklődésem ösztönös, a képzelet szülte elemi kíváncsiság, mely a dolgok mögé szeretett volna látni. Ma úgy tűnik fel, akkori műszaki érdeklődésemben az alkotásvágy és teremtőkészség bizonyos elemei és a világ rejtett lényegének megérintésére irányuló igyekezet nyilvánultak meg. A valóság mélyét kitapintó nyugtalanság élt bennem.

Fontosnak érzem ezt aláhúzni, mert közben az írás kényszere komolytalanul, játékként jelentkezett. Gyerekkorom óta olvasok, de írónak — említettem már — sosem készültem, naplót sem vezettem. Első írásaim program nélkül születtek, mindössze valami nyugtalan és bizonytalan nyelvi formakészség és véleménymondási kényszer munkált bennük. A játékos önérvényesítés gesztusa, ahogy mások futballoztak vagy udvaroltak. S hogy a Fáklya közölte írásaimat, engem lepett meg legjobban. De hogy nyomtatásban láttam a nevem, úgy éreztem, ez már kötelez, az írást folytatni kell. Már-már öncélúan, különösebb indoklás nélkül, magáért az írásért szinte büntetésként, hogy nevemmel a világ elé mertem állni. Ismeretlen erők hatalmába kerültem, anélkül hatottak rám, hogy tudtam volna róluk. De a maguk természete szerint mozgattak és engedelmességre kényszerítettek. *

Ma már fel kell tennem magamnak a kérdést — ez eszmefuttatásom értelme! — és választ keresni rá: hogyan nyert számomra az írás célt és értelmet? Mikor és miért változott játékból munkává? Esetlegességéből hogyan jutott el a lényegig? Három évtizedet átgondolva, a bizonyosság érvényével lép elém a felismerés: az írói munka értelme önépítkező folyamat eredménye, az írás céltudatossága és programja térben és időben magát építi fel. Az írót az idő növeli, bár nem vesz róla tudomást, mert művét a jelen szüli. Az író a múltból, a jelenben a jövőnek alkot.

Az ötvenes évek kezdete szocialista társadalmunk első évei, a magyar nemzetiségi irodalom születése, felszabadult lelkek előtt széles távlatok — íme, a kezdet összefüggései. A kezdő író látásának és tájékozódásának alapja: a szocializmus eszmerendszere. A születő nemzetiségi irodalom hitt a történelmi szükségszerűségben és életérzésben sűrű, erős szálakkal beleszövődtek a szocializmus igazságai. Ma már érezzük ezen állítások deklaratív programosságát — azóta óvatosabban és árnyaltabban fogalmazunk —, de a séma adekvát, a szavak igazak és a fogalmak hitelesek. S az írás — számomra ezen belül is „csak” elsajátítandó mesterség, izgalmas játék maradt. Szúrós kis szatírákban és gunyoros humoreszkekben igyekszem védeni az igazságaimat. írásaim közkedveltsége hízeleg önérzetemnek, kritikai élüket hasznosnak tudtam.

De az olvasó, véleményével és igényeivel még nem lépett a tudatomba. Határozott közösséget sem éreztem magam mögött. Egyéni törekvéseim magányos harcosa voltam, romantikus lovag a humor Rosinantején, gondtalanul és hetykén poroszkálva gúnyolódásra ingerlő szélmalmok felé. Egyre inkább az írás felelőse, de felelőtlen önmaga iránt. A műszaki egyetemmel szakítottam, humán tanulmányokat folytatni nem sikerült, két évre katona lettem, utána — huszonki_ lene évesen — szerkesztő. Immár foglalkozó -1930-ban születtem Hontfüzesgyarmaton (Hont. Vrbica). A kassai (Košice) Középfokú Gépészeti Ipariskolában érettségiztem 1954-ben. Főiskolai tanulmányok, majd két év katonaság után a Hét szerkesztője lettem 1959 december 1-től. Azóta hivatalból a nemzetiségi írásbeliség területén dolgozom. Eddig huszonegy könyvem jelent meg, különféle műfajokban.

Ezek: .

A nevető ember (1959)

Szemez a feleségem (1961)

Csillagtalan égen struccmadár (1963) Na, ki vagyok? (1965)

Delfinek (1966)

Na bezhviezdnom neby pštros (1966) Baj van a humorral (1967)

Szabadesés (1969)

Ugrás a semmibe (1971)

Valóság és életérzés (1972)

Vajúdó parasztvilág (1974)

Angyal vagy madárijesztő (1975)

Skok do neznáma (1976) ívnak a csukák (1977)

Szabadesés — Vajúdó parasztvilág (1978)

Káderezés a (zseb) Parnasszuson (1979) Az elrabolt taliga (1980)

Örvénylő idő (1982)

Látni a célt (1983)

Vajúdó parasztvilág (1984, Romániában) Kiárusítás délelőtt (1984)

som van, s éppenséggel az írásbeliség területén, a Hét ipari szerkesztője, némi sikerekkel — egy humoros kötettel — büszkélkedhető, fiatal — fiatal? — író. Bizonyára a véletlen hozta, hogy az ötvenes évek — a tanulás lehetőségétől kezdődően a kései katonáskodás befejezéséig —, a szocialista társadalom első évtizede zárt kör lett számomra, létmeghatározó törvényszerűségek és szabad akaratkifejtés nem problémamentes, mégis gyümölcsöző, előremutató egysége. Lendületes útkeresés, egy erősen körülhatárolt valóságban, melyen éppen az ötvenes évek végén kezd réseket repeszteni az idő. Későbbi utam szempontjából nem is lépcsőfok, csupán alap, kezdeti bázis, melyre azonban építkezni lehet, pályát építeni egyelőre meghatározatlan célok felé.

Az utat együtt építi az író és a társadalom. Közösek a céljaik és lehetőségeik. Gyakran úgy érzem, hogy nemzedékem — és a magam — szellemi pályáját vizsgálva, az ötvenes évek a megtett út ívének alfája és Omegájaként mutatkozó korszak volt. Az eszmével a legszerencsésebb, legfogékonyabb korban találkoztunk. Győztes életerő, mely belénk épült, együtt növekedtünk, mint az egyivásúak. Kilépve a zártságból a világ

felé is egyidöben — együtt — tárulkoztunk. A szocialista eszme — létét megalapozva — leküzdötte gőgjét és kizárólagosságát, fejlődött. a valósághoz, a gyakorlathoz alkalmazkodott. A szerkesztői munka — formális gyakorlatát, sémáit levetkőzve valós életproblémákkal kezdett foglalkozni. Irodalmunkat világirodalmi hatások érték, formaérzékét és kritikai látását termékenyen befolyásolták. Fejlődésnek indult a nemzetiségi irodalom történelemszemlélete és szociológiai érdeklődése, és sajátos irodalmi értékrendjét vajúdva, fokozottan fordult népközössége felé.

Elkövetkezett számomra a drámai próza, az elbeszélés és novella ideje. A humoros írás intellektus és ötlet képzeleti terméke, az ötlet, a meglátás révén tartja kapcsolatát a valósággal. A novella azonban — mélyebben az ötlettől — felfedezés! Élő és fájó kapcsolat emberrel és történelemmel, drámai mélység és tisztító magasság kísérte találkozás és azonosulás az élettel. A humor lehet játékos, a dráma felelősséget követel. A tragédiában pusztuló vagy a drámában veszélyeztetett emberi érték sorsa együttérzésre kötelezi az írót. Elemi erővel tör fel az önkifejezés igénye, a prózaíró a maga életét mondja, intellektusával értékelve, képzeletével kiegészítve és formába kényszerítve. Ennek során a világbaindító falu, a szülők és rokonok, bácsik, ángyok és legénybarátok, őslakosok és betelepültek, öregek, egyivásúak és alig ismert fiatalok maguknak követelik öt: minket képviselsz, ne feledd! S a formateremtő beszámolás során regényalakok lesznek belőlük, témát jelentő sorsok és morális igazságok hordozói. Az irodalomban való feloldódás során, a művészi metamorfózis keretében apró mindennapi ügyeik és nagy létkérdéseik azonosulnak az emberiség sorsproblémáival. A nemzetiségi ember történelmi tapasztalatai az egyetemesség igényével lépnek fel és az írás által a világ közös értékrendjének a gyarapításához kínálják magukat. Az elemi metamorfózisban különös értelmet nyernek állatok — lovak, kandisznók és kisbárányok —, metafórává válik a csendes őszi eső finom percegése és szimbolikus értelemmel bír halak, vadak és madarak múltbéli létezése. Mintha megállna az idő, a lét megmerevül. Rajtad kívül létezik, de számodra az írás élteti, s csak neked! Általad elevenedik meg mások számára, ahogy te akarod!

Más oldalról megrohamoz a világ egyetemes végtelensége. Elborít idegen életek tényeivel, hírekkel és szempontokkal, hanggal, képekkel és fogalommal, a kommunikációs forradalom hulláma sodor, mint úszót — vagy fuldoklót — az ár, szervezetlen közege érzékeidre és tudatodra nehezedik. Szemléled az emberiség átfoghatatlan tömegének életét és halálát. Minden halál a te halálod is Jehet és minden öröm a te örömöd, bár saját sorsod súlya is megfáraszt. író vagy, dolgo-10