A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-12 / 2. szám
PETER HAJDÚK 5. Hogy milyen veszteségeik voltak, az valószínűleg csak a háború után fog kiderülni, de a Vércse élt, kitartott és január óta élénken tevékenykedett. És még aktívabban működött volna, de szüksége volt egy katonai szakemberre, aki kiegészíti a túlnyomóan gazdasági jellegű hírszerző tevékenységet. Egyetértettek végül a csehszlovák hírszerző központ azon követelményével is, hogy az utánpótlási vonalak támadásával támogassák a szovjet és a csehszlovák haderő tavaszi offenzíváját. Csak az ilyen munkára rátermett szakember hiányzott. Meg az ehhez való anyag. — Régebben tudjuk már, hogy a sógorok valahol a közelben vannak — jegyezte meg a vénember, aki magát Farkasnak nevezte —, és azért kívánjuk, hogy maga kapcsolatot létesítsen velük. — Azért vagyok itt — szólt Jónk szerényen. — Vagyis találkozik velük, átadja nekik baráti üdvözletemet és egy találkozót beszél meg nekem az összekötő bizalmijukkal... Erről értesít engem. A találkozó egy nappal a maga jelzését követően lesz, este fél hétkor a Hviezdoslavszobor mögött. Tudja hol van az? — Tudom ... No és Pöstyén? — Pőstyénben meglátogatja Manica urat. Ondrej Manica vasúti technikust. Jöjjön, támaszkodjunk egy kicsit a falnak. Nekidöltek a kőből emelt mellvédnek, s nézték a tavaszt, amely már jó néhány éve nem volt az övéké. Az öregember egy lapos borítékot húzott elő a belső zsebéből, és átcsúsztatta társának. — Adja ezt oda Manicának. És vegye át azt, amit tőle kap... Ha van mit adnia. — Álmodozva nézte a Duna zavaros vizét... — Ne érdekelje, hogy mi van a borítékban. Minél kevesebbet tud, annál jobb. Útközben gyűjtsön híreket! Tartsa nyitva a szemét és a fűiét is. Mindenről, amit észlel, tömör jelentésben számoljon be nekem ... de pontos legyen áml Lerejtjeleztetjük és leadatjuk... De a legfontosabb, hogy kapcsolatot teremtsen számomra a sógorokkal. Minél előbb! A Szlovák Távirati Iroda kirakatai előtt csaknem pisztolyt rántott. De a honvédkatona arcában, aki őt a przemyszli szovjet százados jelszavával szólította meg, látta, hogy pontosan ezt várta tőle. és hogy egy kicsit mulattatja is a hevessége. — Az istenit — könnyített a lelkén önkéntelenül és gépiesen zsebre vágta az ibolyacsokrot, amelyet a bal kezében tartott, ismertetöjelként. — Irtis... — ocsúdott fel és sebesen hozzámondta még saját jelszavát is. — Gyere — szólította fel a katona. — Sétáljunk egyet. Persze, az egyenruha meglepte. — Nem félsz? — kérdezte az ismeretlentől. — Ettől a gúnyától? — mosolygott rá a katona. — Jobb dekkungot nem is találhatnék. Lépj ki! — Mikor van adásotok — kérdezte Jorik sietve, nehogy ismét valami baklövést kövessen el. — Van valami sürgős jelentenivalód? — Jelentenem kell a kapcsolatfelvételt. — Jelenteni fogom. — És tedd hozzá még az Angara szót, rejtjelzés nélkül. — Meglesz. Körüljárták az elnöki palotát és a parkot, mint két fiatalember, akiknek a háborús Bratislava szombati késő délutánja nem nyújt jobb, de főleg olcsóbb szórakozást. Elmondta a katonának a rövid pár nap alatt szerzett tapasztalatait. Hogy rossz helyen kellett kiugomia a gépből, s ez alaposan fölpaprikázta, de a mérge voltaképpen elszállt már azon az első éjszakán, amikor Babulánál jól kialudta magát Amikor a sekulei vasútállomásnál hevert a földön, esküvel megfogadta, hogy a rend kedvéért ezt jelenteni fogja, hadd nyomorgassák meg érte a fiúkat, no de most ? Tele volt a feje élményekkel, amelyeket ki kellett magából adnia, hogy a katonának legyen mit az éterbe sugároznia, és ezt leadja kelet felé. Húsz perc múltán a honvédkatona az első négy emberről már mindent tudott. Nevükön és címükön kívül. — Jól laksz? — kérdezte. — Hm — szólalt meg Jorik kedvetlenül. — Nem azért kérdeztem, hogy megmondd a címedet. De azt tudnom kell, hogy be vagy-e kvártélyozva, no! Munkád van? — Mindkettő rendben, de... — De erről nekem nem kell és nem is akarok semmit tudni. Ha találkozóra akarsz hívni, elég nekünk a temető. És ha nekem volna szükségem rád?... Merre jársz dolgozni? Vagy mondj egy olyan helyet, ahová mindennap eljuthatsz. Jorik elgondolkodott. A címét és a munkahelyét nem árulhatja el. A Vércsének igen, a sógoréknak nem? De ez nem is az ö dolga. Szóval azt az útvonalat se mondhatja meg, amerre járni szokott. De ha úgy a Jókai utcán ... — Elég... — morogta a honvédkatona. — Elég, ha egyszer naponta odamész. Mondjuk az ötös és a hetes számú házak közötti falon ... — Azt se tudom, van-e ott annyi szám. És mit írtok a falra? — Egy nyílegyenes vízszintes vonalat, amilyet a srácok rajzolnak a falakra. Egy egyszerű vízszintes vonalat... — Gyerünk oda! Elindultak a Szárazvám felé. Jónk folytatta a beszámolót. — Egy frászt — mondta a katona megfontoltan, amikor Jorik tolmácsolta Farkas üzenetét a találkozóról. — Hülyék. Ezek képesek volnának társasösszejövetelt rendezni a Savoybani — Nekem mindegy, én csak átadom az üzenetet. — Akkor add át az enyémet is... Várj — torpant meg a katona, és megsimogatta az állát. — Várj egy cseppet. Ne adjál át semmit. Legalábbis nem azt, ami kettőnk között elhangzik. Mondd meg nekik, hogy ez felesleges, kockázatos, magyarázd meg nekik, mekkora veszély származna ebből. Végső soron pedig azért vagy itt, hogy te tartsd a kapcsolatot velünk. Már majdnem bekanyarodtak a Jókai utcába, amikor a katona a homlokára ütött, és átvezette Joríkot az utca túlsó oldalára, a föld alatti illemhelyre. Néhány másodpercre egyedül maradtak a fojtogató környezetben, ezalatt a katona leszámolta balra a hatodik vörös csempét, és rámutatott: — Ha a vízszintes csík itt lesz, a hatodik fölött, akkor egy nappal vagy két nappal később a Városi Könyvtár bejáratánál találkozunk. Ötkor. — Hétkor — alkudozott Jorik. — Ha véletlenül légiriadó van, muszáj rádolgoznunk az időt. — Hétkor már a kutya sem jár a könyvtár körül... Akkor inkább az Irgalmasok gyógyszertára előtt. A további találkozókra pedig egy más csempét jelölünk ki. Te engem a temetőn keresztül hívsz! Kiléptek a föld alól és megindultak lefelé a téren, mint akik ide tartoznak, akiknek valóban van itt keresnivalójuk, és akiket a kijárási tilalmon kívül nem fenyeget más, csak a zsebük üressége. — Hoztam nektek százezer koronát — mondta Jorik. — Legközelebb átadom. — Tízet hagyj meg magadnak. De a pénzre nagyon vigyázz! Iszol? — Hát, ha nagyon kínálnak... — Akkor ne kínáltasd magad! Bírd ki. Ha majd ezt a csürhét kiirtjuk, bebújunk Modrán egy kis pincébe, s egy álló napon át leisszuk magunkat a sárga földig. Most már csak egy darabig ... — Tudom — mosolygott az ejtőernyős. — Érzem. — Ha visszajössz Pöstyénböl és lesz valami híred, jelentkezz! — Biztos lesz, hisz az a vén hülye is adott valami elintézni valót. Ez már nem tetszett a katonának. A Farkas először látta az ügynököt, mégis kihúzott a zsebéből egy borítékot, az pedig pontosan abba a helységbe szólt, ahová a munkaadó a technikusát küldi. — A konspirációt nem szabad megpiszkálnom — szólt ingerülten. — De gondolkozz, nem kellene-e megmondanod nekem, legalább egy bizonyos idő múlva, hogy hol a pokolban dolgozol... Ne félj, nem fogunk nyomozni utánad. Van más gondunk is. De ez a játék nekem nem tetszik. Honnan tudta a Vércse, hová az istenbe mész, miért volt a Farkasnál egy előre előkészített boríték, egyenesen Pöstyénbe? Hol a boríték? — A zsebemben. — Add ide! — parancsolta a katona borotvaéles hangon. — És ne mérgelődj. Ez parancs. Mondd meg, melyik vonattal utazol, és hétfőn reggel visszakapod. Mi van abban, hogy az ejtőernyőst elküldik egy vasúti technikushoz? Hiszen így képzelték el az együttműködést! Mi mást akarhatott Vércse, amikor kapcsolatot keres a rokonsággal, ahogy ők nevezik? Egyszerűen magával kell vinnie 14
