A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-19 / 16. szám
KOMAROMI OLYMPOS (Szénássy Zoltán könyvéről) Szénássy Zoltán komáromi tanár az utóbbi évek legsikeresebb és legbuzgóbb szlovákiai magyar helytörténeti kutatója, regionális történésze. Most megjelent kis gyűjteménye tizenhat komáromi és Komárom környéki magyar írót és történészt mutat be tudománynépszerüsítö olvasmányos formában, a legtöbb portrét kiegészíti helyi levéltárak és lapok eredeti anyagával és jó képekkel is. Az előszóban őszintén vall ihletforrásáról is: „(szerény munkámban) a szülőföld adta ihlet és élményvilág testesül meg, idézve régi történeteket, múltból visszatérő hősöket, Komárom egykori nagy szellemeit — tanulságul a mának és a holnapnak." Igazi lokálpatrióta lelkesedés és a tankönyvnél többet adó történelemtanár igénye ösztönzi, s ebben példa lehetne más gimnáziumi tanárok számára is. Másrészt ez a romantikus-pedagógus szemlélet azt eredményezi, hogy a szakszerű tárgyilagosság háttérbe szorul, inkább a hőst ünneplő megemlékezéseket ír. A legtöbb megemlékezésben egyáltalán nem szól hőseinek hibáiról, fogyatékosságairól, még a lexikonokból, tankönyvekből közismertekről sem. A másik romantikus sémája, hogy az arcképvázlatok befejezésében az íróról szóló nekrológból vagy temetési gyászbeszédből idéz, s ezek inkább hatáskeltő szónoki frázisok. Ha maga nem foglalkozik kritikus értékeléssel, legalább a szakirodalomban elismert tudományos értékelésekből kellene idéznie az olvasó jobb tájékoztatása kedvéért. (így tesz pl. Nemeskürty István a Diák, irj magyar éneket c. irodalomtörténetében.) Első portrévázlatát (Baróti Szabó Dávid), Mártonvölgyi Lászlóra emlékeztető, riportíró módszerrel kezdi. Leírja, hol van Virt s röviden vázolja történetét egészen Baróti Szabó odakerüléséig. Közismert források alapján vázolja a költő életrajzát, s nem próbálja életművét, verseit átvizsgálni a sajátosan adott lokálpatriota szempontból. Sajnos, még az sem derül ki, hogy belenézett volna Komáromban kiadott verseskötetébe: csupán a tankönyvből is ismert két versét említi (Virthez, A komáromi földindulásról). Pedig kevés fáradsággal megállapíthatta volna, mennyi alkalmi verset írt Baróti a környékről (Bátorkeszi szőlőbe való menetel. Azokban való létei. Azokból visszajövetel, A Dunán való hajókázásról stb.). felvilágosodáskori költőtársaihoz (szellemi kapcsolatai Szentjóbival, Verseghyvel, Molnár Jánossal stb.) és pártfogóiról (Pyberák és az esztergomi érsek). Ez a beszűkült szemlélet jellemző volt Szénássy korábbi írásaira is, Jókaival kapcsolatban sem tudta felhasználni a Komáromban is adott, teljesebb anyagot. Igaz, itt már vannak eredeti adalékai is: közli virti sírjának mai fényképét, s leírja, hogyan hozták rendbe síremlékét 1976-ban. Abban is van eredetiség, hogy a helyi sajtóból (Komáromi Lapok) idéz Barátira vonatkozó regionális adatokat, s leírja a fényképen olvashatatlan sírfeliratot. A második portré (Péczeli József) a magyar felvilágosodás irodalmának vázlatos bemutatásával kezdődik. Tömören és jól mutatja be a Komáromi Tudós Társaságot és a Mindenes Gyűjteményt is. Ebben az írásában Szénássy igen pontosan feltünteti idézeteinek forrását is, ami azért feltűnő, mert másutt ezeket újságírói nagyvonalúsággal mellőzi, s így néhány problematikus kifejezésről nem tudjuk eldönteni, hogy sajtóhiba-e (pl. „Mi idelye" 39. o.). Kár, hogy a Péczeli-emléktábla szövegét nem írja le, csupán megemlíti, hogy a komáromi ref. egyház őrzi. Szénássy e portréban önálló kutatás alapján hoz idézeteket a helyi lapokból, s fényképet Péczeli sírjáról. Érdekes, de a témához mérten igen kurta írás a Csokonai Komáromban. A Lilla-szerelem történetét ismerteti, pedig fontosabb volna a költő első kiváló versciklusának ezzel kapcsolatos elemzése (műközpontú értékelés). A régebbi szakirodalomtól eltérő új adalékot inkább csak Lilla dunaalmási emlékeinek fényképével és későbbi komáromi házának leírásával nyújt. Persze egy irodalomnépszerűsitő írástól nem is várunk sok újat, inkább csak az idevonatkozó versek alaposabb értékelését. A 29. lapon valami időzavar is mutatkozik a 8. lapon közölt adattal: „A császári udvar Bécsből Komáromba menekült, 1809 nyarán ..Utóbb viszont azt olvassuk, hogy ez 1797-ben történhetett, mert- ekkori események közt említik. Ezért kellene a szerzőnek még tudománynépszerűsítő műben is utalni a forrásra. Forrás megjelölése nélkül nem hihetünk olyan állításnak sem, hogy Lilla „a költő búcsúlevelét zsinóron hordta a keblében, s ezzel együtt temették el." Kultsár Istvánról jó pályaképvázlatot ír a szerző, s ez azért is hasznos, mert még a részletes akadémiai Magyar irodalomtörténetben (Bp. 1965) is keveset olvashatunk róla. Igaz, Szénássy elsősorban Csokonaival való barátkozását mutatja be, de ez valóban fontos, s a versidézet nagyon ideillö. A következő dolgozat (Katona Mihály) igazi regionális hagyományt mutat fel eredeti dokumentumok alapján (a búcsi ref. egyház levéltárából). Mivel Katona földrajzi és természettudományi szakíró volt, a magyar irodalomtörténetek nem ismertetik munkásságát. így ez a kötet legeredetibb, újat mondó írása. Szakszerűségét fokozza, hogy az újságokból vett idézeteinek forrását pontosan megjelöli. Hetényi János portréját a szerző módszerét bemutató vallomással kezdi: Jókai-kutatásai során lett figyelmes nevére. A csallóközi Ekelen született, jeles történeiró, filozófus és pedagógus volt. A szerző itt is egy kevésbé ismert hagyományt mutat be, de sajnos emlékművét ő sem írja le, s kétségben hagyja az olvasót aziránt is, áll-e még ez „az ekeli iskola előtt"? (Ilyesmiről épp a helyszínt ismerő kutatónak nem szabad megfeledkeznie.) Tóth Lörincz életrajzának olvasmányos, érdekes megírásakor Szénássy megfeledkezik arról, hogy műveiben is kutatni kellene a komáromi vonatkozásokat. Sajnos, itt megbosszulja magát romantikus, magasztaló módszere, mert Tóth Lőrinc nem volt jelentős író, s nem rombolta volna tekintélyét, ha ezt az irodalomtörténeti tényt meg is írta volna. Elsősorban mint közéleti személyiség volt nevezetes — ezt szerzőnk is említi, de itt felsorolt drámái nem arattak sikert. A szerző valami régi forrásból átvett kifejezéssel azt írja, hogy Ekebontó Borbála c. drámáját „az Akadémia megkoszorúzta." Ezt ma bizonyára úgy mondanánk, hogy babérkoszorúval tüntette ki, de azt is hozzátehetné, hogy az irodalomtörténet eltemette. Jókai és Komárom kapcsolatáról már előbb is írt a szerző, itt lényegében az előzőket mondja el, egészíti ki néhány jó részlettel, rövidebben összefoglalva. Ez a Jókai kultusz Komáromban igen hasznos, s az évenként megrendezett emléknapok folytán mindig aktuális. A szerző érdekesen írja le Jókai itteni iskolaéveit, szülővárosához való ragaszkodását. A kis könyvben három Beöthyről olvashatunk pályaképet, s ezekből megismerhetjük a szerteágazó komáromi rokonság kapcsolatait is. Az első Beöthy Zsigmond, költő, elbeszélő és jogi szakíró. A Rozália téri Beöthyház másik fia, László, aki „ugyanazokat az iskolákat járta, ugyanazon a helyen lett ügyvéd", mint Jókai. Az irodalmi alkotások értékelésével a szerző itt is adós marad, de a helyi lapokból és Jókaitól érdekes adatokat közöl írónkról, s a fényképek közt itt látjuk először a „magyar humorista" komáromi emléktábláját, amely a helyi református egyháznál van letétben. A harmadik Beöthy: Zsolt neves esztéta, író, már Budán született s elsősorban nem helyi nagyság: ő irta A magyar irodalom története című kétkötetes, a magyar szakirodalomban ma is használt könyvet. Szénássy itt főként a helyi vonatkozású adatait és nyilatkozatait idézgeti, de kitekint fővárosi, országos jelentőségű munkásságára is. Adatai közül fontos annak ismertetése, mely íróink szoktak találkozni a komáromi szigeten a Beöthy-villában. Jól sikerültnek tartjuk a komáromi Szinynyei József, a legjelentősebb magyar bibliográfus, portréját is. Tizennégy kötetben adta ki a magyar írók életrajzait és munkásságuk adatait, s azóta is ez az alapvető forrása a magyar irodalmi lexikonoknak. Szénássy arcképvázlata itt is helyi tevékenységének, regionális müveinek ismertetését helyezi előtérbe. A továbbiakban tömör és jó ismertetést olvashatunk Takáts Sándor országos hírű regionális történészről, aki kitűnő tanulmányokat írt Komáromról és környékéről is. A kötet végén a szerző beszámol Móricz Zsigmond és felesége komáromi látogatásáról. Ennek az írásnak csak lazább kapcsolata van a kötet egészéhez. Ugyanitt két, már az államfordulat után is Komáromban munkálkodó személyiségről olvasunk pályaképvázlatot: Alapy Gyuláról és Baranyai Józsefről. Mindkettőt tények és újságcikkek idézésével méltatja. Alapy esetében azonban hiányzik a szakszerű, eszmei kritika is, ami a szlovákiai magyar szakirodalomból közismert (konzervatív, jobboldali szemléletű politikus, a keresztényszocialista párt tartománygyülési képviselője volt). Balogh Edgár a Hét próbában írja le azt a cselét, ahogyan a sarlósokat kiebrudálta Komáromból, s a baloldali írók számtalanszor kritizálták. De elismerték szaktudását is. Hasonlóan bírálják többen is a Szénássy könyvével egy időben megjelent Csehszlovákiai magyar esszéírók c. kötetben. Tehát nem írható le megszoritójelző nélkül ilyesmi: „Vezére lett a komáromi kisebbségi szellemi életnek". Voltak Komáromban más, baloldali szellemű egyéniségek, s ezek közé tartozott a harmincas évek végén Alapy fia is. A könyv megjelenése után a komáromi múzeum két dolgozója az Új Szóban kifogásolja, hogy a szerző nem Alapinak írja a nevet. Az írói nevek azonban nem „javíthatók ki" születési bizonyítvánnyal (Jókai, Mécs László, Szombathy Viktor, Dénes György és számtalan írónk eredeti neve is más volt). Alapy nevét már 1920-tól csak y-nal irta (nálam levő életrajzában is), s itt az a kérdés, nem a nemesi konzervativizmus szellemét tükrözi-e az a (jogos) írói névváltoztatás? Jókai fordítva csinálta: a szakirodalomból tudjuk, hogy ő demokratikus elhatározással (Petőfiékkel együtt) hagyta el a nemesi y-t. Amint Szénássy fényképeiből látszik, az ő szülei sírján Jókay van. Ezért mindkét név mai írásmódjában a szerzőnek kell igazat adnunk, mert itt Alapynak főként 1920 utáni tevékenységéről van szó, s csupán a lexikonokban tüntetjük fel az író korábbi neveit is. Persze igazi hibák is vannak az Alapy-portréban. A legfeltűnőbb, hogy az író számos művét nem ismeri, amelyekről pontos adatokat találhatna az újabb szakirodalomban (pl. az Első nemzedékben, 1968, 1982) és Gulyás Pál Szinnyeit bővítő irodalmi lexikonában (1939-től). A csallóközi halászat története nem „kéziratban maradt", hanem 1933-ban megjelent, jelentős müve. A komáromi Nemzeti Kultúra és más lapok is méltatták. A szerző felületességét bizonyítja, hogy ô is látta kéziratban, de talán el sem olvasta, mert semmit sem ír róla. Gulyás Pál említett bibliográfiájában még egy tucatnyi Alapy-müvet sorol fel, amelyek közül az 1920-as évek elején kiadottak mind helyesen tájékoztathatták volna a szerzőt Alapy politikai állásfoglalásáról. Szénássy tévesen véli azt is, hogy tagja volt a Masaryk Akadémiának. Ennek ellenkezőjéről nemcsak a két háború közti szlovákiai magyar esszéirók tájékoztatnak, hanem Popély Gyulának 1973-ban megjelent monográfiája is. A dolog lényege, hogy valóban javasolták ide, de a jobboldali nemzeti ellenzék vezetői (Sziklay Ferenc kivételével, aki rövidesen kilépett) nem fogadták el a tagságot, mert nem akartak együttműködni a kormánypárti aktivistákkal. A szerzőnek alaposabban kellett volna értékelnie Alapy lapját, a Nemzeti Kultúrát, mert ez valóban jelentős, tudományos folyóirat volt. Kár, hogy az egyébként igen hasznos könyvben nemcsak dátumhibák, hanem olyan tárgyi tévedések vannak, amelyek arról tanúskodnak, hogy a szerző néha nem is olvasta el figyelmesen azokat a műveket, amelyekről ír az arcképvázlatokban. A számos tévedést a szerző figyelmesebb olvasással, alaposabb adatgyűjtéssel könnyen elkerülhette volna, de szerencsére így is csak részletkérdéseket érintenek, mert a megemlékezések nagy többsége helytálló adatokkal, jó stílussal és a közönséget helyesen tájékoztató, hagyománynépszerűsítő módszerrel készült. CSANDA SÁNDOR 10
