A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-19 / 16. szám
Kezdődik a tea forrázása nyokkal is szórakoztatja a közönséget, most szoborként áll. Ránézek a ház urára: ügyet sem vet reám. Mosolyát a táncosnő felé küldi. Amott, az a mongolképű férfi hírnök lenne? És ki az a nő, aki oly mereven tartja a kezét a tál fölött? Mi persze, nagyon leegyszerűsítve rámondjuk: a teafőző. Pedig nem is főzik, hanem félig fermantált folyadékból forrázzák a teát. Pontosabban: a teaitalt. Figyeljek most inkább amoda, a teaház túlsó felébe, mert másféle, más ütemű már a zene? Igen, jól látom, hiszen a reflektor is megvilágítja: a szobrok az Európában is ismert „Hszi Hsziang esi" A nyugati szoba című szerelmi történet egyik jelenetét ábrázolják. Szoborként néz rám a büszke mandarin is, akinek kínai neve kuan, magyar neve tanácsnok. Egy nagyfülű kínai meisseni porcelánból készített szobra nevet rám. S hogy hol játszódik le mindez? A Német Demokratikus Köztársaságban, Potsdamban, a Sanssouci park délkeleti részében található K'ang-hi korszakból való kínai teaházban, amit II. Frigyes parancsára építettek, 1755 és 1757 között, Gottfried Büring terve alapján. Nem is igazán kínaiak a tea házban látható szobrok. Peter Benckert és Matthias Gottlieb Fleymüller szobrászok távol-keleti motívumokat közlő tanulmányok és a saját képzeletük, fantáziájuk alapján készítették őket, a rokokóra jellemző divat szerint. A teaház belső termeiben érdekes és értékes keleti porcelángyüjteményt is őriznek, a pantomimra emlékeztető, stilizált mozdulatú szobrok és szoborcsoportok valójában ismereteket bővítő, felnőtteknek való játék díszleteként hatásosak. Dehát melyik felnőtt nem kedveli igazán a játékosságot? HAJDÚ ANDRÁS A szerző felvételei A HALÁL KAPUJÁBAN A haladó emberiség sohasem felejti el az ártatlan millióknak mérhetetlen szenvedést okozó fasiszta haláltáborokat. Ez alkalommal a lettországi Salaspils közelében létesített egykori koncentrációs táborban sínylődő áldozatok emlékét idézzük. A fasiszta rémuralom idején létesített lettországi huszonhárom haláltábor egyikének zöld pázsittal benőtt terén ma az egykori foglyok életnagyságot meghaladó hatalmas alakjai emelkednek a magasba. Meggyötört, megkínzott, de soha meg nem alázott emberek. A szobrász így örökítette meg őket. Emlékeztetők, figyelmeztetők, óva intők ezek a szobrok. A márványtábla feliratából megtudjuk, hogy itt, ezen a helyen azért végezték ki az embereket, mert szerették a hazájukat. Ma a kegyelet friss virágcsokrai díszítik a helyet, ahol 1941 -ben fenyegetően emelkedett a borús ég felé az akasztófa. A monumentális emlékműhöz vasból és betonból készült, dűlő fára emlékeztető, az élet és halál közti határt jelképező kapun jutunk be. Az emlékhely falának egyetlen díszítése a függőleges vonalak sokasága ... Ahány vonás, annyi átélt nap a fogságban. Ma borókafenyők, rózsabokrok és a zöld pázsitban márványlapok vannak a tábor helyén. A Kínszenvedés útja végén egy fémpajzson ez a felirat olvasható: „Ezen az úton mentek a halálba a meg nem alázottak. Mennyi szót, mennyi meg nem ért évet némítottak el örökre a fasiszták”. A monumentális domborművek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy sose feledjük el a szörnyűségeket, hogy gyűlöljük a fasiszta horogkereszttel jelképezett zsarnokság minden megnyilvánulását. S az emberek valóban nem feledik el a múltat. Csendben járnak az egykori márványbánya helyén, ahol szegfűk és kardvirágok alatt alusszák örök álmukat a salaspilsi foglyok. Szívük dobogását egy időmérő szerkezet ritmikus dobbanásai jelképezik. Az emlékhely valóban felemelő tervezéséért az alkotókat megérdemelten tüntették ki Lenin-díjjal. A salaspilsi haláltáborban kezdte borzalmas golgotajárását E. Veveris, a Lett Szovjet Szocialista Köztársaság Állami Díjjal kitüntetett pedagógusa, költő és antifasiszta. Az első világháborúban 17 évesen harcolt a németek ellen, a polgárháború idején a pszkovi csatában tüntette ki magát. Súlyos sebesüléssel érte meg 1919 májusában a szovjethatalom utolsó napjait lettföldön. Riga külvárosában született ugyan, de tanítói hivatását vállalta az istenhátamögötti halászfalvakban is. Ma Selgában, az egykori kis halászfaluban, milliókat termelő kolhozban dolgoznak az emberek. Egykori tanítójuk emlékét mindmáig őrzik és ápolják. E. Veveris életében több volt a szenvedés, mint az öröm. A második világháború elején a párton kívüli tanító feketelistára került. Valka városka közelében, a Sedas hegyen négyszer is fasiszta kivégzőosztag puskacsövei elé került. Négy sortűz, négy búcsú az élettől, de mind a négyszer — a sors kiszámíthatatlan játékaként — élve maradt, elmenekült a tömegsírból... Megmenekülése után következett csak igazán a fasiszta poklok járása. A valkai börtön után megjárja a stutthofi és mauthauseni haláltáborokat. Lesoványodva, félvakon, emlékezetét szinte teljesen elvesztve érkezik vissza hazájába. De élete végén még képes versbe önteni a fasizmus elleni gyűlöletét és forró szeretetét a kivégzett és élő elvtársak iránt. Verset írt fogolytársairól, az olasz Gyuliról, a francia Rauolról, a spanyol Jóséról, a lengyel Jerzyről, s a gázkamra előtt türelmesen várakozó két cseh kisgyermek, Karel és Božena „kedves szeméről..." Milyen kővel zúzza szét tehetetlen kezemet?" — írta a fasiszta golgota szörnyűségeit idéző versében. A salaspilsi haláltábor áldozatainak állít emléket az Ültessetek rózsát az átkozott földbe c. kötetével is. Salispilsbe 1941-ben érkeztek az első transzportok. Az érkezőket a fasiszták szemrebbenés nélkül kifosztották, az öregeket levetkőztették és közeli erdőben végeztek velük. A többit fabarakkokba zsúfolták, s halálra hajszolták az Appelplatzon. Aki nem bírta, s a kimerültségtől összeesett, arra Krause, a hírhedt táborparancsnok ráuszította Rolf nevű farkaskutyáját. Napirenden voltak a kivégzések. Az elítéltek többsége emelt fővel ment a kivégzőhelyre, felszólítva az élőket, álljanak bosszút halálukért. A kivégzéseket egy közeli nyírfalugasból ételtől-italtól roskadozó asztaltól nézte végig Lange, Lettország Gestapo-parancsnoka, s az utolsó „produkciókat" Eichmann is megtekintette. Embertelen viszonyok közt sínylődtek, a szabad ég alatt fagyoskodtak télvíz idején a táborban a szovjet hadifoglyok. Cserepekkel vagy a csajkájukkal vájták ki odújukat, éhségükben a fák kérgét is megrágták, nyáron pedig a faleveleket is megették. Aki télen nem bírta Daugava folyó jeges vizéből kihúzni a gerendákat, szikladarabokat, azt meztelenül jégtáblára állították, ahol az illető megfagyott. A példátlan terror, a kivégzések, a gázkamrák, kisgyermekek kínzása a foglyokat elkeseredett ellenállásra késztette a gyűlölt betolakodókkal szemben. Feldmanis, Longin és Sztrelcsik foglyok a helyi lakossággal együttműködve tömeges szökést terveztek. Tervük azonban kitudódott — kivégezték őket. Közben a front egyre közeledett Rigához, a terror egyre fokozódott, de szerencsére már nem tarthatott sokáig. Amikor a foglyok látták, hogy az SS-pribékek sietve távoznak a táborból, ők is a közeli erdőbe menekültek. A fasiszták a tábort felgyújtották, hogy kegyetlenkedésük színhelye örökre eltűnjön a föld színéről. JIŔÍ NOVOTNÝ A szerző felvételei tmlekezteto, figyelmeztető, ovo into szobrok
