A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-12 / 15. szám
Emlékek'vallomások' A Hét szerkesztősége Csehszlovákia felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából új sorozatot indít, amelyben szeretné bemutatni, emberközelbe hozni a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőit. Levélben fordultunk a csehszlovákiai magyar írókhoz és megkértük őket, hogy az alábbi témajavaslatokból mindenki válassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet és önvallomásszerüen (rövid életrajzot is mellékelve) írja meg. Tizennégy évesek voltunk Sokan leírták, és nem kisebbek, mint Móricz Zsigmond vagy Illyés Gyula, hogy az író szinte haláláig abból az élményéből merít, amely gyermek és ifjú korában ragadt a leikébe. S ez alól alig van kivétel. Vannak alkotók, akik végesteien-végig önmaguk gyermek- és ifjúkori élményét írják, hozzáépítgetve a mát a tegnaphoz. Az ón korosztályom gyermekkori élményének része a felszabadulás, hiszen még csak tizennégy évesek voltunk, amikor Zelk Zoltán Egy vöröskatona sírjánál című verséről mit sem tudva (1945-ben írta), gondolatban mégis az ő sorait mondogatva néztük a harcban elesett, hősi halált halt szovjet katona tetemét. A később megismert Zelk vers szavaival találgattuk mi is: S ki küldte? Kolhoz? Gyár? Vagy bánya? Meghalni az idegen tájra, hogy űzze holtan is a barbárt, ki Napunk letépte, ki tüzet dobott a vetésbe s kiitta kútjaink! A negyvenes évek legvégén, diákként barátkoztam meg mindmáig egyik kedves versemmel, amely pontosan azt fejezi ki, amit akkor én is éreztem, gondoltam! Persze most nem Zelktöl kérdezik, mit jelentett számára a felszabadulás élménye, és hogy ez hogyan van jelen eddigi írói munkásságában, és abban a szándékában, amit írói nyelven, a téma számára legalkalmasabb műfajban még akar fogalmazni ? Témajavaslataink a következők voltak: 1. Hogyan emlékszem a béke első napjára ? 2. Mit jelent számomra a béke? 3. Hogyan tükröződik műveimben a mai élet valósága ? 4. Kapcsolataim a szlovák, a cseh irodalommal és alkotóival. 5. Kapcsolataim a CSEMADOK he-Nos, furcsán hangozhat, amit elmondok, és talán ismételem is magam, mert egyik legnyomothagyóbb élményemet megírtam már Sándor, József, Benedek című, az Új Ifjúságban megjelent elbeszélésemben, s jelen van bizonyos értelemben Hasszán című kisregényemben; azt tudniillik, hogy úgy születtem bele a falu világába, hogy a szüleimnek sem földjük, sem lovuk nem volt. S amiatt a mérhetetlenül nagy igazságtalanság miatt már kicsi korom óta pörben álltam a világgal, s ha a felszabadulás föld dolgában nem is segített rajtam, lovat hozott nekem messze Ázsiából, vagy ki tudja, hogy honnan? Egy kicsinyke pónit, amelyhez hasonló csak a földesúr istállójában volt a második világháború esztendeiben. Ha különböztek valamiben, akkor csupán a szörruhájuk színében. Az én lovam pej volt, a földesúré meg csíkos, mint a zebra. S neve is volt az övének, az enyém viszont neve nincs póninak maradt meg az emlékezetemben. Évekkel ezelőtt az Irodalmi Szemle valamelyik számában Járni tanul az igazság Gömörben című írásomban így emlékezem akkori lovas gazda történetemre: „Összeomlott az erősnek hitt világ. Elfoglalták a falumat az oroszok. Egy ferde szemű, mongolos arcú, ötven év körüli katona, Alexander bácsi nagyon a telkembe látott, mert mintha csak azért jött volna hozzánk a meszsze Ázsiából, hogy a kedvembe járva pónilovat ajándékozzon nekem. Hámot, nyerget és kétrudú szekeret is hozzá. Tavasszal, nyáron, sőt ősszel is enyém volt aztán az egész bátkai határ. Szekéren meg lóháton jártam dülőútjait, s ha a mezőben szorgoskodó falumbeliek észrevették, joggal jegyezték meg: — No, jön már az ispán!" ■BKä 1931. április 18-án születtem Bátkán. Középiskolai tanulmányaimat Rimaszombatban, Sárospatakon, Miskolcon és Bratislavában végeztem. Ez utóbbi helyen szereztem tanári képesítést Huszonegy évesen, 1952 augusztusában kerültem az Új Szó, 1957-ben az Új Ifjúság szerkesztői állományába. 1960-tól a Hét szerkesztőségében dolgozom. MEGJELENT MÜVEIM: Végnélküli gyűlés (elbeszélések, 1955) Téli világ (elbeszélések, 1957) Pipafüstben (riportgyűjtemény, 1959) A kamasz (regény, 1961) Megbillen az ég (elbeszélések, 1964) Adósságtörlesztés (regény, 1968) Kétszer harangoztak (regény, 1978) Szélfúvásban (regény, 1980) A vesztes (két kisregény, 1982) Az igazsághoz tartozik, hogy én akkor Alexander bácsinak lóért lovat adtam cserébe. Csak hát az enyém olyan kis, göthös póni volt, amelyik már nemcsak a háborút únta, hanem az életet is, búsan lógatta a fejét, ímmel-ámmal evett, csont, bőr meg szőr volt szegény, s talán az életcsömör miatt veszedelmes; harapott, vicsorított, néha térden is rúgott, ha közeledtem felé, csupán valamilyen magasabb pontról ugorhattam a hátám, egyéként agyonrúgott volna. A réten fogtam, a háború utolsó hónapjaiban, amikor már szélnek eresztették a lesántult vagy más okból hasznavehetetlen állatokat. Ezt a csupa szőr és halálos veszedelmet jelentő pónilovat cserélte ki Alexander bácsi másikra, s a nagylelkű kivételezettséget talán GYÉMÁNTOS KORONÁM A Gyémántos koronám — A Werthert már megírták című könyv a világhírű szovjet iró, Valentyin Katajev két művét tartalmazza. Bár témájuk különböző — az egyik Katajev viszszaemlékezése nőtársaira, a másik egy fiatalember története — mégis szervesen öszszekapcsolódnak. A kapocs a két mű között maga a kor: a forradalom, a polgárháború, a NÉP időszaka. A Gyémántos koronám a húszas-harmincas évek szovjet irodalmának legnagyobbjairól, Katajev legközelebbi barátairól és írótársairól szól. Az író angliai, szicíliai és olaszországi utazása során — előadásokat tartván híres egyetemeken — idézi fel emlékeit. Arra, hogy ez a mű tulajdonképpen előadás, csak néhány helyen utal az író: kérdést intéz a hallgatókhoz, vagy a hallgatók hozzá. A mű olyan emlékképek láncolata, amelyek az író szubjektivitásának tükrében jelennek meg. Katajev nem nevezi néven „hőseit", az olvasónak magának kell kitalálnia, melyik nagy kortársát takarja egy-egy gúnynév vagy becenév (pl. kiskulcs, királyfi, madarász, kékszemű, mulatt, bicegő, cimbora stb.). Az álnevek megfejtésében a sok versidézet, a művek címeinek emlegetése segíti az olvasót. Ha az olvasó nem is tud megfejteni minden álnevet, azért a mű még élvezhető marad, mert az író az élet és a halál, a történelem és a művészet alapvető kérdéseit boncolgatja. Az egyes hősökről nemcsak nyers irodalomtörténeti adatokat tudhatunk meg, hanem olvashatunk jellemükről, életükről, sőt műveik létrejöttének körülményeiről is. A Gyémántos koronám műfaja „furcsa műfaj", melyet az iró maga talált ki. Hogy valójában mi is ez a műfaj, ö maga sem tudja, de nem szeretné, ha bárki is memoárnak tekintené (éppen ezért használ álneveket). Azt is külön hangsúlyozza, hogy nem regény. A könyvben található mindkét mű címe tulajdonképpen idézet, rejtett jelentése van. A Gyémántos koronám Puskin Borisz Godunovjának egy jelenetéből való; mikor Marina találkára siet a trónbitortóval, és nem válogat ékszerei közt hanem csak gyémántos koronáját teszi föl." Marina már választott. Én is. Félre mindennel, ami felesleges. Marad a Gyémántos koronám" — írja Katajev. A másik mü címe, A Werthert már megírták Borisz Paszternák Robbanás című ciklusából való. Ennek vajon mi lehet a rejtett jelentése? Talán az, hogy a csalódott szerelmes fiatalember történetét már megírták? Itt többről van szó. a kor csalásainak kiszolgáltatott fiatalember darabokra tört életéről, melynek tükördarabkáit nem lehet egésszé összerakni. Egy lány a bizalmába férkőzve elárulja öt, pedig ő nem is vett részt semmiféle összesküvésben, legfeljebb közvetve: találkozások lyi szervezeteivel és az öntevékeny kulturális mozgalommal. 6. Az író-olvasó találkozók haszna és lehetősége 7. Ars poeticám 8. Találkozásaim az olvasóval Levelünk, kérésünk visszhangra talált és a válaszokat, vallomásokat a beérkezés sorrendjében közöljük. annak köszönhettem, hogy a falum felszabadulása utáni harmadik napon a szovjet parancsnokság apámat nevezte ki sztarosztának (bírónak). Senki se higgye, hogy csupán a szószaporítás végett beszélek ennyit az Alexander bácsitól kapott szép, ringó húsú kislóról. Ami azután történt, ifjúsági regénybe kívánkozik, ma is foglalkoztat, meg is akarom imi. Mert ahogy felnőtt fejjel visszagondolok ezekre a napokra, az Alexander bácsi nagylelkűségét csupán egyféleképpen tudom értékelni. Azzal, hogy pónit, hámot, nyerget, szekeret adott nekem, minden olyan falumbeli, főleg szívós-szögi gyermeket is lóhoz juttatott, akiknek addig ez csak vágyuk volt. A kis póni valamennyi ilyen gyermek dédelgetett lova lett, tanúsíthatja sok gyermekkori cimborám: Boros Ferkó, Szabó Jóska, Szabó Kálmus, Kerekes Gyula és a többiek. Ettől kezdve így pattogtak a katonásdis parancsok a bátkai határban: — Lóra, fiú! Szekérre, fiúk! Egyszer, egy falumbeli író—olvasó találkozón szép, magvas bevezetőjében Szabó Jóska így emlékezett erre az időre: „A kisió, a hám, a nyereg, minden a minék volt. Ha befogtuk a pónit, és mentünk valahová, a szekéren annyi gyerek ült, amennyi csak elfért rajta. Akiknek nem jutott hely, pónit és szekeret körülfogva, futva vagy gyalogolva tartottak velünk ..." S ami ebben számomra máig felemelő, hogy egy egész kis sereg bátkai gyerek mindjárt a felszabadulás első napjaiban közös tulajdonba vett valamit, és egyszerre élni kezdte azt, amit mindig is élni akart. Erre a gondolatra szeretném felépíteni a felszabadulás ihlette, még csak a kíkívánkozás állapotában levő ifjúsági regényem ... MÁCS JÓZSEF egy levelet adott át valakinek. Éppen a lánynyal ebédel, mikor jönnek a kormányzósági Cseka tagjai és felszólítják, menjen velük. A vád ellene az, hogy részt vett a Vrangelpárti összesküvésben. Bebörtönzik, de kevéssel a kivégzése előtt sikerül őt anyjának kiszabadítania egy ismerőse segítségével. Megrendítő a kisregényben az anya, Larisza Germanovna aggódása, gyötrődése fia életéért. Amikor a fia nevét megtalálja a kivégzettek névsorában, nem hisz a szemének. (A fia nevét a rend kedvéért kiírták a névsorba, ez tévesztette meg Larisza Germanovát.) Hazamegy és öngyilkos lesz; nincs értelme tovább az életének, ha már a fia halott. A kisregény magvát a fentiekben leírt történet alkotja, melyet álomszerű képek sorozata tarkít, a fiatalember múltjának és jelenének epizódjai. Katajev mindkét müvében arra tesz kísérletet, hogy a széthulló időt újraegyesítse. Ha ez nem is sikerült neki, önmagát, írói énjét újrateremtette. CSERI EDIT 11
