A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-29 / 13. szám
FOUR, FIZETEK! sei és borjuneveléssel foglalkozik — sertés- és juhtenyésztéssel is próbálkoznak. Az egyes szakaszokon a tenyésztési és a termelési eredmények eléggé változóak. Az elmúlt esztendő végén a szarvasmarha-állományuk 4 697 darabot számlált, ebből 1 602 volt a tehén; az intenzitást, átszámítva 100 hektár mezőgazdasági területre, elérte a 74 darabot. Nagy a szövetkezet juhállománya — összesen 2 740 darabot tartanak. A sertésállomány ellenben nem érte el a tervezett darabszámot. Az 1984-re tervezett 6 950 darabbal szemben az állomány alig haladta meg a hatezres számot. Ezek az alapmutatók egyúttal azt is jelzik, hogy az állattenyésztés nem mentes a gondoktól. Ennek ellenére az eladási tervüket a főbb mutatókban teljesítették. Tejtermelésben például 107 százalékot értek el ami azt jelenti, hogy az átlagos tejhozam elérte tehenenként a 3 250 litert. Az előző évekhez viszonyítva ez kedvező jelenség még akkor is, ha némileg elmarad a járási átlagtól. Hasonlóan eredményesnek mondható a marhahús termelése is, a sertéshús termelését azonban csak 93 százalékra sikerült teljesítenie a szövetkezetnek. E lemaradás több tényezővel magyarázható. Nyilvánvaló, hogy a szakszerű gondozás és a tartási viszonyok nem kielégítő volta mellett a legfőbb hiányosságot a takarmányokkal való helytelen gazdálkodás okozza, ugyanis a tervezett 500 grammos tomeggyarapodást 3,80 kilogramm abraktakarmány fölhasználásával kellene elérni. Ezzel szemben az elmúlt évben kereken négy kilót kellett felhasználni a jelzett súlygyarapodás eléréséhez. Ez a magas abrakszükséglet lényegesen csökkentette az ágazat rentabilitását. Az állattenyésztésben a legtöbb hasznot a tejtermelés hozta. A jelenleg érvényben levő árpolitika alapján — az állami támogatást is beleértve — minden liter megtermelt tej 0,28 korona tiszta nyereséget jelentett a szövetkezetnek. A 4 millió 644 ezer liter megtermelt tejből így a tiszta jövedelem elerte az 1 millió 300 ezer koronát, ami nagyban hozzájárult az állattenyésztés egészének jövedelmezőségéhez. A bodolói egyesült szövetkezet évzáróján az elmúlt év termelési eredményeinek értékelésekor ismételten megmutatkozott — s ez már általánosítható jelenség —, hogy jelenleg a mezőgazdasági üzemek drágán termelnek. Ennek egyik oka a megtermelt áruk — gabonafélék, tej, hús stb. — felvásárlási árának, értékesítésének a stagnálása. A felvásárlási árak a termelési költségekkel szemben alig mutatnak valami változást, s ez komolyan megnehezíti a mezőgazdászok dolgát. Különösen vonatkoztatható ez a gépek és alkatrészek beszerzési lehetőségeire, a vegyszerek és a műtrágyák, de az energiahordozók árának alakulására is. Az állattenyésztés költségeit például nem kis mértékben növeli az abraktakarmányok „utaztatása", illetve a takarmánykeverékek nem mindig megfelelő minősége .. . Az elmúlt esztendőről készült értékelés summája az lehetne, hogy a négy évvel ezelőtt elkezdődött gazdasági fölemelkedést tovább lehet és kell fokozni Bodolón. Adottak erre a lehetőségek, megvannak hozzá a belső tartalékok és az a közös szándék — a szövetkezet tagjaiban és a vezetőkben egyaránt — , amely biztosítékot és biztonságot nyújt a továbblépés-GÁL SÁNDOR Tóthpál Gyula felvétele Farkas Gézáról lesz szó. Régi vágású, jó megjelenésű fizetöpincér. Annak a szállodának az éttermében és kávéházában, amelyről — Rimaszombatban járva —• Petőfi Sándor azt írta útijegyzeteiben: „ ... a két fogadó úgy veszi ki magát, mint mikor a kisunoka felteszi nagy fejű öregapja pápaszemét." Az egyiknek Három Rózsa volt a neve. Most Tátra Hotel. A főtér egyik jellegzetes épülete ma is, bár már kívülről tatarozásra szorulna. Valahányszor Rimaszombatban (Rim. Sobota) járok, mindig szerét ejtem, hogy beüljek éttermébe vagy kávéházába. Nem is olyan régen még megosztott volt a belvilága, most csak a más-más színű térítők különböztetik meg a két részt egymástól. Rendszerint sarokasztalt foglalva hosszan elnézem a sürgést-forgást, és szomorúan állapítom meg, hogy a kávéház már nem olyan hely, ahol a vendég kedvenc újságja olvasásába merül, ahol megtárgyalja ügyesbajos dolgait, ahol a fizetőpincért közvetítőnek kérik fel a fiatalok s beavatják legbensőbb titkaikba. A kávéházi romantika, a krúdys világ belesüllyedt a múltba. A vendég kétszer vált szót a felszolgáló vagy fizetöpincérrel, amikor rendel és amikor fizet. Az előzékeny, udvarias fizetöpincér azonban nem süllyedt el a régi kávéházi világgal. A Tátra Szállóban megmaradt. Farkas Géza személyében. Régóta figyelem őt, s az utazó ember felelősségével állíthatom róla, hogy ma már fehér holló a hozzá hasonló, az annyira a vendég kedvébe járó fizetőpincér. Egyik régi ismerősöm, hajdani diáktársam, a Tátra törzsvendége. Komáromi Bömbi (mindenki így ismeri helyben és a környéken) órásmester egyszer így jellemezte őt: — Ja, kérem, ő még a régi garnitúra! Aki a nemzetközileg is ismert Potočnik Emilnél tanult! Még mindig jár ide az öreg, és ahogy Géza megtiszteli és körülugrálja, azt filmezni kellene... Magam is szemtanúja voltam minden ottjártamkor a figyelmességének és nyájasságának. Úgy viselkedik, mint akivel már tanulóéveiben felismertették, hogy éttermekben Csak egy percre CSÁKY KÁROLY nevével esztendők óta találkozhatnak a HÉT hasábjain lapunk olvasói. Nyitrán, a Pedagógiai Főiskolán szerzett diplomát, és csaknem másfél évtizede, hogy az Ipolybalogi (Balog nad Ipľom) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanára, egyben azonban nemzetiségi kulturális életünk fáradhatatlan fáklyavivője is. — Számos tisztséget töltesz be a CSEMADOK-ban. Felsorolásuk helyett, hadd kérdezzem meg: milyen eredményekkel dolgozik a szövetség nagykürtösi járási bizottságának irodalmi-nyelvi szakbizottsága — amelynek elnöke vagy?! — Örömmel mondhatom, hogy mérhető eredményekkel buzgólkodunk az irodalom népszerűsítésén. Ennek keretében nagy hangsúlyt fektetünk a hazai magyar irodalom bemutatására. Ez irányú sikereink egyik elö-és kávéházakban a vendégért történik minden. Ízlett a leves? Egészségére. Óhajt még valamit? Kérem. Azonnal hozom. Örökké köszönget, hajlong. Még akkor is udvarias, amikor a vaskos pénztárcája fedelén számol. Harmincnyolc éves, középmagas, ápolt arcú és elegáns. Az apja munkásember volt. A Szijjártó utcában laktak. A bátyja kárpitos. 1965-ben Rimaszombatban került ki a pincériskolából. Azóta két esztendő kivételével a városban pincérkedik. Régóta ismerkedünk s váltunk néhány szót. Tudom, hogy egészen kicsi korától ez a foglalkozás volt az álma. Mikor elemibe járt, délutánonként, hazafelé tartva belesett vagy beszaladt a Tátrába. Megcsodálta a szépen felöltözött pincéreket, az udvariasságukat, a csillogó-villogó termet, a zenészek játékát (akkor még voltak a Tátrának szerződtetett zenészei), s egyre vonzóbb lett számára ez a világ. Egyre gyakrabban mondogatta az édesanyjának; — Pincér, jó pincér szeretnék lenni! Talán az is lettem — tette hozzá legutóbbi beszélgetésünk során. — Ezt azonban a vendégnek kell bizonyítania! Őszinte leszek és bevallom, hogy másképp képzeltem el a pincért hivatást. A hajdani csillogás-villogás meghomáíyosodott a szememben. Főként a durva vendégek miatt, akik kezdetben úgy beszéltek velem, hogy gyere ide, te taknyos! Hol vagy már kölyök? Én a vendégeimet jókra és rosszakra osztom. — Milyenek a jó vendégek? — vetettem közbe, miközben a csendes, zavartalan kávéházi életet figyeltem. — Nyugodtak, illedelmesek és finoman beszélnek a pincérhez. A jó vendégeknél nem az a lényeges, hogy mit és mennyit fogyasztanak, hanem hogy elégedettek a szolgálatunkkal. — S milyenek a rosszak? — Ittasan jönnek be, nem úgy ülnek le, ahogy kellene, kiöntik a sört, a kávét, a szódát, összegyűrik a térítőt. Ilyenkor a pincér ideges. Kénytelen kitessékelni a vendégét. Akadnak vandál vendégeink is. Összetörik a vécében a mosdót, széttépik a törülfeltétele, hogy az irodalmi szemináriumok és vetélkedők rendezőinek, illetve az író—olvasó találkozók szervezőinek módszertani és gyakorlati segítséget nyújtunk. Rendszeressé váltak a tavaszi és őszi irodalmi-kulturális napok. Ugyancsak felmutatható eredményekkel büszkélkedhetünk a helytörténeti kutatásokban és a művelődéstörténeti hagyományok feltárásában. Ez azért lényeges, mert Madáchon és Mikszáthon kívül olyan neves szülöttei vannak járásunknak, mint Ipolyi Arnold művészettörténész és folklorista, Szeder Fábián palóckutató vagy Gáspár Imre, újságíró és költő, a szlovák irodalom egyik első műfordítója. — Nyelvművelés tekintetében is ilyen serény munka folyik? — Ezen a téren vannak még bizonyos adósságaink. Elsősorban több nyelvi előadást kell szerveznünk a jövőben. Jó együttműködést alakítottunk ki a „Haladás" járási lap szerkesztőségével, amely készséggel vállalkozik a különböző nyelvi vetélkedőkés nyelvművelői játékok közlésére. Ezen a szakaszon a nyelvjáráskutatásban tudtuk elérni legjobb eredményeinket. — Önkéntes néprajzgyűjtő vagy. Vajon mióta? — Az Irodalmi Szemle tájszámainak induláközőt, szétszórják a vécépapírt. Szerencsére a verekedés már ritkaságszámba megy. — Vannak-e törzsvendégek? — Hogyne. Őket is a jó vendégek közé sorolom. Tisztelnünk, becsülnünk kell őket. Vannak köztük munkások, hivatalnokok, sörözök és régi pincérek. Rimaszombat ismert iparosai is a törzsvendégeink. Jeszenszky, Lörincsik és Simon úr. Itt van mellettünk a taxiállomás. Sofőrjei is nálunk állnak meg. Farkas Gézából dőlt a szó. Mindent el akart mondani magáról, munkájáról, mielőtt nem népesült be jobban az étterem és a kávéház. A Tátra az új szálloda felépülte után is fontos helye maradt a társadalmi életnek. Emeleti termében majdnem minden szombaton esküvői lakoma vagy bál. A szalagavató ünnepélyeknek is színhelye az épület. Évenként a nemzetközi nőnap jelzi, hogy a Tátra Szállónak is kitavaszodott. A nyári hónapok a legforgalmasabbak. — Gyermekkorában a pincérkedés volt az álma. Most mi ? — szakítom félbe a szavait. — A jó vendég. — Családja van? — Három gyermekem. De egy se akar pincér lenni. Feleségem is az a városkerti kisvendéglőben. Tamásfalán (Tomašovce) lakik saját házában. Minden második nap tíztől huszonkét óráig pincérkedik. Az éjszakai órákban fáradtan tér haza. A fejében hemzsegő sok gondolattal jó vendégről, rossz vendégről. Szereti a magányt, a természetet, a csendet és a rádióműsorokat. Még kérdezni akartam tőle valamit, de valaki megelőzött, s érces hangon kiáltotta; — Főúr, fizetek! Megszakadt a beszélgetés fonala. Dél közeledtére egyik pillanatról a másikra üzemi étkezdévé vált az étterem. Farkas Géza elfutott mellőlem. A vendégek között hajlongva, talpig feketében időnként elnézést kért tőlem a tekintetével. MÁCS JÓZSEF sával egyidőben fogtam hozzá, nagyjából tíz évvel ezelőtt. Azóta rendszeresen gyűjtök, és a felgyülemlett anyagot magam dolgozom fel. Főként a naptári ünnepek és hiedelmek témaköre érdekel, ebben a tekintetben valóban gazdag anyagom gyűlt már össze. — Ha jól tudom, pályázatokon is szép sikereket értél már el... — Igen. 1980-ban például a CSEMADOK KB néprajzi pályázatán a „Régi munkafolyamatok az Ipoly mentén" című dolgozatommal első dijat nyertem. Két évvel később a budapesti Néprajzi Múzeum pályázatán szülőfalum, Kelenye család- és ragadványneveivel foglalkozó munkámért második díjat kaptam. Tavaly a „Háziipar és annak szókincse néhány Ipoly menti faluban" című pályamunkámmal sikerült megismételnem a budapesti sikert, ahol — ugyanezen a pályázaton — a karácsonyi ünnepkör szokásait részletező dolgozatomért is dicséretben és jutalomban részesültem. — Ebben az esztendőben könyved jelenik meg a Madách Kiadónál! — A „Honti barangolások" címmel megjelenő könyvem a történelmi Hont vármegye irodalmi, történelmi és kulturális hagyományaiból ad majd ízelítőt. Bodzsár Gyula 13
