A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-29 / 13. szám
Emlékek vallomások-A Hét szerkesztősége Csehszlovákia felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából új sorozatot indít, amelyben szeretné bemutatni, emberközelbe hozni a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőit. Levélben fordultunk a csehszlovákiai magyar írók’hoz és megkértük őket, hogy az alábbi témajavaslatokból mindenki válassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet és önvallomásszerűen (rövid életrajzot is mellékelve) írja meg. Voltam színjátszó, zenész, focista — mindenes... Újdonsült tanítóként az ötvenes évek elején kerültem kapcsolatba a CSEMADOK-kal és az amatör kulturális mozgalommal. Sok-sok emlék és élmény fűződik a kezdeti, de a későbbi évekhez is. A tanítói hivatást valóban hivatásnak, sőt küldetésnek éreztem, s a „nemzet napszámosaként" próbáltam tenni valamit népem felemelkedéséért. Már a kezdet kezdetén tudatosítottam és természetesnek tartottam, hogy nemcsak az iskolában kell helytállnom, hanem az ifjúság és a lakosság közt is vetnem kell, amelyből később dús és bő aratásra lehet számítani. Menetközben természetesen értek kisebbnagyobb csalódások, bukások, de akadtak felemelően szép élmények is jócskán. Nem csoda hát, ha még ma is szívesen emlékszem vissza néhány nagyon szép és kedves élményemre. Az ötvenes évek elején kerültem Zalabára, az alig háromszáz lelket számláló, Szikince menti falucskába. Ott élt — ma is ott él — Csontos Vilmos költő, akivel csakhamar szoros barátságot kötöttem, de nemcsak vele, hanem a falu aprajával-nagyjával, ami nem volt nehéz, hiszen a kis falu közössége olyan volt, mint egy nagy család, amelyben mindenki mindenkit ismert, amelyben a rokoni és baráti kapcsolatok füzére jelentette az együvétartozás jó érzését. Zalaba gazdag kulturális hagyományokkal rendelkezett. Már a múlt század végén felépítették az „Olvasókör"-t, s virágzott a színjátszás, amit számtalan fénykép dokumentál, de ami a lakosság emlékeiben is elevenen élt még. Csupán a háború után torpant meg néhány évre a színjátszási kedv, s szomjúság a betűre. Azonban mint mindig és minden, akkor is véget ért a tévelygések és tévedések kora, s újra folydogálni kezdett a kultúra patakja. Én abba a folydogáló patakba csöppentem bele, s örömmel fogtam munkához, hogy meggyorsítsam a folyását. Tudtam, hogy eredményt elérni, elismerést és megbecsülést kiérdemelni csakis erős akarattal és lelkiismeretes munkával lehet, mert hiába a szép szavak, ha azokat nem követik őszinte szándékból fakadó tettek. Dugába dől min-Témajavaslataink a következők voltak: 1. Hogyan emlékszem a béke első napjára ? 2. Mit jelent számomra a béke? 3. Hogyan tükröződik müveimben a mai élet valósága? 4. Kapcsolataim a szlovák, a cseh irodalommal és alkotóival. 5. Kapcsolataim a CSEMADOK he-1922-ben születtem Nagypeszek (Sikenica) községben. Kis szülőfalum a keleti dombok tövében, a Szikince patak partján — tágabb értelemben a Garam mentén — húzódik meg. A falu határa jól termő földekre, rétekre, szőlőhegyre, s kisebb-nagyobb akácosokra osztódik. Sok volt a „jógazda", de jócskán akadt nincstelen, szegényember is. Szüleim is közéjük tartoztak. A négy polgári elvégzése után arra már nem futotta az erejükből, hogy tovább taníttassanak, pedig nagyon szerettem volna továbbtanulni. A Horthy-hadsereg katonájaként kikerültem a frontra, majd hadifogságba estem, ahonnan 1946 tavaszán szerencsésen — épségben és egészségben — hazakerültem. A háború utáni nehéz évek átvészelése után, végre az én napom is felragyogott: beteljesült a gyerekkori álmom — tanító lehettem. Nagy-nagy akarással és határtalan lelkesedéssel tanítottam, végeztem az isko/ánkivüli munkát: rongyot, vasat, tojást gyűjtöttem, agitáltam a szövetkezetesítés bonyolult időden. Ilyen gondolatok táplálták a tevékenységemet. Nyáron a fiatalokkal rúgtam a labdát — nem is eredménytelenül. Hamar megszerettek a fiatalok. A téli időszakban aztán már nem volt nehéz rábírni őket egy-egy műsoros est megrendezésére, egy-egy színdarab betanulására. Mindenki tudja, hogy a fiatalok szeretnek táncolva szórakozni. Hogy ne kelljen egy-egy műsoros est vagy színdarab bevételét kifizetni fogadott zenekarnak, saját zenekart alakítottunk. Verejtékezésig húztuk a talpa - lávalót: Budai Kálmán, Csontos Vilmos, Pál Kálmán meg jómagam hegedűsök, Bukri Lajos bácsi harmonikás és Lányi Zoltán meg Dencsö Tibor dobosok. Micsoda hangulatos éjszakák voltak azok! Akkoriban már jónéhány írásom megjelent különböző lapokban, aminek a ténye csak még jobban betetézte a falu lakosságának személyem iránti tiszteletét. Villany még nem volt a faluban, de a belső szereléseket már elvégezték, s a távvezeték is araszolt már felénk. A Népművelési Intézet akkoriban írt ki pályázatot új drámai müvekre. Gondoltam egy merészet és megírtam első színmüvemet, a Húsz év után-t. Csodák csodájára — és természetesen nagy-nagy örömömre — első díjat nyertem a darabommal. Színművemet nyomban lefordították szlovák nyelvre, s műsorára tűzte a Csehszlovák Televízió, és a Csehszlovák Rádió magyar föszerkesztösége is. (Erre később még viszszakában, közben tanultam és megszereztem a tanítói képesítést. A tizenkilenc év alatt több helyen tanítottam: Nyíren (Nyrovce), Zsemléren (Žemliare), Ipolyszakállason (Ipeľský Sokolecj Zalabán és Csatán, miközben szorgalmasan írtam novelláimat, regényeimet és színműveimet 1969 nyarán költöztem föl Bratislavába. Tíz évig dolgoztam a Hét szerkesztőségében. Riporterként bejártam Szlovákia majd minden táját, és rendszeresen írtam — ma is írom — kisebb-nagyobb képes riportjaimat. 1982 őszén vonultam nyugdíjba. Azt megelőzően négy évig voltam a CSEMADOK KB titkára. Feleségem, fiam, lányom, menyem, vöm és három unokám van. Mindnyájan Bratislavában élünk, s bár a város különböző részein lakunk, nincs olyan nap, hogy valamelyikük ne látogatna meg, sőt gyakran együtt van az egész család. Nem lehet unatkozni, annál is inkább nem, mert mint nyugdíjasnak rengeteg még a dolgom. A hat évtized alatt szatérek). Mit mondjak — nagyon örültem és végtelenül boldognak éreztem magam. Jött a téli időszak, a színdarabok betanulásának ideje. És jöttek hozzám a fiatalok, mondván: ne futkossunk mi színdarabok után, hiszen a „tanító elvtárs" nyert a pályázaton, tanuljuk be azt. Addig-addig győzögettek, míg végül kötélnek álltam. Igen ám, csakhogy nem volt annyi fiatal a faluban, hogy minden szerepre jusson, így kénytelen voltam elvállalni az egyik főszerepet. A darabnak nagy sikere volt a faluban, úgy hogy többször meg kellett ismételni. Híre ment a környéken, hogy a zalabai tanító valami jó darabot írt. ráadásul ö maga játszsza az egyik főszerepet. Erre aztán sorra kaptuk a meghívásokat a környező falvakból. Mi örömmel mentünk, pedig nem volt könynyű. A kemény tél a didergető, jeges szelével alaposan próbára tett mindannyiunkat. A szövetkezet traktorának pótkocsiján, a színfalak között összebújva „utazgattunk", de mentünk és tettük a dolgunkat, mint a megszállottak. És senki nem nyafogott, senki nem panaszkodott. A meleg fogadtatások, a tömött kultúrházak mindenért kárpótoltak. Elgémberedett tagjaink kiengedtek, s a szivünk is átmelegedett. S a siker?... Leírhatatlan. Mikor színpadra léptem, nem tudtam megszólalni, mert percekig zúgott a taps — szép muzsika a fülnek és a szívnek. Égtünk és fürödtünk az átforrósodott levegőjű hangulatban, ami egyszeri, foghatatlan és semmivel sem helyettesíthető. találkozások lyi szervezeteivel és az öntevékeny kulturális mozgalommal. 6. Az író-olvasó találkozók haszna és lehetősége 7. Ars poeticám 8. Találkozásaim az olvasóval Levelünk, kérésünk visszhangra talált és a válaszokat, vallomásokat a beérkezés sorrendjében közöljük. felgyülemlett élményeimből fakadó gondolataimat és érzéseimet mind, mind szeretném még megírni és közrebocsátani. AZ EDDIG MEGJELENT IRODALMI ALKOTÁSAIM: Haragosok — elbeszélések, A csillagszemű asszony — regény, Tűzvirág — regény, Hosszú éjszaka — regény. A különböző lapokban és folyóiratokban — folytatásokban — megjelent kisregényeim: Boldogtalanok, Ágnes, Egy szikra az égen. Álmok nélkül, Valakihez tartozni. Rózsák a kertben, Aranyfüst keringő. Forgószélben, Bosszú, Hulló csillag, Fekete veszedelem. Sem veled, sem nélküled, Félresiklott élet. Lány a fellegekből. A LITA által, kiadott színműveim: Húsz év után, Baj van a szerelemmel, A csillagszemű asszony, Tűzvirág, Ezüstlakodalom, Végállomás, Alattunk a város, felettünk az ég, Kék szihafák. Sok pénzt „összejátszottunk". Mi legyen a pénzzel?, vetődött fel a kérdés. Megtanácskoztuk és eldöntöttük, hogy az egyik üres tantermet berendezzük klubhelyiségnek. Ez az ötvenes évek vége felé történt!... Berendeztük. Asztalok, székek, ping-pongasztal, könyvszekrény került a helyiségbe, divatos függöny az ablakokra, és az egész környéken elsőként megvettük a televízió készüléket, pedig a faluban még nem gyúlt ki a fény. A készülék a sarokban egy asztalon állt, oda jártak megcsodálni ifjak és öregek egyaránt — egyelőre a holt képernyőt. Néhány hét múlva azonban kigyúlt a fény, s jöttek a nyitrai szerelők, hogy életre keltsék a televíziót. A készülék engedelmesen életre kelt, ráadásul a következő hét derekán az én színmüvemet sugározta. A faluban nagy volt a várakozással teli izgalom, már jóval az adás előtt zsúfolásig megtelt a klubhelyiség. Nekem személy szerint nagyon tetszett az előadás, örömteli élményt nyújtott, a falu népének azonban — a szerkentyű működése feletti csodálatán kívül, s azt leszámítva — az volt a véleménye, hogy jó volt, szép volt de a mieink azért jobban csinálták ... Az ilyen soha ki nem fakuló emlékek és élmények tették gazdagabbá a „nemzet napszámosának" az életét, s azok számomra akkoriban a mindent jelentették, s azóta is melegség járja át a szívemet, ha megidézem őket... LOVICSEK BÉLA 11
