A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-22 / 12. szám
JOHANN SEBASTIAN BACH Johann Sebastian Bachról mindmáig egy meglehetősen elnagyolt, már-már sematikus kép él a köztudatban. Annak az introvertált, vallási miszticizmustól áthatott templomi orgonistának a képe, amelyet még a múlt század derekán, az újrafelfedezését követő évtizedekben rajzoltak róla. Ez az ábrázolás Bachot a világtól elforduló, a hétköznapi szórakozásokat megvető, a zenét a vallási érzelmek szolgálatába állító zeneszerzőnek mutatja, akihez csakis ünnepnapokon, estélyi ruhában és szmokingban szabad közelíteni. De elegendő csak belelapozni Bach életrajzába. vagy meghallgatni a hat Brandenburgi verseny valamelyikét, esetleg a Kávékantátát (és még sorolhatnám a példákat), hogy meggyőződjünk róla: mennyire hiányos, sőt félrevezető ez a portré. Johann Sebastian Bach 300 évvel ezelőtt, 1685. március 21-én született a thüringiai Eisenachban. Apja, Johann Ambrosius Bach — akárcsak nagyapja és dédapja, és a Bachok egész sora — muzsikus volt, s ő irányította a kis Johann Sebastian zenei nevelését is. A kisfiú azonban még tízéves sem volt, amikor phg egy esztendő leforgása alatt elveszítette édesapját és édesanyját. Az árvát a legidősebb fivér, Johann Christoph Bach vette magához, s mivel muzsikus volt ő is, Johann Sebastian zenei képzését is ő folytatta: megtanította orgonáim’ és bevezette a zeneszerzés titkaiba is. Azt már viszont nem szerette, ha öccse még késő este is a kották fölött üldögél, ezért megtiltotta neki, hogy a szobájában gyertyát gyújtson. A fiúcska erre fellopakodott a padlásra és holdvilág mellett másolta át a régi zeneszerzők munkáit. Egyszer rajtakapták, s az éjszakai stúdiumoknak befellegzett. A kisfiú azonban emiatt egy cseppet sem bánkódott, mert már fejből tudta valamennyi szerzemény kottáját. Legalábbis így mondja a fáma. Hogy valóban megtörtént-e ez a gyermekkori eset, azt ma már aligha fogjuk tudni kideríteni, annyi azonban mindenképpen igaz, hogy Johann Sebastian Bach megszállottja volt a zenének. Amikor kissé felcseperedett, bátyja beíratta öt a lüneburgi Michaelisschule-ba, ahol a kórusban énekelt. Az iskola könyvtárában régi zeneszerzők műveinek kottái is megtalálhatók voltak, így ismerkedett meg a 16 éves fiatalember Orlando di Lasso, Buxtehude, Schütz és mások szerzeményeivel. Georg Böhm, a lüneburgi János templom orgonistája is nagy hatással volt rá, s talán az ő buzdítására kereste fel Hamburgban a német orgonisták példaképét és nesztorát, Jan Adams Reinkent, aki nyolcvanévesen is csodálatosan játszott hangszerén és egy életre szóló élménnyel ajándékozta meg Bachot. 1703-ban Bach kénytelen volt búcsút mondani az iskolai kórusnak: hangja megváltozott, elveszítette szoprán csengését. Ez természetesen azt is jelentette, hogy új megélhetési forrás után kellett néznie. Annyi más muzsikushoz hasonlóan, Bach is főúri udvarok tájékán keresett magának állást, s rövidebb-hosszabb időre sikerült is megragadnia előbb Weimarban, majd Arnstadtban és Mühlhausenban, hogy aztán néhány évre ismét Weimarban, az uralkodó herceg orgo(1685—1750) nistájaként telepedjen le. Természetesen nemcsak orgonálnia kellett, hanem időnként új kantátákat is komponálnia a várkápolna számára; ezekhez a kantátákhoz a herceg könyvtárosa, Salomo Franck írta a verseket. Bach jól érezte magát a weimari udvarban, egyre gyarapodó családjának is megfelelő anyagi körülményeket tudott biztosítani, végül mégis csalódottan távozott, mert az annyira áhított udvari karmesteri állást a korábbi karmester, Drese halála után nem ő kapta meg. Hamarosan vigasztalódhatott azonban Leopold anhalt-kötheni fejedelem udvarában, ahol karmesterré nevezték ki. A fejedelem maga is szívesen muzsikált, ráadásul kálvinista hitű volt, így a kötheni udvarban Bachnak egyházi jellegű zenét sem kellett komponálnia. Az udvari zenekar jól felkészült zenészekből állt, öröm volt velük dolgozni. A herceg gyakran hosszabb időre is elutazott, ilyenkor zenészeit is magával vitte. Egy alkalommal Karisbadban (ma: Karlovy Vary) Leopold herceg találkozott Christian Ludwig brandenburgi őrgróffal, aki zeneművet rendelt Johann Sebastian Bachtól. E megrendelésre íródott Bach egyik legismertebb zenekari műve, a hat darabból álló Brandenburgi verseny. Ezekben a három- illetve négytételes versenyművekben egyes hangszerek (trombita, oboa, hegedű, csembaló, fuvola) és hangszercsoportok „vetélkednek" a vonószenekarral. Bach négy zenekari szvitje, zongora- és csembalóversenyei mellett talán éppen ezek a versenyművek a legnépszerűbbek manapság a nagy német mester zenekari alkotásai közül. Az említett karlsbadi tartózkodás alatt váratlanul elhunyt Bach felesége, s Bach már csak a sírja mellett vehetett tőle végső búcsút. Hamarosan újra megnősült, egy Wilcken nevű udvari trombitás húszéves lányát, Anna Magdalénát vette feleségül, aki énekesnő volt a kötheni udvarban, s aki nem csupán élettársa és a sok Bach-csemete gondos édesanyja lett, hanem „szakmai segítőtársa" is. Ez idő tájt egy másik esküvőre is sor került Köthenben, s ez furcsa módon kihatással volt Bach sorsának alakulására is; gazdája, a fejedelem megúnván az agglegényi életet szintén nősülésre adta a fejét, de neki már nem volt olyan szerencséje mint udvari karmesterének: neje ki nem állhatta a zenét és gondoskodott is róla, hogy férjét „kigyógyítsa" a bolondériájából. Ilyen körülmények között Bachnak már nem volt maradása, ezért megpályázta a lipcsei kántori és zeneigazgatói állást, amely Johann Kuhnau halálával 1722-ben megüresedett. „Ajánlólevélként" egy nagy szabású művet hozott magával: 1723 nagypéntekjén a lipcsei Tamás templomban bemutatta János passióiét a helybéli elöljáróságoknak, akik végül is őt választották. Lipcsei munkaköre igen sokrétű feladatokat rótt ki rá: nemcsak a templom énekkarát kellett dirigálnia, hanem a Thomasschule növendékeit is neki kellett oktatnia, emellett rendszeresen egyházi jellegű kompozíciókkal kellett jelentkeznie, s mindezt nem is olyan nagy fizetésért. Társadalmi helyzete kétségtelenül rosszabbodott Lipcsében, csupán gyermekeinek tanítása érdekében vállalta ezt a fárasztó munkát. Ráadásul elöljárói is megkeserítették az életét, mert gyakran jöttek különböző kifogásokkal és újabb követelményekkel. Bach ilyenkor a lipcsei Collegium musicumban keresett felüdülést, ahol kedére való társaságban muzsikálhatott. Johann Sebastian Bach pályáján három nagy alkotói korszakot különböztethetünk meg. A Weimarban eltöltött évek (1708— 1717) alatt elsősorban orgonaműveket (korálfeldolgozásokat, illetve prelúdiumokat, toccátákat, fúgákat stb.) és egyházi kantátákat komponált. Bach a régi német mesterek nyomán indult, de Weimarban már az olasz és a francia zenével is megismerkedett. Albert Schweitzer mutatott rá, hogy Bach orgonakoráljaiban nemcsak a zenei motívumokat dolgozta fel, hanem a szöveg zenei ábrázolására is törekedett, tehát a maga módján „programzenét" komponált. A kötheni években (1717—1723) a zenekari és a kamaraművek kerülnek előtérbe. A már említett Brandenburgi versenyek mellett ekkor születtek zenekari szvitjei, szólókoncertjei, szonátái stb. Utolsó nagy alkotói periódusa Lipcséhez fűződik: 1723-tól 1750-ben bekövetkezett haláláig ebben a városban élt és dolgozott. A Tamás templom karnagyaként egyházi zenét is komponálnia kellett, ezért ismét visszatért a kantátákhoz. Számos passiót is irt, de ezek többségének elveszett a kottája, így ma már csak a János passió és a Máté passió zenéjét ismerjük. Nagy vokális kompozíciói közül még meg kell említenünk a Magnificatot, a H-moll misét és a Karácsonyi oratóriumot. amelyek manapság is gyakran felcsendülnek ünnepi alkalmakkor. Bach lipcsei korszakának hangszeres zenéje is jelentős. Számos művet komponált „billentyűs" hangszerekre: csembalóra és klavikordra, ezeket napjainkban gyakorta játszók zongorán is, noha a mai értelemben vett zongorát Bach még nem ismerhette. E művek listájáról csupán néhány címet ragadnék ki. hiszen lehetetlen volna valamennyit felsorolni: Kromatikus fantázia és fúga. Olasz koncert, Goidberg-variációk, Das wohltemperierte Klavier (A jóltemperált zongora) stb. A Lipcsében született zenekari művek közül a két és három szólóhangszerre irt versenyműveket kell kiemelni. Sajátos helyet foglal el Bach zenéjében Die Kunst der Fuge (A fúga művészete), amelyet élete alkonyán komponált és nem is tudott teljesen befejezni. Ebben a művében Bach mintegy kvintesszenciáját adja mindannak, amit ő az ellenpontról és a fúgáról tudott. A darab „elvontságát" jelzi, hogy Bach nem irta elő, milyen hangszeren is kell megszólaltatni a művet, de aligha kétséges, hogy szelleméhez legjobban az orgona illik. Johann Sebastian Bach életműve önálló fejezete a zene történetének. Kortársai konzervatívnak, elavultnak tartották, ezért is merült egy ideig feledésbe. Abban az időben a Bach név inkább Johann Sebastian Bach fiai jóvoltából hangzott előkelőén. Persze aligha meglepő a kortársak ítélete és vélekedése: a 18. század negyvenes-ötvenes éveiben egy könnyed felszínesebb zene válik népszerűvé, amelynek rokokó csillogása átmenetileg megvakítja még a legjobb zeneszerzőket is. Bachot azért sem lehetett folytatni, mert ő végérvényesen lezárt egy nagy korszakot a zene történetében. Ahogy Gál György Sándor mondja: „Bach a zenetörténet hatalmas vízválasztó hegysége. Művészetének magaslatáról belátni az egész múltat: a küzdelmes evolúciót, mely a gregorián daltól Bach fúgaművészetéig halad; egy fordulattal pedig a jövő felé irányíthatjuk tekintetünket: szemünkbe ötlik a zenetörténet jövőjének fényes útja. Ez az út csak más tájak felé visz, csak a szellemélet új országaiba kanyarog, de magasabbra, tisztultabb régiókba mint Bach világa — sohasem jut." Johann Sebastian Bach zenéjét a 19. századi romantikusok fedezték fel újra. Mendelssohn szinte Bach-kultuszt teremtett, s az azóta eltelt több mint másfél évszázad alatt egyre jobban megismerhettük a lipcsei mester művészetét. Az alapos elemző munkának köszönhetően nemcsak azonosítani lehetett a kétes eredetű alkotásokat, hanem a Bach-művek interpretálásával kapcsolatos kérdések is nagyrészt tisztázódtak. Ez kivált Albert Schweitzemek köszönhető. aki Bach orgonaműveinek talán legjobb ismerője és előadója volt. De nem szabad lebecsülni azt a hatást sem, amelyet Bach zenéje gyakorolt a későbbi korok zeneszerzőire. Mindebből kiviláglik, hogy az egyszer már halálra ítélt bachi zene ma is elevenen él és hat, zenerajongók millióit ragadja magával. LACZA TIHAMÉR 10
