A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-15 / 11. szám
álló pagodát és kávéházzá alakította. Megőrizte az épület eredeti formáját és reliefekkel újította fel a külső díszítést. A kávéházzá alakított pagoda legfelső emeletén a teázó, vagy éppen coca-colét fogyasztó turisták elé érdekes látvány tárul: Bhaktapura történelmi főtere. Másnap reggel már fél hatkor beszálltunk az autóbuszba, amely a Mount Everest alatti alaptáborba vitt bennünket. Nepálban csak a főváros környékén vannak jármüközlekedésre kiépített utak. A királyság területén amely kb. akkora mint Csehszlovákia, többnyire csak szűk, gyalogosok számára kiépített utak vannak, úgyhogy a teherszállítást emberi erővel végzik. Csak a 3 000 m-nél magasabban fekvő utakon segítenek a teherszállításban az állatok. Az autóbusz Kiriantichhapig, a végállomásig tele volt, ezért örültünk, hogy számunkra a sofőr mellett biztosítottak négy helyet, így zavartalanul figyelhettük az előttünk elterülő tájat. Káthmandu völgyében sorra hagytuk el az 1 —2 emeletes téglaházas falvakat, a teraszosan rendezett földeket, amelyeken éppen érett a rizs. Kb. egy óra múlva az autóbusz lassított. Az út hirtelen a katlant övező hegyekbe emelkedett, és beléptünk a nepáli belvidékre. Hamarosan megértettük, hogy az utak építésének fp akadályai ezen a hegyes nepáli vidéken azok a veszélyes földcsuszamlások, amelyek a környező meredek lejtőkről ereszkednek le. A szűk országúton gyakran nagy köbálványok feküdtek, amelyeket az autóbusz épphogy kikerült. Lehet, hogy három napja estek le, lehet hogy régebben. Emberi erővel nem lehetett elmozdítani őket, eltávolításukra alkalmas gép azonban Nepálban csak nagyon kevés van. Ezért a gépjármű-vezetők ugyanolyan nyugalommal kerülik ki, mint az út közepén mozdulatlanul álló szent teheneket. Amikor a vidéket már sűrű köd lepte el és úgy tűnt, hogy az emelkedésnek nincs vége, autóbuszunk elérte a 2 545 m magasan elterülő Muldi hegynyerget. Kb. 20 km hosszú szakaszon 1 000 métert emelkedtünk. Ezt a törött ablakon befújó hideg levegőből is érezni lehetett. A hegynyereg másik oldalán a köd hirtelen eltűnt és gyönyörű kilátás nyílt a mély völgybe, a zöldellö rizsföldekre, melyekből itt-ott kikandikáltak a kis házak tetői. Az út aszfaltborítása hirtelen megszakadt. Autóbuszunk kerekei óriási porfelhőt csapva, gödörből gödörbe gurultak, de örültünk, hogy megérkeztünk a végállomásra. Poggyászunkat az autóbusz tetejéről egy dús koronájú fa alá rakták. Még csak egy óra volt. Krisna nanky felajánlotta, hogy azonnal vágjunk neki az útnak. Egyetértettünk vele és elindultunk a több mint 150 km hosszú gyalogtúrára a Mount Everest lejtőjéhez. PAVOL ZACHARA (A szerző felvételei) Az egykori naiv festő így örökítette meg a kondorosi .. és ilyennek mutatja magát most felújítás közben csárdát. .. Ismét nádfedele van a híres-nevezetes kondorosi csárdának, ahol a régi nóta szerint „gulyaménes ott delelget, ott delelget, csárdabeli szép asszonynál, bort iszik az öreg bojtár..." A betyárvilágra vonatkozó képi dokumentum nincs, de a helyiek tudni vélik, hogy az egykori söntésből csapóajtó nyílt a pincébe, onnan pedig alagút vezetett egészen Kamutig ahol ugyancsak egy csárda állt. Még a második világháború előtt is mutogatták az idegeneknek azt a trükkös kéményt, amely „lópatkós lépcsőjével" a betyárok menekülését szolgálta. A régi öregek arról is beszéltek, hogy a betyárvilágban a csárda vendégszobáiban az alvó utasokat reggelre megszabadították ékszerüktől, pénzüktől, miközben az ajtó, ablak sértetlen maradt. A csodának'az a prózai magyarázata, hogy a csárda kettős fala közötti folyosón és a csak általuk ismert tapétaajtón jöttek be a betyárok... Amint a vakolat leverése után előtűnik a régi fal, a boltívek, még egy legenda-emlék tolakszik elő. Az egyik vendégszoba falán — állítólag — ceruzával írt Petőfi-vers volt látható, de lemeszelték. Az olvasó nem húzza fel gyanakvón a szemöldökét. Annak ellenére, hogy Kondoroson ezt nem örökíti meg emléktábla, mint Magyarország számos más helyén, Petőfi Sándor valóban járhatott ott. Mégpedig azért, mert Nagymajorban dolgozott a testvére, „István öcsém". Ott volt a sírja is. A régmúlt eme nevezetessége mellett újkori is termett Kondoroson, s ez is szerepel az IBUSZ utazási iroda Békésmegyét propagáló füzetében: Balogh Zsigmond fafaragó népi iparművész műhelye. A helyi tanács nemrég betonutat építtetett, hogy az autóbuszon érkező IBUSZ-csoportok eljuthassanak a művész házáig. — Az apám vándoriparos volt, régen úgy mondták drótos, amiből az is következik, hogy cigányszármazék vagyok — mondja önmagáról Balogh Zsigmond. — Turkevén születtem. Kondoroson 1947-ben telepedtünk meg, azóta vallom magam idevalósinak. Családunkban több generációra visszamenőleg nem bukkantam olyanra, aki fafaragással foglalkozott volna. Gyerekkofafaragó mnzeum Balogh Zsigmond vésője alól Tiborc figurája tűnik elő romban én sem faragtam, de rajzolgatni szerettem. Magam sem tudtam, mire vagyok képes. Erre akkor derült fény, amikor téesztag voltam, és egy esős délután, amikor nem volt mit csinálni, unalmamban elkezdtem egy lovat farigcsálni. Ez még ma is megvan. Bár nem valami csodálatos munka, a világ minden kincséért el nem adnám ... — Akkoriban sokát olvastam, érdekel a művészet, a népművészet, és hogy azt a lovat megfaragtam, elhatároztam, megtanulom a faragást. Amikor összegyűlt néhány munkám, felkerestem egy népi iparművészt Csabacsüdön, hogy tanácsot kérjek. Az biztatott, hogy érdemes dolgoznom, de inkább embereket faragjak, parasztasszonyokat, férfiakat. Megfogadtam a tanácsát és nem bántam meg. Mint minden másnak, az ilyen mániának is hamar híre megy a faluban. Elsőnek a helyi művelődési ház igazgatója lett kiváncsi a tudományára. Tizenegy figuráját választotta ki azzal, hogy beküldi a népművészek megyei tárlatára. Meglepődött, amikor valamennyit kiállították. Nem sokkal ezután Balogh Zsigmond önálló kiállítással lépett övéi, a kondorosiak elé. Ott találkozott a Szarvasi Háziipari Szövetkezet elnökével, aki megfontolandó ajánlatot tett neki, küldje el a munkáit zsűrizésre a Népi Iparművészeti Tanácshoz, és amit azok elfogadnak, azt a szövetkezet megveszi. Ez a művészeti zsűri eleinte a figurák felét, később mind többet fogadott el, így kerültek a B. Zs. monogrammos fafaragások a Népművészeti Vállalat üzleteibe, onnan meg a világ minden tájára. Balogh Zsigmond arra a legbüszkébb, hogy az egyik parasztfiguráját Indira Gandhi vásárolta meg Budapesten, a Váci utcai népművészeti boltban. — Pénzt mégsem a szarvasiaktól kaptam először a faragásért. Építettük ezt a házat, hát pénzszűkében voltunk, összesen húsz forint lapult a zsebünkben. Ekkor állított be hozzám a helyi KISZ-titkár azzal, hogy nepáli fiatalok vannak itt, szeretnék őket megajándékozni valamivel, ezért jött hozzám. Két figurát választott ki, az egyik Rózsa Sándor volt. — Parasztfigurákból több ezret faragtam a szarvasi szövetkezetnek, egy idő után beleuntam, hogy mindig ugyanazt faragjam. Amikor megkaptam a fafaragó népi iparművész címet, önállósítottam magam. Munkáimat a Népi Iparművészeti Tanács zsűrizi és állapítja meg az árukat. Még sok szép dolgot szeretnék faragni. Bölcsőt, szuszékot, áttört tányérokat olyan mintával, amilyenek még csak a képzeletemben léteznek. Aztán alföldi virágmintásakat is, amiket soha nem adok el, itt lesz kitéve a műhelyben, hadd gyönyörködhessen benne minden idelátogató. És szeretnék faragni barackmagot meg csontot is. Ezek a keménységük miatt izgatnak. Szeretné, ha minél többen jönnének ide. Számára az az igazi boldogság, ha a látogató úgy megy el innen, hogy szépet látott Kondoroson. És azt sem veszi zokon, ha évek múltán már csak a szép bútorokra, tányérokra, figurákra emlékezik majd, a nevét meg elfelejti... SZABÓ ZSIGMOND (A szerző felvételei) 21
