A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-08 / 10. szám
kították bennem a képzeletet, hanem Tatay Sándor írásai. Persze, a képen ott vannak Egry fényes ecsetvonásai, Kisfaludy Sándor és Eötvös Károly tollvonásai, s még sorolhatnám ... Az igazság az, hogy életemben először tavaly nyáron jutottam el Badacsonyba. A dobozos sör divatját, a pöffeszkedően hangos és részeg nyugatnémet turistákat leszámítva Badacsonyt olyan varázslatosnak találtam, ahogy azt a fenti okoknál fogva módom volt elképzelni. Sajnos, az Egry-gyűjtemény ajtaja zárva volt, a Kisfaludy-házban hangosan üzemelt a csepeli munkás zsebéhez nem éppen szerencsésen igazodó vendéglátás, Szegedy Róza gyönyörű házában pedig a köveket mállasztó, szomorú enyészet dolgozott szorgalmasan. Bár nem pótlásul, de maradt még Tatay Sándor, akit jóelőre megfontolt szándékkal készültem megvizitálni. Minden idegen útbaigazítása nélkül akartam eljutni a házához — próbára téve ily módon azt, vajon használható-e a képzeletbeli terepismeretem. Pompásan sikerült, mert a rejtekező szerény kis házra - minden útbaigazítás és kitérő nélkül, egyből rátaláltam. Két dolog ért csupán váratlanul. Az egyik, hogy izomszakasztóan meredek vízmosásokon kellett felikaptatnom, mert hiszen ennél szelídebbnek gondoltam az idevezető utat. A második pedig, hogy a hetvennegyedik évét taposó író Ladája ott állt a ház előtt, ami igen érthetetlen volt, hiszen a mi Skodánk már jóvaljentebb föladta a feljutás reményét. Tudtam, hogy az író hajdan helikopterekről meg drótkötélpályáról álmodott, s hogy minden álom maradt. Akkor meg hogy jutott fel ide a Lada? Terepversenyző is tehát Tatay Sándor? Az is. Szerencsém volt: az írót otthon találtam, ami előre is valószínűnek látszott, hiszen nyilvánvaló, hogy a pesti lakásnál ezt a helyet lakja szívesebben, bár begyalogolta fél Európát... Rátörtem Sándor bácsira, ezért is volt jóleső, hogy mégis szívélyesen fogadott. Beszélgettünk erről arról, de nem az interjú szándékával, hiszen azt nem érzem hozzáillőnek, mert a válasz ott van gazdagon az írásaiban. Szót ejtettünk a Kelet Népe végnapjairól, amikor Tatay és nővére szerény örökségéből tengődött egy kétes hírű házban, ahol Veres Pétert és Szabó Pált fővárosi kéjutazásra fölruccant vidéki földbirtokosoknak nézték az örömlányok. Arról is, amikor az írónak könyvkereskedése volt a Várban, ahol félénk cselédlányokat szoktatott az olvasásra, javarészt a harcok ideje alatt. Mert negyvennégy karácsonya előtt otthagyta a turistaházat néhány hónapra, és feleségestől Pestre költözött — az akkori pokolba. Pedig Pestről azért ment a Balatonhoz, mert filmet forgattak, ami mentesítette őt a katonai szolgálat alól. A hegyre aztán csak a felszabadulás után kerültek vissza álmodni és teremteni egy új világot. A ház nemrégen sokat csinosodott. Tatarozták, kibővítették, felújították, s mert idefönt kemény, hideg szelek végzik a munkájukat, az író keramikus lánya egy csodálatos cserépkályhát is épített az igen barátságos és nem öncélúan puritán nagyszobába, ahol Sándor bácsi nemes bora mellett beszélgettünk. A gyönyörű szőlő a ház előtt a hegy legendás példás telepítése. A faragott bazaltkövekből épült pince kíshíján kétszáz esztendős. A belső falát vastagon borító — sem színében, sem puhaságában semmihez sem hasonlítható — penész láttán tátva maradt a szám, hiszen soha nem láttam még ilyet. Szilvafák, körték, mandulák, bötermő fügefa, ami csakis itt, ebben az áldott fényben érleli meg gyümölcsét. A ház mögött vízgyűjtő ciszternák, odébb permeteskád, fentebb pedig a meredek erdő. Ez is portához tartozik, mint a legendás bazaltbánya, mindkettő az író saját tulajdona. Maga nyitotta, vájta ki belőle a házépítéshez szükséges köveket. S bár alighanem ő az egyetlen magyar író, akinek a szocializmusban saját bányája van — meg ne tévesszen senkitl Mert Tatay világa a szerény mértéktartás, a kétkezi munkával teremtett világ példája, mely sem méreteiben, sem külsőségeiben nem hivalkodó. Ha akarna sem tudna az lenni. Az igazi jó gazda, a nemcsak írni, hanem követ vágni, földet forgatni hegyet mozgatni, szőlőt ápolni, bort kezelni, és azt a legjólesőbb érzéssel meginni tudó, álmodozó, remek mesélő élettere ez. Egy darab a világból, ahol a szeretve imádott természettel bizony naponta férfiasán meg kell küzdeni, s ez nemcsak abból áll, hogy szőlőérés idején durrogtatással kell riogatni a milliószám támadó seregélyeket. Állunk a ház előtt. Alattunk Sándor bácsi pompázó szőlője. Az íróé, aki az évtizedek során ezerszer elmondta, leírta: a hegyet különös gonddal óvni kell, mert a gépi művelés lehetőségei itt igen végesek. Ide emberi kéz kell. emberi szív, emberi lélek, rögeszmés szeretet, ősi kitartás a munkában. Finnyáskodásnak, spekulálásnak nem lehet jó a vége. És neki, az írónak lett igaza. Alatta ott áll a Bormúzeum, lentebb az üdülőfalu központja, sétányok, éttermek, bodegák, bazárok, nyüzsgés, tarkaság. Túl azon a hajóállomás, vízparton Egry József szobra ... aztán a Balaton. Ám ez utóbbit, a tavat leírni meg sem kísérlem, még inkább nem a látvány egészét, mert a harmónia szinte példátlan pompáját megkísérteni... nagyképűség lenne egynapos látogató tollából, akit épp e kép leíróinak, megfestőjének szelleme, meg az utolsó mohikán eleven jelenléte vonzott ide. KESZELI FERENC A szerző felvételei
