A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-08 / 10. szám
Emlékek ~ vallomások -A Hét szerkesztősége Csehszlovákia felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából új sorozatot indít, amelyben szeretné bemutatni, emberközelbe hozni a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőit. Levélben fordultunk a csehszlovákiai magyar írókhoz és megkértük őket, hogy az alábbi témajavaslatokból mindenki válassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet és önvallomásszerüen (rövid életrajzot is mellékelve) írja meg. Hagyomány, kísérletező irodalom, olvasó (Jegyzet író—olvasó találkozókról) Vannak mítoszok, amelyek makacsul végigkísérik az irodalom fejlődését. Nemcsak az ún. kis irodalmakét (a „kis" jelzőt nem értékítéletként használom itt), hanem talán valamennyiét. Ilyen mítosznak érzem a „hagyomány" fogalmát és másfelől a „kísérletező író" címkéjét, legalábbis, ahogy közírásunkban, de sokszor esszékben és tanulmányokban is forgalomban van nálunk. Az irodalmi kifejezésformák változása lehetővé teszi ugyan, hogy az irodalmi alkotásokat az irodalmi hagyományokhoz vagy kánonokhoz való viszonyuk szempontjából is csoportosíthassuk, ám nem biztos, hogy az ilyen csoportosítással messzire jutunk. Akár a jelenkor irodalmából is hozhatnék fel példának írókat, akik hagyományhű kifejezési formákban írnak hihetetlenül izgalmas, korszerű prózát vagy verset, és fordítva, olvastam irodalmi müveket, amelyek a formai kísérietezés tűzijátékával kápráztatnak el, a mű mégis híjával van a művészi világképnek. Mindezt csupán azért bocsátom előre, mert meggyőződésem, hogy rohamosan változó és átalakuló korunkban korszerű irodalmat csak az olyan alkotó teremthet, aki nem rest elvetni a konvencionális kifejezési eszközöket, és nem rest megkeresni a változó valóságot leghívebben kifejező stílust, nyelvet, szerkesztésmódot. Vagyis az ún. kísérletező irodalmat olvasom szívesen én is, feltéve, hogy az nem blöff vagy nem szemfényvesztés. Az irodalmi hagyományok értelmezése és az írói kísérletezés fogalma körül elég sűrű a homály köztudatunkban. A csehszlovákiai magyar irodalom az elmúlt két évtizedben kétségkívül a korábbinál sokszínűbbé és tagoltabbá vált, mind a művészi szemléletek, mind a kifejezési formák tekintetében. Ennek csak örülhetünk, mert azt bizonyítja. Témajavaslataink a következők voltak: 1. Hogyan emlékszem a béke első napjára ? 2. Mit jelent számomra a béke ? 3. Hogyan tükröződik műveimben a mai élet valósága? 4. Kapcsolataim a szlovák, a cseh irodalommal és alkotóival. 5. Kapcsolataim a CSEMADOK hehogy irodalmunk életképes, és korunk nagy kérdéseire többféleképpen próbál reflektálni. Ám ezért a sokszínűségért — ma már nyilvánvaló — viszonylag nagy árat kellett fizetnie. Olvasóközösségünk nagyobbik fele nem képes követni irodalmunk kifejezési formáinak gyors változásait, s visszafordíthatatlanul a múlté az a patriarkális viszony író és olvasó között, amelyben az irodalom „érthetőségének" problémája fel sem merülhetett. Nem jó. hogy így van, de kár volna ezen siránkozni. Változtatni aligha lehet rajta, s így van ez másutt is. Ebben az író és olvasója számára egyformán ambivalens helyzetben a korábbiaknál hangosabban vetődik fel az irodalmi hagyományokhoz való viszony kérdése. Az álláspontok annyira sokfélék, hogy még felsorolásukra sem mernék itt vállalkozni. Engedjék meg, hogy csupán a szélsőségekről beszéljek röviden. Nyilvánvalóan tarthatatlan az olyan vélemény, amely lehetségesnek véli a hagyományok teljes megkerülését. Azt állítani, hogy ami a múlt irodalma, az mind avult, korszerűtlen kacat, nemcsak történetieden álláspont, hanem nevetséges képtelenség is. Azt jelentené ugyanis, hogy egy versnek vagy regénynek a jelentősége olyan szorosan tapad valamely történelmi pillanathoz, hogy ennek a pillanatnak az elmúltával nincs is többé mondanivalója. Nos, ki tagadná, hogy vannak szép számmal irodalmi müvek, amelyeknek a vélt értéke gyorsan halványul. De nem az igazán értékes műveké! Ugyanilyen tarthatatlan álláspont az előbbinek az ellentétje is. Olvasóink zöme idegenkedik mindattól, ami ízlésének, műveltségének, az irodalomról való tudásának valamilyen okból nem felel meg. Idegenkedik az ízlésétől eltérő kifejezési formáktól, mert átláthatatlanoknak és értelmezhetetleneknek tartja azokat. Ilyenkor aztán hajlamos a „hagyományok" nevében szót emelni az úgymond „modern" és „érthetetlen" versek vagy próza ellen. Nyilvánvaló, hogy aki a szóbanforgó verseket vagy prózát írja, intenzívebb és bensőségesebb kapcsolatban van az irodalommal, mint legtöbb olvasója. Irodalmi tájékozottsága és olvasottsága is alaposabb. Végtére is a „szakmájához" tartozik, hogy olvasson, s ismerje ne csak a múlt, hanem a félmúlt és a 1948-ban születtem Léván (Levice). A lévai gimnázium magyar tagozatán érettségiztem 1966-ban. 1973-ban magyar—angol szakos tanári diplomát szereztem a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán. 1973 augusztusa óta a Madách Könyvkiadó szerkesztője vagyok, nős, két gyerek apja. Első novellám az Irodalmi Szemlében jelent meg 1970-ben. Megjelent könyveim: Hűtlenek (novellák, 1979) Éleslövószet (regény, 1981) Galeri (regény, 1982) Előkészületben: Áttételek (regény) lyi szervezeteivel és az öntevékeny kulturális mozgalommal. 6. Az író-olvasó találkozók haszna és lehetősége 7. Ars poeticám 8. Találkozásaim az olvasóval Levelünk, kérésünk visszhangra talált és a válaszokat, vallomásokat a beérkezés sorrendjében közöljük. jelenkor irodalmát is, s hogy ennek révén kifejezési formáit szüntelenül bővítse és tökéletesítse. Az olvasónak viszont nem szakmája az irodalom. Senki sem kívánhatja tőle, hogy végigolvassa az egész modern irodalmat, mondjuk Proust-tól, John Barthig. Azt jelentené ez, hogy író és olvasó viszonya mindinkább süketek párbeszédéhez kezdene hasonlítani? Nem hiszem, hogy így van. Az elmúlt években sok író—olvasó találkozón vettem részt, s kevésről mondhatom, hogy haszontalan volt. Hagyomány és korszerűség dichotómiája azonban sok ilyen találkozón szóba jött. Az a tapasztalatom, hogy megfelelő előkészítés vagy „felvezetés" oszlathatja (ha teljesen talán nem is oszlatja) el e két fogalom körül gomolygó ködöt. Vagyis sok múlik ezeknek a találkozóknak az előkészítésén és megszervezésén. író és olvasó számára egyformán bosszantó, amikor az est szervezője vagy a beszélgetést irányító személy felszólítja vendégét: „Na most akkor mondj valamit!" Mert ez is előfordul. De süketek párbeszéde lesz az estből akkor is, ha a közönség nem ismeri a könyvet, amely miatt a beszélgetésre eljött. Ennél csak az olyan találkozó értelmetlenebb, amikor a vendég feláll és összehord az irodalomról tücsköt-bogarat olyan tudományoskodó zsargonban, hogy hallgatóinak (elvégre ök nem szakmabeliek) kétfelé áll a fülük tőle. A szokványosság, bizonyos ünnepies vagy ünnepélyeskedő formák erőltetése még a jobb találkozókon is kísért, tanácsos lenne mellőzésük. Én az olyan találkozókat nevezem sikereseknek, amelyeken vendég és közönsége fesztelenül szólhat egymáshoz. Fontos, hogy a beszélgetés vezetője ismerje a könyvet, amelynek a szerzőjét meghívta, s képes legyen bevezetni a hallgatóságot a könyv világába. Többször tapasztaltam, hogy ez nem lehetetlen. Egy jól megszervezett, jól előkészített találkozón a „kísérletibb" sokféle áttétellel megírt vers, novella vagy regény is jobban megnyílik az olvasó előtt. Hagyományok őrzéséről, írói kísérletezésről, a csehszlovákiai magyar irodalom jelenéről és lehetőségeiről csak ilyen légkörben lehetséges indulatok nélkül, értelmesen gondolatokat cserélni. GRENDEL LAJOS 11
