A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-01 / 9. szám
tavaly 4 670 000 tojást termeltünk évi átlagban 168 000 tyúk jóvoltából! Egyszerű számtani művelet, mennyit tojik nálunk egy tyúk az év egyetlen napján. Évi hozamuk 278 tojás. Üzemünk eladásra még 8 330 tonna baromfihúst is termelt! Egyedülállók vagyunk abban is, hogy a pecsenye csirkét összemennyiségben ketreces módszerrel neveljük. Mondhatnád, hogy az új módszerek bevezetése kockázattal jár, és én bólintanék, hogy igen. De hát a takarékossági szempontok érvényesítése miatt történik minden. Az eddigi intézkedéseink majdnem teljesen beváltak, s az új módszerek alkalmazásának lehet tulajdonítani, hogy vállalatunknál a termelékenység igen magas, több mint fél millió korona egy dolgozóra. Ez ipari üzemekben is ritkaságnak számít! S jövedelmezőség szempontjából kerületi és szlovákiai méretben is a legéletképesebb üzem vagyunk. — A munkaszervezés új módszerén csak a műszaki fejlesztést érted? — vetem közbe érdeklődéssel. — Dehogy. Az új módszerek a munka szervezésében és irányításában is érvényesülnek. Több éve alkalmazzuk jó eredménnyel a részlegek szerinti szervezést és irányítást. Mindkét részlegünkön, termelési ágazatunkban a dolgozók elosztják a termelt javakat. 1984-től mind a mezőgazdaság, mind a baromfinevelés tekintetében mi vezettük be elsőként a csoport módszert, amelynek az a lényege, hogy a kisebb közösségek elosztják a termelt javakat. A dolgozók közötti kapcsolat így sokkal szorosabb és a munkaközösség iránti felelősség is lényegesen nagyobb! — Melyik esztendőt tartod a legsikeresebbnek? — A tavalyit. Sikerült teljesítenünk, sőt túl is szárnyalnunk (termelésben és eladásban) minden mutatónkat. A tojás- és hústermelésünkről már szóltam. Azt mondanám még el, hogy 50 napos tartási időre, 2,57 kg takarmánykeverék felhasználásával (az országos norma 2,75 kg), pecsenye csirkéknél elértük a 1 470 grammos súlyt, s a tervezett 4 900 000 helyett 6 075 000 korona a tiszta jövedelmünk! — Lehet itt még további célokról beszélni ? — Miért ne? A nyolcadik ötéves tervben a járásban levő baromfiállomány további összpontosítására törekszünk. Vagyis, az ötéves tervidőszak végéig a járás pecsenye csirke állományának a 70 százalékát a mi üzemünk adja! — Kotkodács, s ahogy látom, lesz majd úgy is, hogy minden napra egy tojás! Mi a helyzet jelenleg? — kérdezem, s készülődöm az ilyenkor szokásos másodszori terepszemlére. — A kerületben minden negyedik, a járásban minden egyes tojást a mi vállalkozásunk termeli eladásra! A magunkra erőszakolt fehér kabátban mi is belefehéredürik a havas udvarba, tájba, ahol viszonylag nagy a csend, mintha üresek lennének a tojóházak. Úgy látszik, itt még kakas sincs, nem hallok kukorékolást, s kotkodácsoló tyúk sem, az egész telepen én kotkodácsoltam az igazgató irodájában, aki, úgy látom, nagyon érti a dolgát, tavaly a Kiváló munkáért kitüntetést adományozták neki. A száz alkalmazott hetven százaléka nő, egyre inkább női közös vállalkozás lesz az üzem a nem tollruhába öltözködő kakasok teljes kizárásával? S a dolgozók nyolcvan százaléka már több mint tíz éve tekinti a vállalatot magáénak. Valamennyien a környék falvaiból és Rimaszombatból verbuválódnak. A bakti születésű, most már szombati lakosú Varga Zoltán lépked még mögöttünk, igazgatójához hasonlóan ő is az ötven évével, telepvezetői tisztségéből eredő mindennapi gondjával (hatvan-hetven ember munkáját irányítja). Meg sem állunk az erdőszéli magas, négyszintes tojóházig, újra megcsodálom az automata irányítású gépi munkát, s hallgatom a négy éve itt dolgozó, hatvanéves Kós Erzsébetet, aki keresetlen szavakkal mondja: „Tojásokat szortírozok. Takarítom, rendben tartom a tojóházat. Délelőtt sok a tojás. Ketten látjuk el a munkát. A napi 10—12 ezres termésből 8—9 ezret én osztályozok. Nincs megállásom, de a kereset is szép!” „Abban a tojóházban, ahol én dolgozom" — mondja.egy másik helyen Čajkovičová Júlia —, „13 400 tojás a napi termés. Sok az elfoglaltságom, de győzöm a munkát, és többet keresek (2 500 koronát), mint az előző munkahelyemen, az üzletben". A benti és a kinti fehérség a tiszolci hegyekig hullámzik, mi azonban ellenkező irányba tartunk a hó szikrázását homályosító késő délutáni fényben. Varga Zoltán magába temetkezik, és hallgat. Hacsi Ervin meg mind jobban beletüzesedve beszél. — A szülőföld foglya vagyok! Sehol másutt nem tudnám elképzelni az életemet. Csak itt, Bátyiban, ahol a családommal lakom. Itt jártam gimibe, itt fociztam a Slovan csapatában. Innen a szülőfalum is csupán pár lépés! Szeretem ezt a várost. A városi pártbizottság alelnökeként mindent megteszek érte, amit tudok. A szabad időm kevés. A mi üzemünkben nincs ünnepnap, vasárnap. Sokszor nappal is, éjszaka is ott vagyok. De ha tehetem, kertészkedem, meg olvasok, meg zenét hallgatok, meg minden hónapban egyszer moziba megyek a feleségemmel, s még ma is játszom teremfocit... Az alkonyati csillogásban úszó városba tartva őt hallgatom, meg vissza-visszapillantok a tojóházakra, s a Petőfi versétől sem tudok szabadulni. Mert jól van jó, a kelecsényi tyúkok megbecsülik magukat, nincs szűkében a tojásnak sem a járás, sem a kerület, sem az ország. De amíg a tojóházakat jártam, miért nem jutott eszébe legalább egyetlen árva tyúknak, mint Petőfi versében, a kotkodácsolás? MÁCS JÓZSEF Fotó: Prand! Sándor Nagy Szilveszter egykori munkatársával HARCRA IS EDZETT A TORNA Egyre többet hallhatunk, olvashatunk az idén is megrendezendő országos spartakiád előkészületeiről. A tömegsport e leglátványosabb formája régi hagyományokra épül, a kommunista párt is mindig szorgalmazta a fiatal nemzedék testedzését. Az ifjúság lelkesen vett részt a különböző sportrendezvényeken, noha a múltban korántsem voltak olyan feltételek, mint ma. Sőt, az uralkodó osztály veszélyt látott a tömegsport terjedésében, a közös gyakorlásban, a tömegek erejét tükröző föllépésekben. — Leginkább titokban készültünk a bemutatókra, többnyire a temető mögötti dudvában — emlékezik a 17 éves sládkovičovói Nagy Szilveszter, Szilvi bácsi FPT-igazolványának (Federácia proletárskej telovýchovy) másolatát a városka munkásmozgalmi dokumentumai közt őrzik. Az igazolvány lapján a legrégibb dátum (nyilván kiállításának éve) 1933. — Minden esztendőben rendeztünk bemutatót. Többnyire pünkösdkor vasárnap vagy hétfőn. Egyik nap futballmérkőzés volt, másnap pedig torna. A környékbeli fiatalok is eljöttek, s bemutatták a gyakorlataikat. Akkoriban nem zenére léptünk föl. hanem csak sípszóra. Egy-egy alkalommal három-négy gyakorlatot láthattak a nézők, akik közt, persze, nemcsak munkások voltak. A bemutatott gyakorlatok sokkal könyebbek voltak, mint amilyeneket mostanában láthatunk, de az ötletesség belőlünk sem hiányzott. Betanultunk egyebek közt karikával, sőt vöröszászlóval végzett gyakorlatokat, ezzel is kifejeztve a hovatartozásunkat. — Emlékeit idézve Nagy Szilveszter szinte el sem tudja választani egymástól a sporteseményeket a munkásmozgalom egyéb eseményeitől, a párt harcától. Igaz, ennek magyarázata abban is rejlik, hogy 1931-től tagja a kommunista pártnak, s szülőfalujában, mely csak később lett város, 1936-tól 1938-ig ő volt az alapszervezet elnöke. — Diószegen egyszerre két munkás-sportegyesület volt — mondja. — Az egyikbe azok tartoztak, akiknek volt munkájuk, a másikba pedig azok, akiknek nem. Mi mind csak szezonmunkát végeztünk. Jó idő esetén dolgoztunk, máskor mehettünk haza. De jó időben is csak kevésnek jutott munka. Hogy mégis miből éltünk? Halászgattunk, nyutakat fogdostunk. Valamit ki kellett találnunk, hogy éhen ne haljunk. A torna nagyon jól szolgálta az egység megteremtését. — Lányok is fölléptek a bemutatókon ? — Igen, válaszolja Nagy Sziheszter. — Külön gyakorolták a számokat, de együtt téptünk föl. Rajtuk a bemutatón rövid szoknya és blúz volt, rajtunk pedig nadrág és trikó. Az oktatók Bratislavából jártak le, a munkásotthon küldte őket. Egy-egy föllépéskor 50—60-an is tornáztunk. Általában igen nagy sikerrel. — A labdarúgócsapatnak is tagja volt? — Nem, sohasem futballoztam, de színdarabot azt játszottam. A tornóci ünnepélyen este a Vág partján a Toldi Miklóssal léptünk fel. Én játszottam a főszerepet. Még egy fontos „szerepük" volt a fiataloknak. Erről ezt mondja: — Szinte minden fiatal egyben „botos" is volt. Ezeknek többek közt az volt a dolguk, hogy a különböző összejöveteleken védjék az előadókat. Bot volt a fegyverünk. Abban az időben a párt a fontos információkat többnyire futárokkal továbbította. — Az én körzetem Kosút, Vízkelet, Hegy és Hidaskürt volt — emlékezik a nehéz időkre. — Vittük a röplapokat is. Ha elkaptak a csendőrök, néhány napig bent tartottak bennünket Galántán. Bizony nekünk a kolbászt a csendőrök mérték. Az agitálás a legveszélyesebb feladatok közé tartozott. Ha elhagytam az utcánkat, nemegyszer a csendőrök már a faluvégen vártak. A sztrájk itt mindig a diószegi cukorgyárból indult ki. Az emberek először leálltak a diószegi gazdaságban, másnap már a ga/ántaiban, s aztán sorban az egész járásban. Ha jó! megszerveztük, az eredmény sem maradt el. Megtörtént, hogy egy koronáról korona ötvenre emelték az órabért Munkahelye 1918-tól a cukorgyár volt. Igaz, megszakításokkal, hiszen közben gyakran volt munkanélküli. Ilyenkor, ha tehette, gazdáknál aratott. A kemény munka, a szüntelen küzdelem edzette Nagy Szilvesztert olyan emberré, amilyennek ismerik. A gyermekkora is roppantul nehéz volt, hiszen tízen voltak testvérek (kilenc fiú és egy lány). — Ma már rajtam kívül csak a húgom él — sóhajtja. — Nekem két gyermekem van és hat unokám. Most tizennyolc éves unokájával és kilencvenhárom éves anyósával él egy fedél alatt. Egészsége bizony már nem a régi. Annál szívesebben emlékezik azokra az időkre, amikor még maga is olyan lelkesen készült a tornabemutatókra, mint a mai fiatalok a spartakiádra. Fülöp Imre (Hajdú András felvétele) 5
