A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-01 / 5. szám

/a mm LOVICSEK BÉLA AZ „ERKÖLCSÖS" FONOK Egy bankjegy meséje Néhány napja lapultam már a pénztárcájában a rokonságom között. Máig sem tudnám meg­mondani, milyen kölnit használt, tény, hogy még soha nem éreztem olyan átható és éme­lyítő illatot Egyébként az új gazdám egész megjelenésében és magatartásában volt vala­mi undorító és visszataszító. Magas fejhangon beszélt, azaz sipogott, nőiesen finomkodott, nyafogott, afektált. Első pillanatban azt hittem, homokos, de csakhamar rájöttem, hogy téved­tem. Odahaza csinos feleség és két okostekin­tetű kisfiú várta s üdvözölte örömmel. Két-három nap múlva baráti társaság várta öt az egyik borozóban: születésnapi bulit csap­tak vagy mi a szöszt Az a dolog lényege, hogy az én finomkodó gazdám hajnalig teljesen elázott A szűk, macskaköves utcán két barát­ja közt támolygott meg-megroggyanó térddel, igen ám, de közben — uram bocsáss — vizelnie kellett, csakhogy talpon állva nem ment, így hát térdre ereszkedve végezte, s a végén eldőlt, mint a liszteszsák, és csak sipo­gott, sipogott mint a kéthetes kisliba. Ha a barátai nem hívnak taxit és nem küldik haza, alighanem az utca macskakövén érte volna a hajnalhasadás vagy pedig a kijózanítóban. Tulajdonképpen csak akkor tudtam meg, hogy kicsoda, micsoda a gazdám, amikor hétfőn reggel bement a hivatalába. Mindenki hajlongva, vigyorogva üdvözölte: milyen jó a színe, bizonyára kellemes pihenéssel töltötte a hétvégét, nyugodt és békés lehetett az álma... meg ehhez hasonlókat gügyögtek neki, ő pedig délcegen, egyenes derékkal, kedves mosolygósán, jobbra-balra biccentve vonult be a párnázott ajtó mögötti szentélyébe. Titkárnője jóvoltából már asztalán illatozott a megszokott feketéje. A süppedő szőnyeg, a gyönyörű mintázatú függönyök, az ultramodern bútorzat — kiegé­szítve a hatalmas lombozaté, zöldellő szoba­növényzettel — valósággal elbűvölte és csodá­latra késztette a szentélybe belépő látogatót Ez már döfi! Szóval... Likaházi Pál, a gazdám, az Er­kölcsvédő és Alkoholellenes Társaság elnöke, vezére volt. Kissé meglepett hogy fiatal ember létére ilyen magas beosztásba került. Hasonló funkcióba én valahogy érettebb, több tapasz­talattal rendelkező embert képzeltem, dehát számít is valamit az én véleményem. Azon a héttői napon a gazdámon galamb­­szürke nadrág, aranygombos, sötétkék zakó feszült, fáradt rózsaszínű ing és fehérpettyes, kék nyakkendő virított. Mialatt megkávézott, átnézte a postát és a sajtót majd beszólította a titkárnőt Júlia, a titkárnő, már az ötvenhez közelített s eléggé meggömbölyödött. Állítólag huszonöt éve ment férjhez, de a férje csak három napig bírta ki vele, s megszökött Senki sem tudja, hogy miért. Júlia egyébként megbízható, kitű­nő munkaerő. Megjegyzem, Likaházi Pál eNből nem alkal­mazott csinos és fiatal titkárnőt, hogy még a gyanúja se merülhessen fel annak, hogy ő meg a titkárnője esetleg... értik ugye ? — Júlia, kérem, hozza be Bujdosó Géza papírjait, és szóljon le az osztályra, hogy tíz perc múlva jelenjen meg nálam ... Egy pilla­nat! — szólt még a távozó titkárnő után a főnök. — Tizenegyre vendéget várok, mihelyt megérkezik, azonnal jelentse be. — Igenis! — bólintott Júlia, azzal kihátrált. Bujdosó Géza pontosan tíz perc múlva meg­jelent Csendesen, majdhogynem alázatos tisztelettel köszönt, s kissé szorongva megállt a hatalmas íróasztal előtt — Hivatni tetszett... — Igen... igen... — bólogatott maga elé a főnök anélkül, hogy Bujdosóra nézett volna. Látszólag elméfyülten tanulmányozta az irato­kat, aztán hirtelen felkapta a fejét és Bujdosó­ra szegezte a tekintetét — Ejnye, ejnye. Bujdosó! — ingatta a fejét rosszallóan. — Ha nem tévedek, három éve alkalmazottja az intézményünknek, igaz?... — Bujdosó bólin­tott. — Ezalatt kétszer kapott írásbeli megro­vást ... — ... és kétszer szóbelit. — De miért Bujdosó, miért? — Hát azért, kérem, mert... hivatalos út­jaimon ... hogy is mondjam... néhányszor többet Utam a kelleténél és... és nőztem is... — Hát persze: nőzött is, ivott is, pedig úgy tudom, csinos felesége és két gyönyörű gyere­ke van...? — Emberi gyengeség, gyarlóság, kérem szépen — húzta be a nyakát Bujdosó. — Nem tehetek én arról, hogy örökös szomjúság gyö­tör, meg hogy nyugtalan a vérem... — Ez az. Bujdosó, éppen ez az, ami össze­­egyezhetetlen intézményünk célkitűzéseivel és munkánk lényegével. Ezerszer hangsúlyoztam már, hogy mindenekelőtt a személyes példa­­mutatás! — haragoskodott a főnök. — Mert például a múlt héten is mi történt Bivalyo­son ...!? — Sajnálom, nagyon sajnálom... — Sokra megyek a sajnálkozásával! — morfondírozott a főnök. Mi is volt előadásá­nak a címe? — Az alkohol káros hatása és az alkoholel­lenes harc... — Gyönyörű! — mondta a főnök eltűnődve. — A híre hamarább megérkezett, mint maga. Bujdosó!... Itt van előttem a Bivalyost Műve­lődési Ház igazgatójának a jelentése, misze­rint maga ittas állapotban tartotta meg az eléggé zagyva előadását, az azt követő vacso­rán pedig állandóan birizgálta a feleségét, azaz szemtelenül viselkedett vele szemben... Nos? — Nem úgy volt az egészen, kérem szépen — mondta Bujdosó zavart pislogással. — Az asszonyka szemtelenkedett velem szem­ben ... Valahányszor meg akartam simogat­ni, mindig a kezemre csapkodott, de közben mosolygott!... Tetszik érteni!? Mosolygott! Már pedig én úgy tapasztaltam eddig, hogy amelyik nőszemély mosolyogva ellenkezik, az előbb-utóbb beadja a derekát... — Amikor látta, hogy mégsem adja be a derekát, emlékszik-e rá, mit mondott neki!? — Én csak annyit mondtam, hogy ámítsa a drága jó édesanyját, ne engem! — felelte Bujdosó lehajtva a fejét majd még hozzáfűzte. — Lehet, hogy egy kissé durvábban fogalmaz­tam, meglehet — mert hát volt a fejemben, nem tagadom —, de ez volt a lényege... — S mivel a vére csak lobogott, felcsípett egy cigánylányt és azzal vonult el. Igaz? — Az sem úgy volt egészen: ő csalt el... — Könnyű Katit táncba vinni... Szép volt legalább? — Meghiszem azt!... Tizennyolc éves. vad és fürge, akár egy boszorkány csikó... — Mennyit fizetett neki? — Egy százast. . . — Arra volt egy százasa, de hogy a bozon­tos üstökét rendbe hozassa, arra nincs! — Az a helyzet, kérem szépen, hogy így tetszem a feleségemnek... — Nekem viszont nem tetszik. Bujdosó, sem a hanyag öltözködése, sem a bozontos hajviselete — mondta Likaházi Pál, azzal elővette a pénztárcáját, kiemelt a rokonságom közül és hanyag mozdulattal az asztalra do­bott. — Tessék, fogja, és most azonnal menjen borbélyhoz! — Hajvágásra még akad nekem is — mondta Bujdosó kissé sértődötten. — Mi lesz most velem, kérem szépen ? — Gondolkodom rajta, Bujdosó, de figyel­meztetem : ha képtelen változtatni az életmód­ján, aligha éri meg intézményünkben a kará­csonyt ... Most elmehet. Bujdosó, és szálljon magába... Tizenegy óra tájban a titkárnő bejelentette a vendéget. — Bocsássa be, kérem! Huszonöt év körüli, gyönyörű nő libegett be hatalmas illatfelhőbe burkolódzva. s egyene­sen Likaházi Pál két széttárt karja közé pillan­gózott. — Arany kis halacskám, csakhogy megjöt­tél! — suttogta a főnök ellágyuNa. Én az asztalon hevertem, s egy pillanatra nyilván visszanyertem az eredeti színemet talán fel is nyögtem, mert ugyebár mindenek­előtt a személyes példamutatás! 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom