A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-07-27 / 31. szám

/'r«r«lon « 4® szrrl PAVEL BREIER 7. Másnap délelőtt már megint tapos­tunk felfelé a frissen esett hóban Osrb­­liéba. Csak most, amikor az ünneplőbe öltözött embereket láttam a templom­ba vonulni, jutott el tudatomba, hogy hiszen karácsony van, a béke ünne­pe ... De vajon mikor lesz végre béke a mi számunkra? Jól tettük, hogy úgy siettünk vissza Osrbliéba, mert megtudtuk, hogy még aznap újabb német egység szállta meg Hronecet. így hát számítani lehetett rá, hogy ide is feljönnek. Nem tartott soká­ig, és még Újév napja előtt megint felszedelőzködtünk és bevettük ma­gunkat az erdőkbe. Az üldözöttek közül csak a nők, az öregek meg a gyerekek maradtak lenn a faluban, a falusiak viseletébe öltözve. Január közepén rövid időre megint magyar katonák jöttek a faluba, de ott-tartózkodásuk alatt is több ízben megjelentek a németek. Ilyenkor megint csak bujkálnunk kellett. Egyik napon — emlékszem, 1945. február 15-e volt —, éppen ebédhez készültünk Spagátéknál, amikor lóhalá­lában befut az asszony és kifulladva jelenti, hogy itt vannak a németek, eláll­­ták a faluból kivezető utakat és szedik össze a férfiakat. Spagát — mint a község komisszárja — persze már tudott a dologról, hiszen ö doboltatta ki a kisbiróval a gyülekezé­si parancsot. Mindnyájunkat elfogott a rémület. Most mi lesz?! Apám beteges, Kálmán bácsi sem a legfiatalabb már, mi ketten pedig Pistával... Anyám kijelentette, hogy inkább ö is velünk jön, ha elhur­colnak minket, lesz, ami lesz ... Ahogy így meghánytuk-vetettük a le­hetőségeinket, egyszerre csak két ma­gyar honvéd lépett be a konyhába. Már korábbról ismertük őket. — Mi az, csak nem csomagolnak? — szólalt meg egyikük. — Eszükbe ne jöjjön velük menni. Ezek, ha most elvo­nulnak, többé vissza nem jönnek. Majd mi átjárunk az eszükön. Beöltöztetjük magukat magyar egyenruhába. Józsi, menj, hozd a holmit! — szólt oda a társának. Közben a faluban elszabadult a po­kol. Asszonyok, gyerekek sírása hang­zott mindenfelől. A férfiak káromkodva szedelőzködtek. Mi is elindultunk Pistá­val a gyülekezőhelyre. Elbúcsúztunk szeretteinktől és már masíroztunk is a többi férfival Hronec felé. Már estele­dett, amikor keresztülhaladtunk a falun, tovább Podbrezová felé, ahol betereltek a vasúti váróterembe. Egyetlen német katona vigyázott ott ránk, a többiek kint maradtak. Ez a kálvária akkor már ti­zenkét órája tartott, mindenki elhelyez­kedett ahogy lehetett és próbált aludni, miközben kint jöttek-mentek a vonatok, a legtöbbje meg sem állt, de már a vonatok zajához is hozzászoktunk. Egyszerre csak kivágódott az ajtó, egy német katona dugta be az orrát, s elordította magát: — Auf, schnell, schnell! — és már terelt ki minket az egyik marhavagonhoz. Felszálltunk a hideg, fagyos kocsiba, mire ránk zárták kívülről az ajtót. Kisvártatva a szerel­vény megrándult, csikorogtak a rosszul megkent kerekek, és elindultunk lefelé, Banská Bystricának. Vajon hová visz­nek, mi lesz, ha elhangzik a vezényszó: „Heraus!" Mintegy húszpercnyi utazás után a vonat nagy fékcsikorgás között megállt. Ahogy meg tudtuk állapítani, négy mar­havagonban szállítottak embereket, a többi vasúti kocsiban nem tudtuk, mi volt. Hosszasan álltunk ott, csak más­nap délelőtt indultunk tovább, és csak­hamar befutottunk a Banská Bystrica-i állomásra. A pályamunkások észrevet­ték a négy tehervagont, hogy embere­ket szállítanak bennük, s kérdezték, hová visznek minket. Könyörögtünk ne­kik, adjanak vizet, mert az hiányzott a legjobban, de rájuk ripakodtak a gép­­pisztolyos őrök: — Ruhe, nicht spre­chen und weiter arbeiten! Ott álltam az egyik ablaknál, hogy szemügyre vegyem, mi történik oda­­künn az állomáson, amikor a másik oldalon kinyílt egy kissé az ajtó, és egy vödör víz jelent meg a szűk nyílásban. Az egyik pályamunkás adta be. Ahogy most körülnéztem, látom, hogy sem Kálmán bácsi, sem Pista nincs a kocsi­ban. A mellettem álló ember elmondta, hogy a munkás, aki a vizet beadta, ráismert Kálmán bácsira, kisegítette a vagonból, egy másik pedig Pistát. Kiug­rottak és eltűntek az állomáson vesz­teglő szerelvények között. Rámtört a magány. Itt maradtam, magamra hagyva. Legközelebb a zvoleni állomáson állt meg a szerelvényünk. Nem sokáig áll­hattunk, amikor felbögtek a szirénák, a mozdonyok éktelen sípolásba kezdtek. Légiriadó!... S a másik pillanatban már zuhognak a bombák, robbanások mindenütt a várakozó szerelvények kö­zött. Aki csak tudott, szaladt az óvóhe­lyekre, csak egy-két őr maradt kinn meg néhány vasutas. Mindegyiknek csákány a kezében. Odalopakodtak a vagonjainkhoz és felfeszítették az ajtó­kat. — Ugorjatok ki gyorsan, míg észre nem térnek ezek a sakálok! —■ szólt oda egyikük. Szétszaladtunk, ki merre látott. Én az állomásépületen keresztül ki egyenesen az utcára. Amikor beértem a város központjába, éppen lefújták a légiri­adót. Minden gondolatom az volt, hogy minél előbb eljussak haza, Sliacra. Út­közben találkoztam egy régi ískolatár­­sammal, együtt jártunk annak idején gimnáziumba. Mikor látta, milyen álla­potban vagyok, milyen ágrólszakadt va­gyok, hívott, jöjjek be hozzájuk, majd ott átöltözöm. Be is mentem a házukba, de látva, mennyire félnek, hogy a néme­tek itt találhatnak náluk, jobbnak lát­tam, amilyen gyorsan csak lehetett, el­tűnni. — Ha véletlenül elfognának és kihall­gatnának, kérlek, ne mondd meg, hogy nálunk jártál! — búcsúzott tőlem a ház asszonya. De én ezt már alig hallottam, elindul­tam haza, a szabadság felé ... M. BORSKY FELVÉTELE 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom