A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-06 / 28. szám
Országúton — a sofőr: Patrick Bourny világbajnok motorkerékpáros Különleges látványosság: Ciocane$ti falucska „hímzett" házai valósággal vonzzák a környékbeli lakókat meg a távoli tájakról érkezett turistákat. A Suceava megyei település hírnevét Constantin Tomoloaga kőművesnek köszönheti, aki a helyi népviseletet díszítő eleven, színes hímzésmintával pingálta tele a falucska mintegy kétszáz házának, kerekes kútjának homlokzatát oldalfalait. A tudós galamb — csak segítője a tudomány fejlesztőinek. A számítógép része lett, feje mellett a jelző- és fémgombok, alattuk az etetőnyílás látható. Hallottuk-olvastuk-láttuk KIÁLLÍTÁS A szív hangjai Vlasta Baránková nem ismeretlen a képzőművészetet kedvelők körében, hiszen több hazai és külföldi kiállításon mutatkozott már be a nagyközönségnek. A negyven esztendős brnói képzőművész a közelmúltban a bratislavai Cyprián Majemík Galériában állította ki grafikáinak egy ciklusát „A szív hangjai" címmel. A kis, kamara jellegű kiállítás, a néhány kép is elegendő ahhoz, hogy bepillanthassunk a művész világába, megtudjuk, milyen témák, gondolatok izgatják elsősorban. Vlasta Baránková mély gyökerekkel kötődik a múlthoz. Látszólag lehetetlenre, de önmagához mérten megvalósítható dologra vállalkozik: megfesti az Időt amely összeköt múltat, jelent és jövőt, embert emberrel: gyermeket öreggel, porladó csontokat hús-vér élőkkel. A világ változhat, de az ember, az emberi érzelmek, vágyak és álmok örök érvényűek. A művész a metaforák, a jelek, a szimbólumok által teremti meg képeinek sajátos hangulatát. Az ember érzi: a téma a domináló, a téma dönti el a megformálás mikéntjét, azt, milyen technikát alkalmaz a művész. Baránková ösztönösen választja meg témájához a legmegfelelőbb technikát. A Cyprián Majerník Galériában kiállított képek valójában illusztrációk egy szép kiadványhoz, a huszadik századi cseh költők háborúellenes verseiből összeállított antológiájához. A litográfiák és a kombinált technikával készült képek előrevetítik egy lehetséges totális pusztulás képét, amelyből egy-egy kedves, tiszta, békebeli arc néz felénk, idézve a régmúlt életet, boldogságot. A művész sorozatának szinte minden képébe beépíti az emberi arcot. „Az elvesztett arcok ideje" című kép az apokalipszis utáni állapotot vetíti elénk. Az arcnélküli, személytelen, immár sorstalan, porladó holtak közül két volt élő néz ránk vádlón, keserűn. „Az élet emlékezete" című litográfia a volt élők árnyékképével jelzi a katasztrófa utáni állapotot. A holt férfiaknak még a porladó csontjuk sem maradt meg, csupán az árnyékuk, amelyből az emlékezés szimbólumaként egy öregasszony arca tekint ránk furcsán mosolyogva, mintha azt mondaná: Látjátok, ők voltak a fiaim! —dusík— FOLYÓIRAT Gondolatok a fiatal írónemzedékről Még márciusban volt a csehországi DobriS- ban a szocialista országok irodalmárainak az az értekezlete, ahol elsősorban fiatal irodalomról, a fiatal írónemzedékkel kapcsolatos kérdésekről esett szó. A tanácskozásról a KMEN 21. számában egy terjedelmesebb összefoglaló jelent meg Nada Klevisová tollából. Tíz szocialista ország írószövetségének képviselői vettek részt ezen a tanácskozáson, hogy kicseréljék tapasztalataikat. Amint az elhangzottakból kiderült, sok az. általános, közös probléma ezen a területen, s a legtöbb esetben hasonló módon is oldják meg őket az egyes szövetségek. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált az is, hogy az általánosabb hasonlóságokon tűlmenöen éppen az egyes országokban tapasztalható specifikumok konfrontálása hozhat újabb eredményeket ezen a területen is. A cikk szerzője kitér a csehszlovák, a bolgár, az NDK a magyar és a szovjet szövetség képviselőinek felszólalásaiban kifejtett fontosabb gondolatokra. Jan Kozák elsősorban azt hangsúlyozta, hogy a ma fiatalnak tartott irodalom szerves beépülése az egyetemes szocialista irodalomba elsősorban azon múlik, hogy hogyan tudjuk felmérni és megítélni annak jelenlegi pozitívumait és negatívumait. A bolgár Nikolaj Petev a szövetségen belüli Fiatal írók Kabinetjének munkájáról, a fiatal írók mesterségbeli tudásának, eszmei-politikai felkészültségének emelésében betöltött szerepéről szólt, kitérve a fiatal írók között esetenként tapasztalható egészségtelen tendenciákra is. A szovjet küldött, Jurij Szurovcev kritikus a „fiatal író, fiatal irodalom" fogalmakat boncolgatva rámutatott, hogy a debütálok átlagéletkora a prózaíróknál a 30—40, a költőknél a 25—35 éves határok közé emelkedett, ami feltehetően abból ered, hogy a megváltozott szociális körülmények közepette a hangulati, emocionális tényezők mellett a szerzőknek jelentős ismeretekre és tapasztalatokra is szert kell tennie, ami mind több időt vesz igénybe. S nagyon találóan jegyezte meg, hogy a fiatal irodalmat illetően nem egy különálló, zárt rendszerről, hanem az egyetemes irodalom szerves részéről kell beszélni. Németh Gyula KÖNYV B. GigH emlékiratai Úgy érzem, kissé megkésve jelentek meg magyarul századunk egyik legünnepeltebb énekesének Benjamino Gigli-nek (1890— 1957) emlékiratai. Ennek talán az is az oka, hogy a fordítás nem a közel negyedszázad előtti olasz, hanem az 1977 évi angol nyelvű kiadás alapján készült. Gigli kétségtelenül az operatörténet egyik legcsodásabb tenor hangjának birtokában volt, melyet szerencsére a hanglemezek százai őriznek az utókor számára. Az emlékiratok, amelyeket Gigli röviddel halála előtt vetett papírra végigvezetik az olvasót az énekes tündöklő pályáján, a nehéz gyermekkortól a tanulás kemény évein át az operaszínpad csúcsáig. Ami a leginkább megragadja az olvasót, az a művész szerénysége és őszintesége. Alig említi magánéletét, annál részletesebben szól a pálya buktatóiról, arról, hogy gyötrelmes „inasévek" nélkül nehezen válhat valaki nagy művésszé. Sok érdekeset — anekdotákat is — megtudunk pályatársairól: Carusóról, Saljapinról, Galli-Curciról, vagy barátairól: Mascagniról, Puccini-ről és a számtalan olasz kisemberről is, akikhez egész életén át vonzódott. Gigli mindvégig megmaradt a recancati-i szegény foltozóvarga egyszerű fiának, akit nem szédített el a siker, a dicsőség. Nem leplezi gyöngeségeit sem: nem túl vonzó színpadi megjelenését — kissé köpcös, hízásra hajlamos ember volt — valamint azt, hogy színészi képességben nem vetekedhet Carusóval, Saljapinnal, Gobbival és másokkal. Ezért nem is említi számos filmszerepét. Bár az operaszinpadon mintegy 60 hős szerepét formálta meg, sok kortársától eltérően akikkel átélte újkori történelmünk legsötétebb éveit — nem kíván a hős, az ellenálló szerepében tetszelegni. Ő Verdi és Puccini világában élt, nem érdekelte ki ül a nézőtéren, vagy a díszpáholyban. Imádta hazáját és sohasem gondolt arra, hogy végleg elhagyja. Gigli sokat énekelt, de kímélte hangját, és ami a tenor hangnál ritka — még hatvan éven felül is megőrizte annak tisztaságát, töretlen fényét. Főleg azért, mert mindig megválogatta a hangjának, előadásmódjának megfelelő szerepeket. A könyvet Gigli hanglemezfelvételeinek és operaszerepeinek teljes jegyzéke egészíti ki. Delmár Gábor SZÍNHÁZ Akácok Ez a címe Ladislav Ballek három-négy éve megjelent és A segédhez hasonlóan ugyancsak a dél-szlovákiai határvidék Palánk nevű kisvárosában játszódó regényének. E vegyes lakosságú határváros — amelyben könnyű felismerni Ipolyságot (Sahy) — háború utáni élete csupa változás és nyüzsgés; ám ami íróilag ennél is fontosabb s izgalmasabb: távolról sincsenek még kikristályosodva a társadalmi viszonyok és persze az emberi kapcsolatok sem. Tulajdonképpen ez az alapszituációja e regény Ondrej Sulaj által irt színpadi dramatizációjának is, de hadd fűzzem rögtön hozzá, hogy a bratislavai Új Színpad Stúdiója dramaturgjának bizony eleve nehéz dolga volt Ballek nagylélegzetü prózájának színpadra vitelével. Elsősorban azért, mert a csipetnyit ábrándos, csipetnyit a romantikába hajló realizmus hagyományait követő eredeti alkotás főként a lélektani motívumok megrajzolásában törekszik teljességre, fölfölvillantva a figurákat körülvevő társadalmi hátteret is. Ami azonban egy regényben írói erénynek számit — a színpadon ugyanaz könnyűszerrel dramaturgiai buktatóvá válhat. Lényegében az Akácokkal is ez történt: e mű színpadra érkezésének pillanata olyanra sikeredett, hogy racionális és a történelmi közelmúlttal nemigen törődő életközegúnkben a néző nem sokat tud kezdeni a kis híján négy évtizede játszódó történet részint a bohókás Filadelfi patikus által elbeszélt, részint valós dialógusokban és szituációkban megelevenedő mozaikjával. Az Akácok színpadi változatában ugyanis a kisváros légköre, gondolkodásmódja, jellemző figurái csak jelzésszerűen, a végletekig leegyszerűsítve, és felszínesen kapnak helyet. Talán nem is véletlen, hogy ebben a helyzetben Vladimir Stmisko rendezése sokkal inkább atmoszférát, mintsem történetet fogalmaz. Ennek megfelelően — drámai konfliktus helyett — jobbára csupán életképeket és viselkedésmodelleket kínál. Természetesen, akarva-akaratlanul ehhez igazodik a színészek játéka is, akik erőtlenül, minden különösebb művészi invenció nélkül elevenítik meg figuráikat. Kivételt csupán Vlado Müller (Varga) és Zuzana Krónerová (Koéinárová) jelentenek, ök ketten mindvégig jól választott eszközökkel, meggyőző átéléssel tudnak plasztikus színpadi alakokat formálni szerepeikből. Miklósi Péter 9
