A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-12-21 / 52. szám

44 KARÁCSONYA, A GARAM MENTEN (Folytatás a 2. oldalról) anyám még biztatva simogatta meg a fejem: „Ne félj, keresztfiam, rövidesen jórafordul minden .. Szürke volt az égbolt, minden csupa lu­­csok, s olykor sűrű köd ülte meg a tájat. Máskor, hasonló időszakban, fellegnyi varjú­csapat nagy ricsajt csapva az emberlakta települések körül, akkor azonban hallgattak, mintha a föld nyelte volna el őket. A repülök zúgása, az ágyúk bömbölése meg a tankok dübörgése az ég madarait is elnémította. Annál több volt a földön a keserű szorongá­sokból fakadó sóhajtás és a jajongás ... December 20-tól karácsonyig felszabadult az egész Garam mente: Lévától (Levice) Zalabáig minden község és település. A kegyetlen és kíméletlen harcok velejárója­ként az utak mentén kilőtt tankok, elesett katonák holttestei hevertek szanaszét örök mozdulatlanságba meredten, de a civil la­kosságból is többen áldozatul estek. Temet­tek az emberek pap és harangszó nélkül. — Sosem felejtem el azt a napot, amikor bejöttek az oroszok — mondja Köteles Béla, gyarmati lakos, aki most nyolcvanéves. — Jöttek, mint a felleg, a németek meg hanyatt­­homlok menekültek. Honnan, honnan nem, váratlanul egy német repülőgép jelent meg a falu felett és bombázott. Szegény Varga Gyula, aki megjárta a poklok poklát, a Don­­kanyart, éppen a konyhaajtóban állt, ott csapta agyon a bomba ... Én nem.is annyira magamat, mint a három apró gyerekemet féltettem. Attila fiam hat, Teréz lányom há­Jelenleg a nyugat-szlovákiai kerületi bírósá­gon tanácselnök Bratislavában ... Arra is nagyon jól emlékszem, hogy az orosz kato­nák végtelenül szerették a gyerekeket. . . — így igaz, én a saját bőrömön tapasztal­tam — mondja Mocbeichel Ernő, a jnb munkaügyi osztályának dolgozója. — Tizenöt éves suttyó kamasz voltam, Szentgyörgyben laktunk a falu végén, alig kartávolságnyira a folyótól. Onnan jól be lehetett látni a Ga­­ram-partot meg a sárói templomot. A vashi­­dat december 21-én tíz óra tájban robban­tották fel a németek. Hatalmas dördülés volt... Nálunk a templom tornyában német géppuskások voltak, onnan tüzeltek veszet­tül. Akkor futott be a faluba egy T 34-es. Azonnal célba vette a tornyot és tüzelt. A németek úgy fordultak ki s hulltak lefele, mint vadkörte a fáról... Engem a kíváncsi­ság felvitt a padlásra. Felhúztam néhány cserepet és onnan szemléltem az eseménye­ket. Eszembe sem ötlött, hogy milyen ve­szélynek teszem ki magam ... Akkor futott be az udvarunkba egy szovjet kiskatona, s szeme rögtön megakadt a nyíláson. Odairá­nyította a géppisztolyát, már-már tüzelt, de szerencsére észrevette, hogy gyerekfej kan­dikál ki onnan. Nagy ordítással leparancsolt a padlásról. Mikor leértem, akkora pofont adott, hogy millió egy csillagot láttam — később rájöttem, hogy féltő indulatában tet­te —, de a következő pillanatban magához vont, megsimogatta a fejem, és szelíd szóval tudomásomra adta, hogy bújjak el, ha ked­ves az életem ... Arra is nagyon jól emlék­szem, hogy a harcok után vagy két hétig szent igaz — mondja nevetve. — Hogy hogy nem, nekem mindig ott kellett lennem, ahol a legnagyobb csetepaté volt. Fel a pincék­hez, le a faluba. Hogy dübörgött a föld, hogy kaszált körülöttem a halál, bántam is én ... Egyszer látom, hogy egy német Tigris az állomás melletti töltésen áll és lövi Kisölve­­det. Onnan, a falu végéről, meg egy T 34-es felelget neki vissza. No, mondom magam­ban, ennek nem lesz jó vége. Nem is lett. Egyszerre borult lángba mind a kettő: kilőt­ték egymást, mint a huzat... Álló esztende­ig is tudnám mesélni az élményeimet, mert rengeteg van ... Befejezésül csak ennyit: ha sikerült volna géppisztolyt szereznem, né­hány nácinak elgitároztam volna a nótáját, az már hétszentség! Nagypeszeken — e sorok írójának a szülő­falujában — épségben maradt a gólyafész­kes templomtorony. A faluban tartózkodott egy tüzérkapitány, moszkvai gépészmér­nök ... — emlékeznek vissza az idősebbek. Szép szál férfi volt s vígkedélyű, s hogy csinálta, hogy nem, mindig úgy nézett ki, mint akit skatulyából húznak elő. Ráadásul Köteles Béla Éva Mrázová, a vnb titkára A lévai új lakótelepek része Füzesgyarmat (Vrbica). A falunak erre a részé­re özönlöttek be a szovjet csapatok rom, Ágnes pedig kétéves volt akkor... Hogy mit éreztem? Nem is tudom... de félni azért nem féltem a jövőtől. Azzal tisztá­ban voltam, hogy a három hektárnyi földecs­­kémen mindenképpen dolgoznom kell, ha meg akarok élni, márpedig én élni akartam, és úgy érzem, nem éltem hiába. A felszaba­dulásnak köszönhetem, hogy a három gyere­kemből lett „valaki": Attila elvégezte a Ko­máromi Gépipari Technikumot meg még valamit, jelenleg Léván az Autóbuszközleke­dési Vállalat igazgatója; Teréz lányom elvé­gezte a pedagógiai főiskolát, matematika-fi­zika szakos tanár, jelenleg a lévai általános iskolában tanít; Ágnes lányom pedig jogász. olyan csendesség ereszkedett a falunkra, mintha megsiketült volna a világ, mintha felénk soha nem lett volna háború ... Csontos Vilmos, országos hírű költőnk, katonaszökevényként eléggé viszontagságos körülmények között vergődött haza, Garam­­sallóba, a szülőfalujába. Egyébként Gyalogút című könyvében aprólékosan leírja azoknak a napoknak az eseményeit, életszagúan, hi­telesen. — Annyi év után még most is kiver a hideg veríték, ha visszagondolok '44 kará­csony tájára — mondja Csontos Vilmos eltű­nődve. — Kegyetlenül nehéz napokat éltünk át, de végül is túléltük, és az a fontos ... Zalabán Tóth Vilmos emlékezik: — Bolondos egy kamasz kölyök voltam. Kisö/ved (Maié Ludince). Innen, a megszépült faluvégről tüzelt a T 34-es a német Tigrisre mosolyogva és táncos léptekkel járt-kelt a faluban. El is nevezték táncos kapitánynak, ami nagyon tetszett neki... Újév napján magához hívatta a harangozót és kiadta neki a parancsot, hogy szólaltassa meg az elné­mult harangokat, megjegyezvén: új év van, új élet kezdete... És zúgtak a harangok, zúg­tak messzehangzón, végighullámozva a Ga­ram mentén ... Éva Mrázová, a Városi Nemzeti Bizottság ?fkára Léván. Kicsi lány volt még akkor. A abánban lakott a szüleivel meg több kis­testvérével együtt. — A félelemre emlékszem, meg a háború utáni nehéz évekre — mondja Éva Mrázová elgondolkozva. — Most már azt is tudom, hogy Vaszilij Ivanovics Szamolenko őrnagy lépett elsőként városunk területére, s itt ütötte át a szívét egy kóbor golyó. Városunk tiszteletbeli polgára. A párkányi (étúrovo) katonatemetőben fekszik ... Kilenc évvel ezelőtt eljött az öccse, hogy megnézze azt a helyet, ahol a bátyja hősi halált halt, s a sírját is, ahol örök álmát alussza. Szívszorítóan megrendítő volt a találkozás ... Sok-sok emberáldozatba került a szabad­ság — folytatja Éva Mrázová —, de alaposan meg kellett küzdeni a vajúdó, új világért is. Bizony eléggé nehéz és göröngyös volt a mához vezető út, de most már elmondhat­juk, hogy a sok-sok áldozatkész, szorgos munkáskéz nyomán megszépültek és meg-4

Next

/
Oldalképek
Tartalom