A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-07-20 / 30. szám

OSTORTENETI TALLÓZÁS Nemrégen — ugyanilyen cím alatt — álmél­­kodtam azon, hogyan lehetnek eredetmon­dánk csodaszarvasa körül zoológiái problé­mák. Nos, azóta már kezdem elhinni, hogy valóban előfordulhatnak. Tudniillik a kezem­be került egy könyv, amely egyébről sem beszél, mint ismert állathősök ismeretlen állattani vonatkozásairól. A kiadvány címe Legendák állatvilága, s beleolvasva máris egy meglepetés éri az olvasót: Farkas Henriknél ugyanis a legenda nem azonos a különféle szentek életrajzával, hanem gyűjtőfogalom­ként szolgál a legkülönfélébb ősi irodalmi műfajok megnevezésére. Assisi Ferenc ma­dár-húgai és atyámfia-farkasa helyett tengeri kígyók, sellök és szirének, vérszivó vámpírok és denevérek, tűzoltó szalamandrák, griff­­meg hamvukból éledt főnixmadarak egész sorát vonultatja fel a szerző. A könyv két fejezetének kizárólagos magyar vonatkozásai vannak. Az egyikből a legtávolabbi (szamo­jéd) és legközelebbi (osztják) nyelvrokona­inknál egyaránt földi bikának nevezett mam­­mut körüli hiedelmekkel ismerkedhetünk meg, míg a másik arról tudósit, hogy a Szent László pénzeként emlegetett kavicsok egy­sejtű tengeri állatok, nummulinák kövült há­zai, a balatoni „kővévált" kecskekörmök va­lójában kagylódarabok, a mérgezéstől óvó kígyókő pedig ősi cápafog. Mindezek az őskori magyar tenger emlékeiként maradtak ránk. Bátran elmondhatnék Farkas Henrik mű­véről, hogy érdekes, tanulságos olvasmány. Oe vajon miért éppen két legrégibb állathő­sünk — a csodaszarvas és a turulmadár — rejtélyét nem fedi fel? Tetszetős kivitelű, jól megválogatott tartal­mú mesegyűjteményben kínálja öt éven felüli gyermekeinknek a Móra Könyvkiadó a finnu­gor népek meséit, dalait. Legyen üdvözölve Dörnbach Mária Erős Mackóial A Népek meséi sorozatban ugyan már több finnugor nép mesekincse napvilágot látott, s uráli népköltési gyűjteményünk is van szép szám­ban (Medveének, Sámándobok, szóljatok!. Napfél és Éjfé! Földisten leánykérőben. Le­szállt a medve az égből}, de ilyen, kimondot­tan a gyerekek kedvéért készült mesésköny­vünk eddig nemigen volt. (Most már van, kettő is, hiszen párhuzamosan az Európa Kiadó is megjelentetett egyet — A medvefiú címmel.) A meséket mese vezeti be, amelyből a gyerekek rengeteg értékes információhoz jutnak a magyarok nyelvrokonait, őshazáját, hosszú vándorlásait, életmódját illetően. Megtudhatják, hogy a finnugor nagycsalád őshazája a hatalmas Urál és a sebesen hömpölygő Káma vidékén lehetett, hogy őseink naphosszat vadásztak, halásztak, asz­szonyaik bogyót, gombát szedtek, s a zsák­mányból mindenkinek, minden rokonnak egyformán juttattak. Aztán egyszercsak szűk lett az őshaza, a rokonok egy része, az ugorok máshova, az Ob mellé költöztek. Idővel ez a hon is kicsinek bizonyult, mire a vogulok észak felé, az osztjátok délnek, a magyarok napnyugatnak vándoroltak. Végül aztán valamennyi rokon otthagyta az ősi hazát. A rejtelmes rokonokról, regényes életükről, kalandos vándorlásaikról regélő bevezetés után következnek a mesék, népenként ki­sebb csokorba kötve. Valamennyi finnugor nép helyet kapott a gyűjteményben (kivéve a vepszéket — vajon miért?), sőt még „rá­adás" is van: néhány nyenyec, szölkup és nganaszán mese. Ezek a népek á szamojé­dok nagy csoportjába tartoznak, s rokonaink ugyan, de csak akkor, ha finnugor helyett a bővebb uráli nyelvcsalád megnevezést hasz­náljuk. Márpedig ebben a könyvben erről szó sincs! Az alcímben szereplő „finnugor" me­séket még elfogadhatnánk mint a család régebbi, zavaró, de sajnos még mindig élő megfelelőjét. Az előszó-meséből azonban már nyilvánvaló, hogy nem erről van itt szó: hiszen az Líráinál nem az uráli, hanem a finnugor nagycsalád él. Hol vannak az uráli­ak? Könnyen megtalálnánk őket, ha egy kicsikével élőbbről kezdte volna a kötetszer­kesztő a mesélést. Jelentéktelen szépséghibáról szóltunk, amely szinte eltörpül a gyűjtemény sok di­­csérnivalója mellett. Nem egyszerűen me­séskönyv ez, több annál: kis uráli mitológia is. A világ keletkezésének és az ember te­remtésének mítosza, az ősi világkép égig érő fája, a természeti népek totemállat-hiedel­­mének Erős Mackója, a sámán-táltos hit, az uráli istenségek széles skálája egyaránt he­lyet kap benne. Az újjászületett Mozgó Világ első számá­ban olvashatók a Bosnyák Sándor gyűjtötte „csángó magyar biblia" részletei. Jónéhány teremtésmítosz-változattal is találkozunk bennük: a világ és az ember teremtésén kívül megismerjük a csángóknak a pálinka, a gomba, a havi vérzés stb. eredetéről vallott hitét is. A közzétett gyűjtés másik része a magyarok eredetével és történetével foglal­kozik: a vándorláskori csodaszarvasűzéstöl Bajcsy Zsilinszky Endre elfogásáig és kivég­zéséig kalauzol el a fejezet. A befejező részt a Jövendölések Könyve alkotja: ebben a népi világvégehit összefog­lalását találjuk. A gyűjtést az istensegítsi táltos jóslatai és az utolsó ítélet képei zárják. FEHÉR PÉTER KÉT FAZEKAS FALU GOMORBEN A történeti adatok szerint a 19. század folyamán a volt Gömör-Kishont megye terü­letén mintegy 30 faluban folyt kisebb-na­­gyobb mértékű fazekasság. Ezek a falvak földrajzi elhelyezkedésük szerint két nagy csoportba tartoznak. A nyugati csoportba a Szuha völgyi szlovák falvak (Hmciarske Zalu­­zany, Pondelok. stb.) tartoznak, míg a keleti csoportot a Túróc menti, részint szlovák (Sivetice), részint magyar lakosságú fazekas faluk (Deresk — Drzkovce, Lévárt — Strel­­nica, stb.) alkották. A gömöri fazekas-központ jelentőségét a kis- és nagytáji munkamegosztásban betöl­tött szerepre határozta meg. Az itteni faze­kasság alapanyaga a kiváló minőségű, fehé­res színűre égő tűzálló agyag. Mivel hasonló minőségű tűzálló agyag az Alföldön sehol nem található, a belőle készült főzőedények iránti rendkívül nagy keresletet jobbára a gömöri fazekasok termékei elégítették ki év­századokon át. Forrásaink szerint már a XVII. században kiterjedt volt a gömöri fazekas­áruk alföldi importja. Az alföldi mezővárosok (Kecskemét, Nagykörös, Debrecen, stb.) szám­adáskönyveiben már e század elején feltű­nik a rimaszombati edény. Valószínű, hogy az Alföldre irányuló edénykereskedelem kez­detei jóval régebbi keletűek és visszanyúlnak a korai középkorig (a XIII. században feltűnő ún. fehér kerámia gömöri származása Holl István és Kresz Mária kutatásai révén mór korábban felvetődött). A gömöri népi faze­kasság középkori gyökerei és előzményei azonban ma még jórészt feltáratlanok. A gömöri fazekasságról még nem áll ren­delkezésünkre összefoglaló munka, csupán Süvete fazekasságával foglalkozott néhány tanulmány. Szalay Emőke és Ujváry Zoltán munkája a Süvetével szomszédos Túróc völ­gyi Deresk és Lévárt fazekasságával ismertet meg bennünket. A bevezetőben áttekintést nyújtanak a jelentősebb magyar népi edénykészitő köz­pontok gazdag irodalmáról, mintegy lehető­séget nyújtva ezzel arra, hogy szélesebb összefüggésekben láthassuk a gömöri faze­kasság helyét és szerepét. Utalnak továbbá az itteni fazekasságot említő legfontosabb történeti munkára (Bartholomeidesz, Fényes, Magda, Hunfatvy, stb.). A „Két fazekas falu" c. fejezetben össze­foglalják a két falu hagyományos életmódjá­ra, gazdálkodási viszonyaira vonatkozó leg­fontosabb adatokat. Megállapítják, hogy a két nyelvhatármenti magyar falu lakosságát rendkívül szoros gazdasági, társadalmi köte­lékek fűzték össze. A viszonylag terméketlen, kis határú falvak népessége kényszerítve volt arra, hogy fazekassággal keresse megélheté­sét. Deresk és Lévárt fazekasai parasztfaze­kasok voltak, céhes szervezetnek nincs sem­mi nyoma. A két falu fazekasságára jelentős hatással volt a szomszédos Sivetice, sokan ottani mestereknél tanultak, bizonyos tech­nikai eljárásokat is átvettek (pl. papírsablo­nos díszítésmód). A köztük kialakult szoros kapcsolat szép példája az interetnikus kap­csolatoknak. A munka legterjedelmesebb, központi fe­jezete a fazekas mesterség, helyi kifejezéssel élve „míjelés" munkafolyamatait ismerteti az agyagásástól és előkészítéstől a korongolá­son, díszítésen és égetésen át a mázolásig. A dereski és lévárti fazekasok által készí­tett termékek skálája széles. A 19—20. szá­zadban készültek itt fözőfazekak különböző nagyságban (fél literestől a 30 l-ig), közülük a teljesen mázatlan neve „vászonfazék", a belső mázasé pedig „csupasz fazék", továb­bá háromlábú füles serpenyők, csíkszűrő tálak, lap>os serpenyők, szilkék, tejescsuprok, kanták, korsók, bütykösök, tálak, fedők, vi­rágcserepek és tetőfedő cserepek is. A kész termékek értékesítése többféle módon is történhetett. A szomszédos falvak­ban általában maga a fazekas vagy a felesé­ge árusította őket. A legáltalánosabb gyakor­lat az volt, hogy a kiégetett edényeket a fazekas egyben eladta a fuvarosoknak. Ez utóbbiak a fogattal rendelkezők közül kerül­tek ki. Volt a két faluban 5—10 fuvaros, akik a századforduló táján kizárólag a fazékárusí­tásból éltek. A dereski és lévárti fazekaster­mékeket nagy területen értékesítették. A leg­nagyobb felvevőpiac az Alföld volt, de elju­tottak a termékeik a Bodrogközbe, észak felé pedig Sáros és Szepes megyék piacaira is. Az értékesítés egész éven át folyt, de legfon­tosabb időszaka április végétől november elejéig tartott. A gömöri fazekasság hanyatlásának két legfőbb oka a tüzeléstechnika megváltozása és a felvevőpiac nagymérvű beszűkülése volt. A munka értékes részét képezi Horváth Lajosnak, a lévárti fazekasdinasztiák utolsó leszármazottjának írásos visszaemlékezése az edényárusítás vándorló éveire. A könyvet gazdag képanyag, valamint szlovák és német nyelvű kivonat egészíti ki. Szalay Emőke és Ujváry Zoltán munkája a dereski és lévárti fazekasságról értékesen egészíti ki a gömöri fazekasság egészéről meglévő ismereteinket. B. KOVÁCS ISTVÁN J. Kresila rajza 10

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom