A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-07-20 / 30. szám

Innen-onnan Ifjú zenészek Diáklányok Önarckép — csendélettel EGY FESTŐ. AKI MEGTALÁLTA ÖNMAGÁT Öt évi szünet után jelentkezett ismét önálló tárlaton alkotá­saival a komáromi (Komámo) CSEMADOK Galériában legu­tóbb kiállító művész. Fekete Zoltán. Az 1978-ban Érsekújvá­rod (Nővé Zámky), Naszvadon (Nesvady) és Ipolyságon (Sahy) megvalósított szűkebb hatósugarú tárlatai után ugyan­is 1979 tavaszán volt az első. s e mostani tárlatig egyedüli jelentősebb, a művészetkedvelő közönséget és a szakmát egyaránt megmozgató önálló kiállítása a Dunamenti Múze­umban. A sikeresnek mondható múzeumbeli tárlat óta azon­ban mintha csend vette volna őt körül, a közönség elvétve találkozhatott csak a nevével, egy-egy rajzával a hazai magyar sajtóban. Én szerencsés helyzetben vagyok, már hosszabb ideje közelebbről is figyelemmel kísérhetem Fekete Zoltán festői munkásságát, s így tudom, hogy az eltelt öt esztendő csak a kívülállóknak tűnhetett eseménytelennek. Mert Fekete Zol­tán, ha néha kínlódva, gyötrődve is önmagával, de kitartóan dolgozott közben. Készítette és küldözgette képeit a külön­böző — kerületi, országos szintű — csoportos pedagógus tárlatokra és a különböző pályázatokra, s alkotásai közül néhány díjat is nyert ezeken a pályázatokon. S hogy az öt esztendő tényleg nem telt el tétlenül, arról most már a közönség is meggyőződhetett, amikor Fekete Zoltán a CSE­MADOK Galériában ismét a nyilvánosság elé vitte alkotásait. Azokat az alkotásait, amelyek — kevés kivételtől eltekintve — éppen a csendesnek, eseménytelennek tűnő öt esztendő­ben készültek. Az öt esztendő alkotói termését szemlélve, s azokat az előző kiállítás anyagához hasonlítva, örömmel fedezheti fel az ember, hogy az alkotások megszületésén túl van még egy igen jelentős hozadéka az elmúlt esztendőnek Fekete Zoltán művészetében. Míg öt év előtti múzeumi tárlatának egyik méltatója a különböző izmusok közt saját egyéniségét kere­ső, kísérletező művészként méltatta őt, addig e mostani tárlat anyaga mindenképpen bizonyítani látszik, hogy Fekete Zoltán az azóta eltelt időszakban „rátalált önmagára", meg­lelte azt a kifejezési formát és módot, amely alkatához, személyiségéhez a legközelebb áll, s amelynek ma már megvannak sajátos markáns vonásai. A tárlaton bemutatott tizennyolc olajképe és tíz rajzvázlata egyöntetűen tanúsko­dik arról, hogy a szimbólumokkal vagy esetenként impresz­­szív vonásokkal átszőtt realista ábrázolásmód, s a figurális komponálás áll legközelebb az alkotóhoz. Urai megfogalma­zású figurális kompozícióin keresztül tudja ugyanis a leghűb­ben tolmácsolni emberről-emberhez szóló, mélyről jövő erős érzelmi telítettségű mondanivalóját, amely talán a külön tanulmányt érdemlő, még mosolyogva is mindig szomorkás leányarcain vagy az öregek elesettségét. kiszolgáltatottságát megsejtető képein a legtapinthatóbb. S mindez — első látásra tán merésznek tűnő. ám az alkotásokat kicsit alapo­sabban szemügyre véve indokolt, s egyben magas mester­ségbeli tudásról tanúskodó színhasználattal párosulva teszi sajátossá Fekete Zoltán képeit. Az Ipolynyékről származó, de már közel húsz éve Naszva­don élő Fekete Zoltán is a pedagógus-képzőművészek közé tartozik. És nemcsak azért, mert magyar-szlovák-rajz szakos­ként végzett annak idején a nyitrai Pedagógiai Főiskolán, hanem azért is, mert emberközpontú művészetének egyik eredője valahol minden bizonnyal a több mint két évtizedes pedagógusi ténykedéséből adódó élet- és emberismeretében keresendő. NÉMETH GYULA Moszkvában a Művész Színház, Lenin­­grádban a Gorkij Színház játssza az Amade­us című Peter Shaffer-szinjátékot. Moszk­vában Oleg Tabakov alakítja Salierit, a fiatal Vlagyimir Pincsevszkij pedig Mozar­tot (Ok láthatók a képen). Biztatóan indult Sarah Thorne angol kis­lány fotomodell-karrierje: a kék szemű bris­toli csinoska alig tizenhét éves, de az eddig készült felvételekről Ítélve nagysze­rűen feltalálta magát az érdekes munká­ban. Egy bizonyos Simon Dargols Párizsban nem bélyeget gyűjt, nem is lepkéket; nem, ő — Chaplin-mániákus, amint magá­ról mondani szokta. Lakásában megszám­lálhatatlan kis és nagy szobor, kép, min­denféle ábrázolat idézi föl Charlie Chap­lint. A kenyai állatpark tízesztendős fekete orrszarvúja szívesen fogadja a felkínált cukornádat. 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom