A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-07 / 50. szám
MESE-KALAND (A mullók városa; Csehszlovákiai magyar írók meséi) Aki a gyermekeknek ír, szeretni kell annak a gyermekeket. Úgy tűnik fel, hogy íróink, költőink és a Madách Kiadó szerkesztői szeretik őket. Persze mindez kevés ahhoz, hogy rendszeresen jó gyermekverskötetek, mesekönyvek íródjanak és jelenjenek meg. A szereteten kívül írói, költői tehetség, fejlődés- és neveléslélektani ismeret, jó adag beleélő és beleérző képesség is szükséges a gyermekirodalom művelőinek. Más jellegű gondokról beszél az a tény, hogy míg csehszlovákiai magyar gyermekverskötetekböl évről-évre olykor kettő-három is megjelenik (színvonalukról ezúttal hadd ne szóljak), addig mesekönyvek igencsak ritkán születnek. Kovács Magda A csodagombóc című mesekötetét Tóth László Ákom-bákom\a, majd Soóky László könyve, A Tarisznyás meséi, illetve Gál Sándor Mese a hétpettyes házikóról című kötete követte. A sort idén (pontosabban 1983 végén) gyarapította A mullók vámsa, amelyben tizenhat Csehszlovákia magyar író ötvenöt meséje olvasható. A Tóth László összeállította mesekönyv elsősorban tipológiai szempontokat tartott szem előtt, bár kétségbevonhatatlan, hogy az egyes mesék kiválasztását szigorú fejlődéslélektani és pedagógiai kritériumok motiválták. Ugyanakkor ellentmondásnak tűnik fel, hogy az igényes válogatási szempontok nem érvényesültek a kötet vázának a kialakításakor. Az említett kritériumok kívánják meg azt is, hogy a meséket elsősorban a gyermeki korosztályok tudati fejlődési szintjét figyelembe véve csoportosítsuk. Ez a csoportosítás egyáltalán nem azonos az eredetileg etnográfusok gyűjtötte népmesék tipologizálásával, hiszen az állatmesét (különösen, ha az Ezópuszi fabulák mintájára íródott) sem feltétlenül kell. hogy értse a négy-öt éves gyemnek, ugyanakkor a feltételezetten félelmet, szorongást keltő mesét éppen egyszerűsége, áttekinthetősége okán szereti meg. Mint ahogy minden, ami a gyermeki léttel, tudattal kapcsolatos egyedi elbírálást kíván, úgy a mesék feltételezett befogadását is differenciáltan kell megítélni. Ez teljességgel szinte lehetetlen, ám egy meseantológia szerkesztésénél a mesetipológiai meggondolások nem kerekedhetnek felül az egyes gyermekkorosztályok tudati szintjétől függő szempontokon. Ennek fontosságát az esztétikai és a poétikai igényszint sem halványítja, hiszen a kettő nem zárja ki egymást. A válogatás elsődleges két szempontja A mullók városa esetében is ez volt, ami örvendetes, s antológiáról lévén szó egyben meghatározta azt a mércét, amely alatt tájainkon nem lenne szabad mesét publikálni. Miért kifogásolom hát a tipológiai csoportosítást? Az Irodalmi Szemlében (1984. 6. szám) nemrég közreadott ankét is azt látszott igazolni, hogy egyetlen gyermekirodalmi műfajt sem lehet „átlagokban" gondolkodva művelni. A mesét még az oly jól kigondolt nyelvi lelemények, ötletek sem mentik, ha szerzője a gyermeki fantázia végtelenségére hivatkozva ötvözi a fabulát a mondával. A meseolvasásra készülő szülőnek igencsak tájékozottnak kell lennnie ahhoz, hogy gyermekének a megfelelő mesét kiválassza A mullók városa kötetből. Nem állítom, hogy egy mesekönyv vegye tekintetbe minden gyermek egyéni sajátosságait, hiszen ez lehetetlen, azt azonban elvárhatom: segítse a szülőt ebben a választásban! Kétszeresen tegye meg azt egy olyan mesekönyv, amely ösztönző példa és irodalmi önigazolás akar lenni. Feledve a kötet meséinek tipológiai sokszínűségét és az ennek alapján kialakított ciklusokat, szeretnék egyes meséken keresztül a műfaj buktatóira és egyben a kiteljesedés végtelen lehetőségeire is rámutatni. Az egyes mesetípusok létjogosultságát két-három másik típus rovására nem szabad vitatni. Éppen ezért adhat a nonszensz modem mese ugyanolyan katartikus élményt, mint a rossz ellenében a jót megjutalmazó népmese. Kulcsár Ferenc Mese a meséről című írása ugyan igyekszik bemutatni a mese születését, a befejezése mégis hiányérzetet kelt, hiszen a beígért mesék egyikét sem olvashatjuk közvetlenül utána. Bár Tyutyóval a kötet vége felé még találkozunk, s ez a mese csökkenti a bizonytalanságunkat, amelyet az ígéret nem teljesítése szült, mégis jobb lett volna Tyutyó és az író apa kalandjait együtt olvasni. Kulcsár Ferenc meséiről minden fenntartás nélkül el lehet mondani, hogy amit ebben a kötetben mesetípusként közreadott, az a gyermek kicsiségi érzésének leküzdését, a szüntelenül vágyott biztonság megszerzését segíti elő. A kötet másik markáns mesélöje Kovács Magda, bár az már a válogató hibája, hogy egy olyan meséje is olvasható itt, amely szerintem felnőtteknek Íródott. A kis kígyó című állatmese esetleg nagyobb gyermekek épülését szolgáló fabula, amelyben a felnőtté válás paraboláját, szkepszisét is felfedezhetjük. Ezzel szemben egy később megszülető meseregény körvonalait sejtetik a Kétbalkezes Róbert a mesterdetektív és a Ki látta Búboskát című összefüggő történetek. Bár a kötet összeállítója, Tóth László valamifajta kötelező szerénységgel kevesebb mesével szerepel, a nyelvi játékosság, a kettős gyermeki tudat ismerete és a poétikába oltott didaxis segítségévei ver hidat a valóságos és a mesebeli között. Ez a híd az ő meséiben is: az igazság. Tekintélyes számban szerepelnek a kötetben a felismerhetően nevelési indíttatásból Íródott állatmesék, mai történetek. Dénes György és Szenk Sándor olykor csupán tovább variálja a már ismert meséket. Meseszemléletük alig néhány esetben lép ki a didaktika szabta keretből. Ez Dénes Györgynek elsősorban a népi szólásokról írt meséiben sikerűit. A mesekönyv utolsó három tipológiailag kialakított ciklusa igazolja mindazt, amit a kötet szerkesztéséről bevezetőmben állítottam. Ebben az esetben a Kit visz el a kóku ? című ciklus darabjai azokat a félelmeket próbálják gyengíteni, amelyek a mindennapok forgatagában a felnőttek figyelmetlensége, közönye okán alakulnak ki a gyermekekben. Nem véletlen tehát, hogy ez a ciklus szívet melengető, szép meséket kínál olvasásra, köztük A mullók városát és a Kit visz el a kóku ?-t (Kulcsár Ferenc). Ezeket már könnyebb a kisgyermekkel együttérző anyának vagy apának a megfelelő pillanatban felolvasni. A mesék korosztályokhoz külön-külön szóló sajátosságát igazolják a Szekér a háztetőn című ciklus darabjai, amelyek közül Dénes György meséit már méltattam, ám Vajkai Miklós és Máté László nevét is meg kell említenem. A mondái és regebeli elemekre épített mesék sorjáznak Az iglices hárs ciklusban, amelyben tájegységeink egy-egy jellegzetes, szájhagyomány megőrizte történetét dolgozták fel az írók. Ebben a mesetipusban Vajkai Miklós, Somos Péter, Máté László meséje azontúl, hogy szép. a monda feltételezte illetékességet is tükrözi. Tóth László Göncöl táltos nyomában című írása pedig azt igazolja, hogy a mese avatott kezekben az ismeretterjesztésnek is jó eszköze lehet, nem is szólva arról, hogy egymás iránti toleranciára, gondolkodásra tanít. A mesekönyv könyvesboltjainkban szépen fogyó példányai igazolják a kiadó és az összállító törekvését, hogy számbavegyék, és egyben meg is mérjék a csehszlovákiai magyar meseirodalmat. Azok a gyermek-korosztályok, amelyeknek az egykor mindenkinek szóló népmesék kései változatait, modem testvéreit és írók által kigondolt rokonait szánják, több figyelmet érdemelnek. Számukra a mese nem csupán szórakozás, de a világ megismerését segítő szellemi táplálék is. Az ős-változat a népmese, amelynek törvényei vannak: Az igaz elnyeri méltó jutalmát, a rossz büntetését. Ez olyan hagyaték, amelyet minden mai meseírónak, mesemondónak őrizni kötelesség. Az egyre inkább racionalizálódó világban, a mesének meg kell őriznie a jó győzelmének lehetőségébe vetett hitet, a mindenkori plebejus szemléletet. A mese ne vállalkozzon a talán még el sem követett gyermeki bűnök megelőzésére, ne rémisszen a büntetés felemlegetésével! A mese úgy neveljen, hogy beszéljen az akadályokról, a küzdelemről, de meg is mutassa, hogy ezek legyőzésével, megvívásával elérhető a cél. Mi pedig akik gyermekeinknek meséket olvasunk tudatosítsuk: A mese nem lehet pótlék. Nevelésünk hibáit helyettünk nem hozza helyre, de mindenkor a gyermek pártfogója, gyámolitója kell, hogy legyen. Nem kevésbé mint maga a művészet a felnőttek esetében. DUSZA ISTVÁN Németh Ica és Bugár Gáspár • VASZILIJ SUKSIN: ENERGIKUS EMBEREK • (SZATIRIKUS ÉLŰ) BOHÓZATÁVAL NYITOTTA MEG AZ IDEI BEMUTATÓK SORÁT A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ KOMÁROMI (KOMÁRNO) TÁRSULATA Jópár évvel ezelőtt írta Suksin az Energikus népség című elbeszélését. Mind az ennek alapján született komáromi előadás színlapja, mind az október végén tartott évadnyitó bemutató előtt a sajtóban megjelent, illetve a bratislavai rádió magyar adásában elhangzott jegyzetek egyaránt utaltak rá, hogy éppen tíz esztendeje halt meg a kortárs szovjet művészet egyik legmarkánsabb egyénisége, aki ugyancsak ez idén (július 25-én) lett volna mindössze ötvenöt éves. így a kor, amelyben a szerző sajátkezüleg színpadra írt elbeszélése játszódik időrendi sorrend tekintetében lényegében félmultba került, ám egyetlen pillanatig sem vált történelemmé. Nem válhatott azzá, mert a nyolcvanas évek derekán — sajnos — semmivel sem különbek az emberek, mint a hetvenes évek elején; sőt! Meggyőződésem, ha Suksin ma is élne s napjainkban vetné papírra a harácsolást, a nyerészkedést, a sorozatos spekulációkat eleve életbölcsességgé „nemesítő" figurák történetét, akkor már a műfaji meghatározás s ezzel párosuló írói eszközök dolgában is sokkal szigorúbb lenne részint az „energikus emberekkel", részint az ügyeskedéseiknek táptalajai biztosító társadalmi praktikákkal szemben. Prózájából, a színpadi átköltés során, aligha írna „szatirius elbeszélést" (ő határozta meg így egyetlen darabjának műfaját), hanem a gogoli és majakovszkiji hagyományokat folytatva derűs kuncogásunkat fájdalmasan őszinte vigyorrá fokozva tragikomédiában állítana tükörképet a cselekmény torz hősei és a közélet (gazdasági?, egyéni?, jellembeli?) fonákságai elé. Suksin elnézőbb ennél, és megelégszik a pellengérre állítás szándékával. Egyesíti, összefogja ugyan a rokonlelkü magatartások valóságát és a szinmű cselekményébe súlyos közlendőket csomagol, ám az igazi szatíra mérge-10
