A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-16 / 47. szám

FÉSZEKALJA mond a családjáról. A hangosanbeszélő ont­ja a zenét, búcsúszavak foszlányai jutnak a fülembe, de hol járok én már akkor? A futballpálya szélén, amelyet benőtt a fű és a gaz, a két kapu üresen és élettelenül néz egymásra, mintha csodálkoznának azon, hogy Pannon nincs csapat, csak öltöző van zárt ajtóval. Lejjebb valamivel a bolttól, kocsmától, Csuthy Sándoréknál nyitom a kaput. Mielőtt azonban beljebb mennék a gyepes udvarba, libák repülését nézem. Föld és ég között lebegnek jó darabon. Mondom a házigazdá­nak, hogy régen láttam libát repülni. Talán gyermekkoromban. — Sok libát tartanak nálunk. Az én udva­rom is azért füves. Libát tenyésztünk rajta — áll fel Csuthy Sándor illemtudóan a kisszéké­­röl. Félretolja a fokhagyma-füzért, amely a Német Szövetségi Köztársaságba utazik in­nen. Felesége és a szomszédasszonya is abbahagyják a munkát. A bemutatkozásom­ra várnak. Mikor elárulom, melyik laptól jöttem, már mondják is felcsillanó szemmel, hogy járat­ják a Hetet. Körülpillantok az igen tágas udvaron és az egész nagy belsőségen, amelynek az egy részén tíz mázsa fokhagy­ma termett, s nem nehéz észrevennem, hogy az ötablakos ház és a belsőség rendben tartása sok már a nyolcvannégy esztendős Csuthy Sándornak és a hetvennégy éves feleségének. — Hol vannak a gyermekeik? — kérdezem a korukat hazudtoló öregektől, miközben bemegyek a házba, amelynek minden egyes helyisége óriási méretű. A bútorok szinte elvesznek benne. Gerhart Mária, a szomszéd­­asszony is bejön utánam. — A fiunk, Ferenc, Vágsellyén él. A Duslo­­ban gépészmérnök. Közgazdasági főiskolát végzett farkaséi lányt vett feleségül. A József Attila Klubban ismerkedtek meg. Az idősebb lányomnak is egyetemi végzettsége van. Ö is Vágsellyén lakik a családjával. A kisebb lá­nyunk, Erzsi, gyógyszerész lett. Komáromba helyezték. Ott ment férjhez. Magyar iskolá­ból kerültek egyetemre, és még tanulmányi ösztöndíjat is kaptak — magyarázza hosszan az öreg, aztán átvezet egy kisebb szobába. ahol tablót akaszt le a falról. A komáromi (Komárno) 11 éves iskola 1956—1959-ben végzett növendékei között mutatja Erzsit. — Mi van vele? — nézek a homályosuló szemű öregemberre. — Már nem él. Temetőnk halottja — mondja a fájdalomtól elfásultan Sándor bá­csi, és rápislant a feleségére. A szomszéd­­asszony úgy hallgat, mintha a fokhagyma után a szavak füzérét is el akarná készíteni. — Főorvos férjével és a háromhónapos kislá­nyával egy sírba temettük. Tejfalu mellett karamboloztak 1968 májusában. Gépkocsi­jukkal belerohantak a szemben jövő ciszter­­nás teherautóba. Gyógyíthatatlan sebet ütöt­tek a szívünkön! Abban a szobában telepedünk le véglege­sen, amelyben öreg napjaikat élik. Minden kopott már, ahogy ők maguk is megkoptak a múló évekkel. Az emlékezetükkel azonban még nincs komolyabb baj. Mi minden fér el a századfordulón szüle­tett ember életében? Két szörnyű világhábo­rú. Nem volt katona egy percig sem. A Republikában besorozták, de nem kellett. Harmincnyolc után a magyarok is besorozták Verebélyen. Akkor sem rukkolt be. Gyermek­fejjel még, de 1910-ben látta a Halley-üstö­­köst, amely hetvenhat esztendeig tartó égi útjáról úgy iparkodik vissza, hogy életben találja őt. Sok mindenről lehetne vele beszélgetni, ő azonban mint egy csökönyös kisgyermek, újra és újra a panni föld mostoha voltához és a soványan termő rétekhez tér vissza. Az itt termett szénát csak a lovak ették, a szarvas­­marhának nem kellett. S ha már a ló szóba jött, még mindig hasznát lehetne venni ki­sebb fuvaroknál, de csak a Nagycétény-köz­­pontú szövetkezet panni udvarának van egy pár lova. A gabonafélét is elég jól megtermi a föld, a cukorrépával viszont soha nem bajoskodtak. Nem voltak az elszállításához kavicsos utak. — Amikor először jöttem ide Vajkról, sár­ga lett a fehér harisnyám az agyagos sártól — szólal meg a naszvadi születésű Gerhart Mária. — Most már jók az utak! — teszi gyorsan hozzá. — Pann haldokló falu? — térítem vissza Csuthy Sándort a tulajdonképpeni gondolat­hoz. — Hát... — nyújtja el az egyetlen szót, és az asszonyokra pislant, hogy most mit felel­jen. — Egyszer vagy negyven üres házat számoltam össze. Egyiket-másikat a nyitrai­­ak vásárolják meg. A kémény nem füstöl sehol, de a kerteket megművelik. Több ná­lunk az öreg. mint a fiatal. Hazudnék, ha mást mondanék! De ez szerintem természe­tes is. A gyerekeink egyetemet végeztek. Mihez kezdtek volna itthon? És azok a fiata­lok, akik szakmát tanultak, mihez kezdené­nek a mi falunkban? A városban raknak fészket, ott keresik a boldogulásukat. Senkit nem kergetnek el innen. Akik elmennek, maguktól mennek el. Mi öregek meg itt maradunk és sokasodunk. Míg nem jön ér­tünk a kaszás... — És a föld ? Mi lesz a földdel ? — Ne féljen, megműveli a gép! — Fia, lánya haza-hazaruccannak-e? — Nem múlik el úgy hét, hogy ne jönné­nek — mondja Csuthy Sándomé felcsillanó szemmel. — Ha mégis úgy adódik, hogy nem jöhetnek, akkor telefonálnak. Beszereltették a telefont a házunkba. — A legnagyobb dologidőben mindig itt­hon vannak — dicséri a gyermekei szülösze­­rető megbecsülését Csuthy Sándor. — Má­sok is hazajárnak segíteni. Mert itt mindenki­nek van kertje, szőlője, pincéje. Gyümölcsből is sok terem a faluban. De az idén nem vették meg a körtét! Kilépek a házból, udvarból a gyümölcsilla­tú csendbe. Egyik-másik kapu előtt az esté­vel feketedö öregek beszélgetnek. Csuthy Sándor elfelejtkezett bemenni. A kapuig kí­sért, onnan néz utánam. MÁCS JÓZSEF Nyeste Kálmán, Nyeste Zoltán és Barta Dezső a szövetkezet udvarán. Nyeste Zoltán a gondozónőkkel figyeli a fiatal ► borjakat munkra mi a fontosabb. Ezt minél előbb meg kel! válaszolnunk. — Hogyan? — Egyszerűen. Kerületünkben és a szom­szédos kerületekben sok olyan szövetkezet van, mint pl. a Látky-i Efsz, amelynek takar­mányállománya 100 %-on felül biztosított. A hegyaljai szövetkezetek mindig is elegendő takarmánnyal rendelkeztek, elég ha velük fogunk kooperálni. így egy nagyon lényeges kérdést oldunk meg. Kint besötétedett. A szövetkezet vezetői érdeklődéssel hallgatták a gondozónő meg­jegyzéseit, javaslatait, sokéves gyakorlat mondatja vele a szavakat. Este van, de az elnök és a két állattenyésztő számára még nem ért véget a nap. Tanácskozásra ültek össze, hogy megbeszéljék tapasztalataikat és az elvégzésre váró feladatokat. MILAN KOSEC A szerző felvételei 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom