A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-09 / 46. szám
Ki mit gyűjt? Emberi sorsok A GYŰJTEMÉNYEK KONZERVÁLÁSA, TISZTÍTÁSA A pénzérmék tisztításával már évekkel ezelőtt a Numizmatika című rovatunkban részletesen foglalkoztunk. Ismétlésként elmondjuk, hogy első és legfontosabb szabály: a pénzérmét, ha nem szükséges, ne tisztítsuk meg. A piszkot, felületi szennyeződést leviszi a langyos szappanos víz is. A szakszerűtlen tisztítás az érme súlyos, helyrehozhatatlan károsodásával járhat. Tisztítással kísérletezni csak igen értéktelen, rossz tartásé pénzen szabad. Ez az elv vonatkozik más gyűjteményekre is. Néha elszomorodva látom, hogy milyen giccses hangulatot keltenek a kilakkozott, megfaragott, kicsiszolt csigák, kagylók a vitrinekben. Ugyanúgy visszataszító hatást kelt a népi fafaragások, használati eszközök túlzott lakkozása is. A vastárgyak néha csak úgy ragadnak az olajtól, a rézmozsarak csillognak a sidoltól. Minden tárgy csak a maga természetességében szép és eredeti. Persze néha szükséges a rongált, rozsdamarta, szúette tárgyak konzerválása. Erre sokféle mód van. Legjobb, ha kikérjük a hozzánk legközelebb eső múzeum dolgozóinak tanácsát. Mert minden tárgy konzerválása egyedi elbánást igényel. A drogériában kapható tisztítószerek legtöbbje csak a háztartási tárgyaknál válik be, a régebbi dolgoknál esetleg kárt okoz, ugyanúgy, mint a sósav túlzott használata, amely a fémekről leviszi ugyan a rozsdát, de a patinát is és lyukakat „himlőhelyeket" hagy a tárgyakon. A régebbi ezüsttárgyakat nagyon gyorsan kitisztíthatjuk szódabikarbóna-péppel. Nedves ruhára öntjük a pépet és azzal dörzsöljük az érmét, vagy más ezüsttárgyat. A faanyagokat elsősorban a nedvességtől és a farontó bogarak tói kell védeni. Erre jó konzerválószer a méhviasz, melyet terpentinben oldunk fel és vékonyan bekenjük vele a tárgyakat A legfőbb szabály az, hogy minden konzerváló, tisztítószert először értéktelenebb, gyakrab ban előforduló tárgyakon kell kipróbálni, „MEGÉRTÉS" JELIGÉRE ... — Amikor három évvel ezelőtt férjhez mentem, a szüleim kiadták a jussomat: kaptam tőlük egy kétszobás szövetkezeti lakást, s utána megszakították velem a kapcsolatot. Nem az ízlésük szerint választottam férjet, így hát az esküvőmre sem jöttek el. Azóta legföljebb köszönőviszonyban vagyunk, bár azt sem mindig, előfordul, hogy nem köszönnek vissza. Úgy is mondhatnám: kitagadtak ... A gyerekkorom sem volt igazán boldog. Négyéves korom óta mostohaapám nevelt. Fiatalabb anyámnál, felelősségteljes beosztású ember. Tulajdonképpen sokan irigyeltek, mert kocsin jártam, jómódban éltem, a szekrényem mindig tele volt ruhákkal. Csak éppen nem szerettek igazán. Éreztem, akár nélkülözhető is lennék számukra: a sok játékkal, holmival mintha kárpótolni akartak volna valamiért. Tizennyolc-tizenkílenc éves koromban vált otthon tarthatatlanná a helyzet. Anyám akkor fejébe vette, hogy tetszem a mostohaapámnak, úgyhogy a férjhezmenés számomra elsősorban a menekülés lehetőségét jelentette. A házasságomról nincs sok mondanivalóm. Mind a ketten másként képzeltük. Én otthont akartam, nem olyat, mint az én otthonom volt, hanem igazit. Kevesebb pénzzel és sokkal több őszinte szeretettel. A férjem viszont úgy gondolta, hogy a házasság amolyan randevúsorozat. Amikor megtudta, hogy terhes vagyok, azt mondta, elköltözik. Meg is tette. Én mindenképpen meg akartam tartani a gyereket, erreföl ő beadta a válókeresetet. Nagyon nehéz hónapok következtek. Egyedül maradtam. Testileg, lelkileg kikészültem. Ötödik hónapban voltam, amikor megindult a szülés. Az orvos utána alig merte megmondani a számomra legborzasztóbbat: nem lehet többé gyerekem. Akkor úgy éreztem, nincs értelme az életemnek... Éva újabb cigarettára gyújt, mélyen leszívja a füstöt. — Ennek nagyjából egy éve. Kimondták a válást. Idővel aztán megnyugszik az ember, így hát egyedül élek. — De miért? Bizonyára könnyen találna partnert, sőt férjet is! — No igen, de mások az ajánlatok, mint az igényeim. — Hogy érti ezt? — Egy 24 éves, lakással rendelkező, elvált nő esetében a képlet többnyire a következő: kétszer-háromszor elvisznek moziba, színházba, társaságba; a következő találkozáson már a lakásomra kíváncsiak. A szemérmesebbje mondjuk ötször visz el valahová és csak hatodik alkalommal akar följönni hozzám. Ha közlöm, hogy nálam ez nem így megy, akkor csudabogárnak, kodátoltnak tartanak, és kővetkező randevú már nincs. Valaki olyat keresnek inkább, akire nem hiába pazarolják az idejüket. — És milyenek az igényei, feltéve, ha nem tekinti tolakodásnak a kérdést? — Az igényeim? Nem könnyű dolog ez. Legyen mindenekelőtt intelligens és független, mert nem szívesen vagyok nős férfiak szórakoztatóbabája. Ami úgy érzem, létszükséglet nekem: a gyöngédség, a szeretet, a csend. — Ezek nem túlzott igények ... — Ki tudja, hogy van ez az életben, én mindenesetre még nem találtam meg az igazit. Igaz, nem járok társaságról társaságra „vadászni", nem ülők be táncos helyekre, majd csak felkér valaki alapon. A hirdetés? Egy bolondos ötlet volt, úgy éreztem, ott én szabhatom meg a feltételeket. A hirdetésre 21 levél érkezett, Éva azonban szigorúan selejtezett. Bár a feltételek között szerepelt az is, hogy: lehetőleg diplomás; a levelekből kiderült, hogy több „diplomás” bizony eléggé hadilábon áll a helyesírással. Ezeknek a sorsa azonnal a papírkosár volt. Ide került az a levél is, amelynek írója nem sokat teketóriázott, hanem kerek-perec megírta: „Küldjön egylürdöruhás képet, és ha megtetszik, nem bánom, felőlem akár össze is köthetjük további sorsunkat." Volt egy, aki telefonszámot küldött. Megbeszélték a randevút. Pontosan délután 4-kor itt és itt, zöld kosztüm, újság a kézben. Éva öt percet várt, aztán elment. — Vagy megnézett és nem tetszettem neki, vagy késett. így tehát ez füstbe ment. Volt aztán egy biológus. Jól kiírt, intelligens írás. A levele értelmes, érdekes. A jelige egyik szaváról azt irta, hogy jó lenne, ha Éva a „megértést" bővebben is kifejtené, mert lényegében mindent meg lehet érteni, csak nem lehet mindennel egyetérteni. — Látja, ez az — mondja töprengve Éva —, én az életben sok mindent megértettem már. De igénylem én is a megértést. Itt van ez a biológus. Szimpatikus lenne a levele alapján, nem tudom, kivánhatom-e, hogy megértsen?! — Bocsásson meg, de igazán nem tudom, miért van szüksége a hangsúlyozott megértésre? — Mert nem beszéltem még Erikáról... Erika három és fél éves kislány, akinek szülei tavaly nyáron autóbaleset áldozatai lettek. A csöppség nevelése az idős és beteges nagyszülőkre maradt. Ők semmiképp sem akarják állami gondozásba adni a kicsit, de a gyereknevelés gondjai szintén sok veszödséget jelentenek számukra. Éva azokban a nehéz hónapokban kereste meg a kislányt, amikor a válás, a kemény orvosi ítélet után maga is- úgy érezte, hogy összecsapnak feje fölött a hullámok és valamiféle kapaszkodót keresett, valakit, akitől szeretetért szeretetet kap; akinek talán szüksége van rá. Egy este csokit vásárolt és a szomszéd utcában becsöngetett Erika nagyszüleihez ... így kezdődött; s Éva azóta hetente kétszerháromszor a szépen cseperedő kislánnyal tölti az estét. Mesél neki, lefekteti őt. A búcsú pillanatában Erika múltkor odasúgta: „Ne menj el, majd arrébb húzódom és ketten is elférünk a kiságyban." Az öregek is megszerették Évát. Egy-egy mozdulatára a nagymama felsóhajt: „Mintha a lányomat látnám ... hiszen majdnem egyidősek voltatok." — Erikának szüksége van valakire, aki felneveli őt. Tíz év múlva, amikor a legérzékenyebb bakfis korban lesz, talán már nem is élnek majd, és akkor kénytelen-kelletlen állami intézet lesz a sorsa ... Ugye érthető, hogy én szeretném fölnevelni? Hát ezért hangsúlyozom mindenütt a megértést, mert az ilyen feladatvállaláshoz komoly társ kell. Nagyon szeretem a kislányt, még fiatal vagyok, és nekem már nem lehet többé gyerekem ... Ennyi hát dióhéjban Éva története. Nem mindennapi történet, kicsit szomorú és nagyon emberi. Éva ugyan elfoglalja magát: tanfolyamra jár, nyelvet tanul, rendszeresen eljár Erikához is; de tulajdonképpen mégis mindegy, hogy délután ötre vagy éjjel tizenegyre ér haza. Egyelőre üres lakás várja. (miklósi) 19 KEZDŐDIK A SAKKOLIMPIA Néhány nap múlva a görögországi Szalonikiben közel száz sakktábla mellett indítják el a rendezők a sakkórákat, megkezdődik a sorrendben már huszonhatodik sakkolimpia. Az időpont egybeesik a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) megalapításának 60. évfordulójával. A mostani olimpián jóval száz fölött lesz a férfiaknál a csapatok száma, ami csúcsot jelent az olimpiák történetében. A sakkolimpiákkal kapcsolatos kezdeményezés 1924-ben öntött konkrét formát: a francia sakkélet vezetői a párizsi olimpiai játékok alkalmával megrendezték az első sakkcsapat világbajnokságot. A világ minden tájáról 54 résztvevő rajtolt 9 csoportban s a csoportgyőztesekből kialakított döntőt Csehszlovákia nyerte Magyarország és Svájc csapata előtt. A párizsi tornát azonban utólag nem sorolták be a hivatalos sakkolímpiák közé, főleg azért, mert a résztvevő nemzetek többségét négynél kevesebb sakkozó képviselte. Az 1924-es év így is mérföldkövet jelentett a sakkozás történetében, mert a Párizsban összegyűlt sakkozók megalakították a Nemzetközi Sakkszövetséget. Ettől fogva a sakkolimpiák is a FIDE égisze alatt folytak. Kezdetben, amíg a résztvevők száma nem haladta meg a húszat, a játéktempó nagyon megerőltető volt. Hogy minden csapat játszhasson egymással, előfordult, hogy két nap alatt három sőt négy fordulót is lebonyolítottak. Később javult a helyzet: naponta csak egy fordulót játszottak, s a tartalékjátékosok időnként tehermentesíthették az alapcsapat négy tagját. Amikor a résztvevők száma már meghaladta a 30-at, selejtező csoportokat kellett kialakítani, 1978-tól pedig már 14 fordulós, ún. svájci rendszerrel bonyolítják le a sakkolimpiákat, mert 70—100 résztvevő mellett, tekintetbe véve az olimpia kötött időtartamát — más megoldás nem is lenne lehetséges. A női sakkozás gyors fejlődése eredményeként 1976 óta női csapatok is játszanak az olimpián — két táblán, de természetesen „bevetve" a tartalékokat is. Az első hivatalos olimpián, 1927-ben Londonban még csak 16 nemzet csapata vett részt, az első helyet a legendás Maróczy Géza vezetésével a magyar csapat foglalta el és egy évvel később Hágában ráduplázott erre a sikerre. Igaz, az újabb aranyéremre kerek ötven évet kellett vámiok: 1978-ban Buenos Aires-ben sikerült a nagyszerű fegyvertény: a Portisch, Ríbli, Sax, Adorján, Csőm, Vadász összeállítású csapat egy ponttal megelőzte a Szpaszkijt, Petroszjant, Polugajevszkijt, Vaganyant felsorakoztató szovjet csapatot. A második világháború előtti olimpiákon — a hamburgi kivételével, melyen Lengyelország győzött — az Egyesült Államok sakkozói bizonyultak a legjobbnak. Hét európai olimpia után a vendéglátó ország Argentína volt. 1939-ben már háborús volt a hangulat, a nácizmus már megkezdte az európai országok leigázását. A korábbi olimpiák győztese az Egyesült Államok távol maradt, a csehszlovák sakkozást a „protektorátus" csapata képviselte. Németország győzött hajszállal Lengyelország előtt. Tizenegy éves kényszerszünet következett a sakkolimpiák történetében. 1950-ben Dubrovnikban a házigazdák győztek, mert a feszült politikai légkör miatt sok nemzet távol maradt. Viszont 1952 újabb mérföldkő volt a sakkolimpiák történetében: Helsinkiben a 25 résztvevő között először indult a Szovjetunió és azóta amikor csak részt vett (1974-ben Haifában nem indult) — az említett Buenos Aires-it kivéve — az akkori világbajnokot és az exvilágbajnokok egész sorát sorompóba állítva — „kibérelte" magának az első helyet. A csehszlovák csapat számára nem lesz könnyű megismételni a legutóbbi, luzerni nagy sikert, ahol a szovjet csapat mögött ezüstérmes lett! (1933-ban Folkeston-ban már volt egyszer második, igaz, gyengébb mezőnyben; 1931 -ben a prágai olimpián pedig bronzérmes lett). De így is számíthatunk azzal, hogy a nagy játékerőt képviselő Hort, Smejkal, Ftácník, Jansa, Mokry, Plachetka összeállítású csapat ezúttal is ott lesz a legjobbak között. DELMÁR GÁBOR /JN I
