A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-02 / 45. szám

PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) IC A Krizovniské tér sarkához értem. A ' Művészek Házának széles lépcsőjén néhány pár sétál lefelé, a dámák hosszú ruhája lengedez a szélben, az urak tenyerük­kel fogják el a szelet, hogy rágyújtsanak. Csendes a rakpart, csak egy eltévedt Volks­wagen bolyong néhány fiatal némettel. A vasárnap délelőtti hangversenyen épp szünet van. Arra gondoltam, hogy elvegyül­hetnék az előcsarnokban a közönség között. Hátha Klára is itt van. Nem hagy ki egyetlen alkalmat se, hogy zenét hallgasson. Felmegyek a széles lépcsőkön, nyomom­ban végigsöpör a szél. Köszönök az ondolált hajú öregedő rendezőnek, akinek az oldalán egyik osztálytársnőm feszit, szúrós, feketére festett szempillákkal. Bólintok a szépségnek is, felemeli a kezét, melyen rubintköves gyű­rű csillog, ujját a szája elé teszi. A szél belekap a hosszú szoknyájába, meglengeti, akár egy gyászlobogót, aztán alálopakodik, egész derekáig megemeli a szoknyát. A lég­párna azt a látszatot kelti, mintha a szorgal­mas osztálytársnőm gyereket várna. Maga­biztosan elmosolyodik, gyorsan és gyakorlott mozdulattal visszadugja az elégett gyufaszá­lat a dobozba, elfordítja fejét, tekintete már újra a ráncos arcú, fekete szemüveges szín­házi rendezőn csüng. A folyosón a nyitott ajtók mentén, amelyek a párnázott széksorokkal zsúfolt terembe vezetnek, itt-ott megvillan egy kopaszodó fej, halk beszélgetés moraja hallatszik, ele­gánsan öltözött (tárok sétálgatnak. Ahogy tenyeremet az államhoz dörzsölöm, eszem­be jut, hogy reggel nem borotválkoztam. A téli cipőm, a bársonynadrágom, sportos téli­kabátom. csapzott, szélfújta hajam egyálta­lán nem illik ebbe a környezetbe. Zavartan állok az erkélyre vezető lépcső alatt. Négylépésnyire tőlem kipirult arccal áll Klára. Lehetetlen, hogy ne vegyen észre. Idősebb, ősz hajú férfival közeledik felém a tükör mellett. Észrevett, de úgy tett, mintha nem látott volna. Hirtelen kézen fogja a férfit, a nagy tükör felé fordult, s a haját kezdte igazgatni. A tükörben látom, mennyire elsá­padt. Felemeli a kezét, a füle mögé simítja a haját, a férfi szintén megáll, és még mindig fogja Klára jobb kezét. Klára ujjai a hajzuha­­tagban babrálnak, merőn néz maga elé, mosolytalanul, remegő ajakkal. Látnia kell a tükörben, hiszen a lépcsővel szemben van felakasztva. Látnia kell, de nem akar észre­venni. Rám is mosolyoghatott volna, illendően viszonoztam volna a mosolyát. Talán félt, hogy odamegyek és megszólítom ? Éreztem, hogy tompa fájdalom nyilallt belém, elsöté­tült előttem a világ, szinte a földbe gyökere­zett a lábam. Megszólalt a csengő. Klára ideges sietséggel kézen fogta az őszülő urat, és bevonszolta az első ajtón. A csoportok szétváltak, ruhák suhogtak körülöttem, a­­hogy a nők és férfiak igyekeztek fel az erkélyre, átható parfümillat terjengett a leve­gőben. A látványtól a lélegzetem is elakadt. A terem ajtaja elnyelte Klárát és a hanyag eleganciájú urat, aki bájos méltósággal visel­te ősz haját, ráncoktól barázdált arcát, mint a bölcsesség érdemjelét! (december 22. kedd) A pályaudvar peronja és a vonat teteje közötti résen hulldogál a hó. A büfé sárga épülete mellett gőzölög a fehér viaszospapír-pohár, durvára őrölt kávé­szemek úsznak a langyos vízben. A vékony, fából készült kanálka szinte összehúzza a nyelvem, amikor hozzáér. A gőz elolvasztja a havat a zöldre festett vasúti kocsik között, aztán a fekete útközökre tapad. Elutazom. Az alagút előtt a vágányokra sűrűn hull a hó. A hó a világ újra megtalált üdesége. Hosszú hajú, fiatal apa becsomagolt rollert cipel, úgy húzza maga után, mint tört man­kót. A hulló hópelyhek új reménnyel kecsegtet­nek. Amikor iskolába jártam és esett a hó, az oldalak is fehérek maradtak a füzetemben, ahová a házi feladatot kellett volna beírni, a hó felmentett a kötelesség alól, fehér és tiszta világot teremtett, a félelem, hogy az iskolatáskában nem hozom azt, amit előír­tak, megköveteltek, szertefoszlott a Bosono­­ha és Nővé Lískovce-i mező fehérségében. Az autóbuszok vidáman futottak be Brno központjába, integettem nekik, hógolyókat dobáltam a hátsó ablakukra. Könnyű szívvel léptem be a tanterembe, és amikor a szám­tanfeladatot ellenőrizték, kinéztem az abla­kon a fehér mezökre, hegyoldalakra, a távoli vasúti töltésre, szövetségest, barátot láttam bennük, nyugodt voltam, jóleső érzéssel, szórakozott arccal ültem a háromszögek ko­pogásában, azt figyeltem, milyen jóságosán hull a hó az iskolai játszótérre, a Trubsko- Strelice-Studenec-Okrisky-Jihlava vonalon húzódó vasúti pályára, erre utazgattam a szünetben apámhoz Őeské Budéjovicébe. A vörös hajú Vlk tanár, úr piros ceruzával köze­ledett a padomhoz, amikor megállt mellet­tem, az ablakról a füzetlap sivár fehérségére vetettem a szemem. A hó csendes, mint az újság. A narkomániás nem tud élni kábítószer nélkül. Nem tudom úgy kiejteni Klára nevét, hogy meg ne remegjek. Csillapíthatatlan szomjúságként égeti a bensőm. Klárát is hozom magammal. Klára akaratom ellenére csempészáru lett az életemben. Egy japán tranzisztoros rádióból, amely egy szőke hajú, farmerruhás lény bőröndjén áll. csendesen szól a tangó. Ezt a tangót már ismerem. Két szezonra visszatért a múltból. A kocsi nyitott ablakából nézek kifelé: a lány a zajos peronon arra a gyorsra vár, amelyet épp most állítanak be, hogy az ellenkező irányba induljon. Ha valamilyen tánchoz hasonlítanám azt, amit most leírok, a szerelem történetét, egy szerelmet, amely viszonzatlanul keletkezik, és nem tudom, hová halad, egyedül a tangó lenne az. Most értettem meg. A tangó a szomorú gondolatok kifejezése — táncban. A rádió szól, de senki se hallgatja. A sápadt arcú tulajdonos se, az arcán boldog­ság vibrál, a melankolikus tangót csak én hallgatom, egy kis ideig elkülönít a többiek­től. A peronon nagy a nyüzsgés, csomagok vándorolnak, az ünnepek előtti hangulat mindenkit magával ragad, várnak a fütött, narancshéjtól illatozó vonatfülkék. A peron karácsonyi koledák hangulatát idézi, az ar­gentin tangó ritmusa nem illik ide. Utasok rohannak el az ablak előtt, arcuk a hidegtől és a sietéstől kivörösödik, akár a gyerekek arca, a piszkos ablakon át igyekez­nek bekukkantani, hányán előzték meg őket és ülnek elgondolkodva a fülkében. A lány becsúsztatja a rádiót a vászonbö­­röndjébe, aztán fogja a bőröndöt, könnyedén elörehajolva az első osztályú kocsihoz megy, fürgén felugrik a lépcsőn, és egy pillanat múlva lehúzza a velem szemben levő abla­kot. Nem akarom ezt a lányt Klárával össze­hasonlítani, mégis azt teszem, persze az olyan ember közömbösségével, aki nemrég még halálosan szerelmes volt. Megalapo­zott, biztonságot nyújtó szépsége van, amely nem múlik el egyhamar. Nyilván mindig megvolt mindene, apuka a kislányának első­­osztályú jegyet fizet, hogy útközben nyugod­tan lapozgathassa a főiskolai jegyzeteit. A lány arcában egy másik arcot látok, azt, amelyik nem akar engem, most már kétsze­resen igyekszem, hogy én legyek a legjobb. Úgy érzem, Klára azt szeretné, ha én lennék a legjobb. Az igazat megvallva, tegnap óta sejtem, hogy Klára egyetlen dolgot akar — nem ismerni engem. Semmilyen szerelem nem ad az embernek több erőt — ha csak nem anyámasszony katonája az illető —, mint a viszonzatlan szerelem. (március 26. péntek) A villa előtti gyalog­járóról látom, hogy az albérleti szobámban sötét van. A festő nincs otthon, talán a kocsmában ül? Kilenc óra, lehet, hogy már alszik? Nem voltam otthon három napja. Nyugtalanság fog el. A sötét ablak rosszat sejtet, igyekszem elhessegetni a tolakodó gondolatot. Hirtelen rádöbbenek, hogy csalódtam, mert már megszoktam, hogy nem üres szo­bába térek haza. Hogy jó éjszakát kívánha­tok, és egy hang visszaköszön, meleg a szobám, valaki vár, a lakótársam Knorr-féle spárgalevest főz, ez félkész svájci leves, kíváncsi volnék, melyik gazdasszony dug­­dossa a festő zsebébe ezeket a sárga, fényes zacskókat. Meggyújtottam a villanyt, a szoba jéghi­deg, napok óta nem fűtöttek. Feltettem a lemezjátszóra égy lemezt, francia sanzonok vannak rajta. Ezzel akartam elűzni a ma­gányt, annak az embernek a magányosságát, aki este üres, kihűlt szobába toppan, holott azelőtt mindig várta valaki. A tű vándorol a lemez barázdáin, felcsendül a dal, tüzet rakok a kályhába, a fa lángra lobban, szenet szórok rá. És ahogy leguggolok a kályha mellé, hogy becsukjam az alsó ajtót, önkén­telenül benézek a heverő alá, amelyen Zal­man szokott aludni. Hitetlenkedve térdelek a pamlag elé. Ez nem lehet igaz! — mondogatom ma­gamban. Mind a két bőrönd eltűnt. Benézek a vaságyam alá, a nagy papírbö­­rönd is hiányzik. Hangversenyek és színházi előadások programját tartottam benne, leve­lezőlapokat, az anyám spárgával összekötött leveleit, amelyeket Plzenbe küldözgetett ne­kem, amikor katona voltam. A nagy bőrönd tartalma ki volt szórva a földre. (A bőrönd varrata fehér lakkal volt befestve. Tizenöt éves koromban vettem Bmóban a Szabad­ság téren. Anyám kinevetett, hogy ilyen ócs­kát választottam, szívesen adott volna pénzt 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom