A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-02 / 45. szám
PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) IC A Krizovniské tér sarkához értem. A ' Művészek Házának széles lépcsőjén néhány pár sétál lefelé, a dámák hosszú ruhája lengedez a szélben, az urak tenyerükkel fogják el a szelet, hogy rágyújtsanak. Csendes a rakpart, csak egy eltévedt Volkswagen bolyong néhány fiatal némettel. A vasárnap délelőtti hangversenyen épp szünet van. Arra gondoltam, hogy elvegyülhetnék az előcsarnokban a közönség között. Hátha Klára is itt van. Nem hagy ki egyetlen alkalmat se, hogy zenét hallgasson. Felmegyek a széles lépcsőkön, nyomomban végigsöpör a szél. Köszönök az ondolált hajú öregedő rendezőnek, akinek az oldalán egyik osztálytársnőm feszit, szúrós, feketére festett szempillákkal. Bólintok a szépségnek is, felemeli a kezét, melyen rubintköves gyűrű csillog, ujját a szája elé teszi. A szél belekap a hosszú szoknyájába, meglengeti, akár egy gyászlobogót, aztán alálopakodik, egész derekáig megemeli a szoknyát. A légpárna azt a látszatot kelti, mintha a szorgalmas osztálytársnőm gyereket várna. Magabiztosan elmosolyodik, gyorsan és gyakorlott mozdulattal visszadugja az elégett gyufaszálat a dobozba, elfordítja fejét, tekintete már újra a ráncos arcú, fekete szemüveges színházi rendezőn csüng. A folyosón a nyitott ajtók mentén, amelyek a párnázott széksorokkal zsúfolt terembe vezetnek, itt-ott megvillan egy kopaszodó fej, halk beszélgetés moraja hallatszik, elegánsan öltözött (tárok sétálgatnak. Ahogy tenyeremet az államhoz dörzsölöm, eszembe jut, hogy reggel nem borotválkoztam. A téli cipőm, a bársonynadrágom, sportos télikabátom. csapzott, szélfújta hajam egyáltalán nem illik ebbe a környezetbe. Zavartan állok az erkélyre vezető lépcső alatt. Négylépésnyire tőlem kipirult arccal áll Klára. Lehetetlen, hogy ne vegyen észre. Idősebb, ősz hajú férfival közeledik felém a tükör mellett. Észrevett, de úgy tett, mintha nem látott volna. Hirtelen kézen fogja a férfit, a nagy tükör felé fordult, s a haját kezdte igazgatni. A tükörben látom, mennyire elsápadt. Felemeli a kezét, a füle mögé simítja a haját, a férfi szintén megáll, és még mindig fogja Klára jobb kezét. Klára ujjai a hajzuhatagban babrálnak, merőn néz maga elé, mosolytalanul, remegő ajakkal. Látnia kell a tükörben, hiszen a lépcsővel szemben van felakasztva. Látnia kell, de nem akar észrevenni. Rám is mosolyoghatott volna, illendően viszonoztam volna a mosolyát. Talán félt, hogy odamegyek és megszólítom ? Éreztem, hogy tompa fájdalom nyilallt belém, elsötétült előttem a világ, szinte a földbe gyökerezett a lábam. Megszólalt a csengő. Klára ideges sietséggel kézen fogta az őszülő urat, és bevonszolta az első ajtón. A csoportok szétváltak, ruhák suhogtak körülöttem, ahogy a nők és férfiak igyekeztek fel az erkélyre, átható parfümillat terjengett a levegőben. A látványtól a lélegzetem is elakadt. A terem ajtaja elnyelte Klárát és a hanyag eleganciájú urat, aki bájos méltósággal viselte ősz haját, ráncoktól barázdált arcát, mint a bölcsesség érdemjelét! (december 22. kedd) A pályaudvar peronja és a vonat teteje közötti résen hulldogál a hó. A büfé sárga épülete mellett gőzölög a fehér viaszospapír-pohár, durvára őrölt kávészemek úsznak a langyos vízben. A vékony, fából készült kanálka szinte összehúzza a nyelvem, amikor hozzáér. A gőz elolvasztja a havat a zöldre festett vasúti kocsik között, aztán a fekete útközökre tapad. Elutazom. Az alagút előtt a vágányokra sűrűn hull a hó. A hó a világ újra megtalált üdesége. Hosszú hajú, fiatal apa becsomagolt rollert cipel, úgy húzza maga után, mint tört mankót. A hulló hópelyhek új reménnyel kecsegtetnek. Amikor iskolába jártam és esett a hó, az oldalak is fehérek maradtak a füzetemben, ahová a házi feladatot kellett volna beírni, a hó felmentett a kötelesség alól, fehér és tiszta világot teremtett, a félelem, hogy az iskolatáskában nem hozom azt, amit előírtak, megköveteltek, szertefoszlott a Bosonoha és Nővé Lískovce-i mező fehérségében. Az autóbuszok vidáman futottak be Brno központjába, integettem nekik, hógolyókat dobáltam a hátsó ablakukra. Könnyű szívvel léptem be a tanterembe, és amikor a számtanfeladatot ellenőrizték, kinéztem az ablakon a fehér mezökre, hegyoldalakra, a távoli vasúti töltésre, szövetségest, barátot láttam bennük, nyugodt voltam, jóleső érzéssel, szórakozott arccal ültem a háromszögek kopogásában, azt figyeltem, milyen jóságosán hull a hó az iskolai játszótérre, a Trubsko- Strelice-Studenec-Okrisky-Jihlava vonalon húzódó vasúti pályára, erre utazgattam a szünetben apámhoz Őeské Budéjovicébe. A vörös hajú Vlk tanár, úr piros ceruzával közeledett a padomhoz, amikor megállt mellettem, az ablakról a füzetlap sivár fehérségére vetettem a szemem. A hó csendes, mint az újság. A narkomániás nem tud élni kábítószer nélkül. Nem tudom úgy kiejteni Klára nevét, hogy meg ne remegjek. Csillapíthatatlan szomjúságként égeti a bensőm. Klárát is hozom magammal. Klára akaratom ellenére csempészáru lett az életemben. Egy japán tranzisztoros rádióból, amely egy szőke hajú, farmerruhás lény bőröndjén áll. csendesen szól a tangó. Ezt a tangót már ismerem. Két szezonra visszatért a múltból. A kocsi nyitott ablakából nézek kifelé: a lány a zajos peronon arra a gyorsra vár, amelyet épp most állítanak be, hogy az ellenkező irányba induljon. Ha valamilyen tánchoz hasonlítanám azt, amit most leírok, a szerelem történetét, egy szerelmet, amely viszonzatlanul keletkezik, és nem tudom, hová halad, egyedül a tangó lenne az. Most értettem meg. A tangó a szomorú gondolatok kifejezése — táncban. A rádió szól, de senki se hallgatja. A sápadt arcú tulajdonos se, az arcán boldogság vibrál, a melankolikus tangót csak én hallgatom, egy kis ideig elkülönít a többiektől. A peronon nagy a nyüzsgés, csomagok vándorolnak, az ünnepek előtti hangulat mindenkit magával ragad, várnak a fütött, narancshéjtól illatozó vonatfülkék. A peron karácsonyi koledák hangulatát idézi, az argentin tangó ritmusa nem illik ide. Utasok rohannak el az ablak előtt, arcuk a hidegtől és a sietéstől kivörösödik, akár a gyerekek arca, a piszkos ablakon át igyekeznek bekukkantani, hányán előzték meg őket és ülnek elgondolkodva a fülkében. A lány becsúsztatja a rádiót a vászonböröndjébe, aztán fogja a bőröndöt, könnyedén elörehajolva az első osztályú kocsihoz megy, fürgén felugrik a lépcsőn, és egy pillanat múlva lehúzza a velem szemben levő ablakot. Nem akarom ezt a lányt Klárával összehasonlítani, mégis azt teszem, persze az olyan ember közömbösségével, aki nemrég még halálosan szerelmes volt. Megalapozott, biztonságot nyújtó szépsége van, amely nem múlik el egyhamar. Nyilván mindig megvolt mindene, apuka a kislányának elsőosztályú jegyet fizet, hogy útközben nyugodtan lapozgathassa a főiskolai jegyzeteit. A lány arcában egy másik arcot látok, azt, amelyik nem akar engem, most már kétszeresen igyekszem, hogy én legyek a legjobb. Úgy érzem, Klára azt szeretné, ha én lennék a legjobb. Az igazat megvallva, tegnap óta sejtem, hogy Klára egyetlen dolgot akar — nem ismerni engem. Semmilyen szerelem nem ad az embernek több erőt — ha csak nem anyámasszony katonája az illető —, mint a viszonzatlan szerelem. (március 26. péntek) A villa előtti gyalogjáróról látom, hogy az albérleti szobámban sötét van. A festő nincs otthon, talán a kocsmában ül? Kilenc óra, lehet, hogy már alszik? Nem voltam otthon három napja. Nyugtalanság fog el. A sötét ablak rosszat sejtet, igyekszem elhessegetni a tolakodó gondolatot. Hirtelen rádöbbenek, hogy csalódtam, mert már megszoktam, hogy nem üres szobába térek haza. Hogy jó éjszakát kívánhatok, és egy hang visszaköszön, meleg a szobám, valaki vár, a lakótársam Knorr-féle spárgalevest főz, ez félkész svájci leves, kíváncsi volnék, melyik gazdasszony dugdossa a festő zsebébe ezeket a sárga, fényes zacskókat. Meggyújtottam a villanyt, a szoba jéghideg, napok óta nem fűtöttek. Feltettem a lemezjátszóra égy lemezt, francia sanzonok vannak rajta. Ezzel akartam elűzni a magányt, annak az embernek a magányosságát, aki este üres, kihűlt szobába toppan, holott azelőtt mindig várta valaki. A tű vándorol a lemez barázdáin, felcsendül a dal, tüzet rakok a kályhába, a fa lángra lobban, szenet szórok rá. És ahogy leguggolok a kályha mellé, hogy becsukjam az alsó ajtót, önkéntelenül benézek a heverő alá, amelyen Zalman szokott aludni. Hitetlenkedve térdelek a pamlag elé. Ez nem lehet igaz! — mondogatom magamban. Mind a két bőrönd eltűnt. Benézek a vaságyam alá, a nagy papírbörönd is hiányzik. Hangversenyek és színházi előadások programját tartottam benne, levelezőlapokat, az anyám spárgával összekötött leveleit, amelyeket Plzenbe küldözgetett nekem, amikor katona voltam. A nagy bőrönd tartalma ki volt szórva a földre. (A bőrönd varrata fehér lakkal volt befestve. Tizenöt éves koromban vettem Bmóban a Szabadság téren. Anyám kinevetett, hogy ilyen ócskát választottam, szívesen adott volna pénzt 14
