A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-26 / 44. szám
PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) 14 Az angol szakos tolmácslány aggódott, hogy az amerikai lekési a megbeszélést a minisztériumi hivatalnokokkal. Az asztalt már előre lefoglalták. A Nagy Mágus felhúzta a tornacipőjét, és mi is felszedelőzködtünk. Az amerikai már az első emeleten feltúrté a bundája gallériát. A bunda a háta közepén fel volt hasadva, mintha tőrrel szúrták volna át. Először nem is tudtam, miért van kihasadva, de aztán megértettem, olyan, mintha tőrrel szúrták volna át. Talán nevetségesnek tetszett az egész. De a művészek bolondozásai néha oly ártatlanok, mint a gyerekek rabló-pandúr játéka. Tudtuk, hogy ez a férfi harminckilenc éve alatt szörnyű tapasztalatokat szerzett. Maga volt a megtestesült őszinteség, amely szinte rémítő, mert nem érti meg a konvenciókat. Azzal a bátorsággal, amellyel a képzelőerejét megmagyarázta, valóban ő volt számunkra Rimbaud nagy örököse. A Mágust csak a lány és Václav kísérte el, a szerény, sápadt, égő szemű ifjú elköszönt. Én is gyorsan búcsúzni akartam a piszkos DruSba büfé előtt egy kokszrakás mellett. A járdán nyitva állt a pince vasajtaja, és két férfi szorgalmasan lapátolta a kokszot. Václav a kapura mutatott, és vidáman megjegyezte: — Infernal entrance. Az amerikai elnevette magát, és valamilyen énekbe kezdett, ha nem tévedek, Ray Charles dala volt, a Crying time. Aztán megérkezett a taxi. Egy szempillantás alatt beültek, hátra se fordultak. Különös trió. Amikor az autó viszszafelé kanyarodott és a Na műstku irányába hajtott, Václav rám pillantott. Én árván álltam a járda szélén. Tenyerét a hátsó üveghez szorította. Széttárt ujjai az üveghez tapadtak, a szorítástól kifutott belőlük a vér. Akkor láttam utoljára Václav Hrabét. Itt ülök a félig nyitott ablak mellett a sötétben, éjfél van. Nem félek, a kerti levegő párásán illatozik, csendesen beszélgetek Václawal. Fénnyé változott. Lázam van. Fáj a torkom, fonó és száraz kavicsokat nyeldesek, már oly nagyok, hogy be se fémek a számba. Egyszene nagyonnagyon féltem magamat. Úgy érzem, hogy a halál a közelben ólálkodik. Eddig sose gondoltam rá, de a napokban megértettem, hogy nemcsak az öregek életének része, az öregség leltára, ahogy a fiatalok könnyelműen hiszik. Velünk van, bennünk van, arra kényszerít, hogy ne vesztegessük az időt. Borzalmas sejtések kínoznak, egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig képtelen vagyok elhessegetni őket. Léteznek apró elfelejtett sejtések, amelyek villámgyorsan hasítanak agyunkban. Csodálkozva bámulsz: hogy történhetett meg ? De hiszen figyelmeztettek. A lázam emelkedik, forróság önt el. A lázmérö harminckilenc fokra szökik fel. Izzadok, hidegvizes borogatást rakok magamra. Felugrok a mozgó tizennégyes öreg villamosra, a lépcsőről beljebb lépek, a peronon Václav áll homokszínű felöltőben. A villamos üresen zötyög a kivilágított éjszakai utcákon. A Lazarskából a Spálená utcába fordulunk be, elhaladunk a bíróság épülete mellett, meglepett, hogy a peronon a villamos vaskapaszkodója mellett Václavot láttam. Hirtelen átvillan az agyamon: hiszen te már meghaltál. Csodálkozom, hogy nem örülök a találkozásnak. Azzal magyarázom, hogy az elvesztése miatti fájdalom fölösleges volt. Megtréfált bennünket, hagyta magát eltemettetni. Mi és a szülei megsirattuk. Nem örültem a viszontlátásnak, mert a visszatérésével becsapott minket; kimerített bennünket, nem akartunk megbékélni az igazsággal, bár tudtuk, hogy eltávozott. Hogy jóvátehetetlen hibát követett el, vagy követtek el rajta. A végsőt. Václav boldogan tágra nyílt szemmel üdvözölt. Kipirulva, kedves, hangos őszinteséggel tüstént arról kezdett beszélni, aminek most legjobban örült: — Hé, hallottad, hogy megjelent a regényem? — Hogyan? Hiszen te soha nem írtál regényt! — hitetlenkedem. Václav nevet, örömében a tenyerét csapkodja. Sikerült meglepnie engem. Nem tudom, miért, felnézek a barna lécekkel borított mennyezetre, a Krizkován döcögünk a régi osztrák villamoson. Fenn a kerek, tejszínű lámpa mellett a famennyezetbe ácskapoccsal egy kék fedelű könyv van odaszegezve. Rajta fehér betűkkel virít a cím: A boldogság a mozgás műve. Václav elkomolyodik, a mennyezetre pillant, aztán rám néz; az utolsó éjszakai villamos a végállomásra visz minket. Václav hozzám hajol, és így szól: — Nem írtam. De hogy tudd, ez az én megélt regényem. (március 18. csütörtök) Egy nyári este a Moldván úszó zenés, táncos sétahajón kalandos módon ismerkedtünk meg a lányokkal. Erre a sétahajózásra gondoltam ma este, amikor véletlenül megpillantottam Pavelt. Klárát várta. Én is szerettem volna még egyszer látni Klárát. Talán nem is tudja, mi az igazság Václav halála körül. Szerettem volna neki elmesélni, mit tudok, hogy ne adjon a szóbeszédre, nem öngyilkosság volt, ahogyan a szenzációra éhes emberek, az „úgynevezett" bennfentesek terjesztették. Ezek mindent felfújnak, a pletykákban és a rágalmazásban élik ki magukat, mert a művészethez tapadó „kis bolygókat" sokkal jobban érdekli, hogy ki kivel feküdt le az éjszaka, mint az, tud-'e írni. Ezek a „művészek" nem alkotnak rendszeresen. Kényelemszeretők. A kocsmákban, klubokban mámorosán, fontoskodva magyarázzák nagyon is merész terveiket, melyeknek megvalósítását a jómód és a félelem akadályozza meg. Folyton attól tartanak, hátha odafönt nem tetszik. A művészet fája nekik sose terem gyümölcsöt. Örülnek mások veszteségének, csak úgy ragyognak a boldogságtól, ha valakit gyengének látnak. Lám, egyszerre megjelent valaki, a fiatalság mindent lebíró erejével, és megmutatta: sokkal gyengébb nálunk. A Redutban és az Olympiában azt a hírt terjesztik, hogy Hrabé a halál démonának áldozata lett. Az öngyilkosság némiképp „illik" is a költőhöz, különösen a terméketlen utánzók szemében. Az önkéntes távozás izgató, többet kínál mint a véletlen. A hírek hallatán kellemesen megborzonganak. A véletlen vak, nem ad lehetőséget a kombinációra, sem a találgatásokra. A véletlentől lehorgasztott fővel hallgatunk. De az a hír, hogy Václav megengedte a gázcsapot, harci kedvre hangol. Az ilyen halál már tömeget mozgat, az emberek összedugják a fejüket: — Hiszen ismertétek ezeket a verssorait: Hunyd le szemed, és minden olyan lesz. mint a világ kezdetén volt. Szerintem ez a bizonyíték! Megkönnyebbültem. Ürügyet találtam, hogy láthassam Klárát. A Vrchlicky-parkban a Főpályaudvar előtt havat kavar a szél. Aztán a szél lecsendesedett, de egyre sűrűbben hullt a hó. Az Opletalova utcai kollégium ablakai hívogatóan világítottak. A kollégiumban vámom kellett Klárára. Türelmetlenül, izgatottan és szorongva sétálgattam fel-alá egy végtelennek tetsző órán át a kaporfőzelék-szagú folyosón. Mindenki belém botlott, mert épp az ebédlő bejárata előtt tébláboltam. Diákok jöttek-mentek a lépcsőn. Mi az, tán Klára nem vacsorázik? Vagy máshol vacsorázik? Valaki meghívta bifsztekre valamelyik borozóba ? Szemem előtt alakultak ki a párok. A lányok többsége a fiújával vacsorázott, aztán jóllakottan együtt igyekeztek moziba. A boldogabb fiatalurak beírták a nevüket az ősz hajú portásnéninél, a lányok kézen fogták őket, és felvezették szerelmüket a szobába, hogy édes kettesben töltsék a maradék három órát (a látogatók csak este kilenc óráig maradhatnak a kollégiumban). Azok a lányok, akiknek nincs fiújuk, látszólag közömbösen figyelik, amint a diákok a portán a piros személyi igazolvány fölé hajolnak. Ám amikor a párok kéz a kézben boldogan lépkednek felfelé a lépcsőn, hoszszú irigykedő pillantást vetnek utánuk. A testek a zárt ajtók mögött még a hideg éjszakában is összemelegednek. A fotelokkal, asztalokkal berendezett előszobában otthonosan foglalt helyet Pavel, Vasek osztálytársa. Klára tehát mindent tudott. Pavelt Vaáek egy júniusi szombat este mutatta be nekem a zenés sétahajón. Kirándultunk az esti Moldván. A mulatságot a Národní trída-i irodalmi lap szerkesztősége rendezte. Pavel trombitán játszott a zenekarban. A Primátor Dittrich nevű kis gőzös elringott a vyéehradi sziklák alatt, és Zbraslav felé vette az irányát. A táncmulatság nehezen indult, mivel a lányok párosán vagy csoportokba verődve, félénken kapaszkodtak a fehér korlátba, és a vízre hulló fényekben gyönyörködtek. A víz közelsége kellemesen hűsített, s a fekete vízfelületre eső fény játéka jobban lekötötte őket, mint a mi sóvár szemünk, pedig kalandot remélve szálltunk a gőzösre. Mivel senki se táncolt, a zenekar lerakta a hangszereket. Pavel hagyta, hogy a trombitából kicsorogjon a nyál, és a kazán mellett magabiztosan kezet nyújtott. Egypár mondatot váltottunk, aztán továbbállt. Megvolt a gőzösön a saját társasága. Vasekkal szemrevételeztük a lányokat, s akiket érdemesnek véltünk a társaságunkra, azokról bizalmas történeteket találtunk ki. Elterveztük, hova visszük őket az éjszaka másik felében, ha kikötöttünk. Körülbelül hat lányt választottunk ki, és úgy terveztük, hogy 14
