A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-26 / 44. szám
TRUMAN CAPOTE HALALARA NAGY ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓJA Szinte megbénultam, amikor a rádió három kegyetlen mondatban a halálhírét hozta. Olyan frissek a benyomásaim könyveiről, hogy még mindig hihetetlennek tűnik a megmásíthatatlan vég. Olyan egyedi és megismételhetetlen a stílusa, hogy száz amerikai író közül is ráismernék. Állandóan magam előtt látom napszemüveges, nevető arcát, s a széles karímájú déli kalapot a fején. Mindez mostantól már kimerevített kép. Az egyik újságírónőnek, aki megjegyezte, hogy keveset publikál. Capote így válaszolt: „Lassú író vagyok. Ötször írom át, amit csinálok. Ez tizennyolc éves korom óta minden művemmel így van. És minél öregebb, annál lassúbb leszek." Truman Capote az amerikai Dél szülötte, mint Mark Twain vagy Faulkner; a Louisiana állambeli New Orleansban látta meg a napvilágot. A szülők korán elváltak — édesapját Personsnak hívták, ügynök volt —, a gyermek rokonokhoz került Alabama egyik távoli csücskébe. Édesanyja második férje, egy kubai üzletember örökbe fogadta, így lett a törvény szerint is Capote. Tizenhét éves korától — otthagyva az iskolát — a New Yorker művészeti rovatánál tevékenykedett. Huszonhárom évesen robbant be az irodalomba a Más hangok, más szobák című regényével. , Munkássága első szakaszában főleg novellákat írt. „Erről a műfajról nem tudok lemondani. Ha valóban úgy írjuk a novellát, ahogyan kell — ez a legnehezebb az összes prózai műfajok közül, mert minden egyébnél nagyobb önfegyelmet igényel a szerzőtől. Őnkontrollomat és technikai felkészültségemet ennek a műfajnak köszönhetem." E korszak álom és valóság határán lebegő művei a gyermekek vagy gyermeklelkü felnőttek világában játszódnak. A Fűhárfa című kisregény önéletrajzi fogantatású; némileg alabamai „számkivetettségének" leltára; nem nehéz Verena és Dolly alakjában ráismerni a vénkisasszony-nagynénikre. Coliin Fenwick pedig éppenséggel maga az író. Ida testvér fura szektájának, „belépésével" a cselekmény két ágra szakad, s mindenekelőtt társadalmi színezetet kap. A gyermekek éhezése, az irántuk megnyilvánuló közömbösség az amerikai társadalom mindennapjainak idült problémáját veti fel. Az Álom luxuskivitelben című müvei tulajdonképpen, „második pályáját" nyitja meg. Erről így vallott: „Más a látószöge, és bizonyos fokig más a prózastílusa. Ez a stílus valójában az előzőből alakult ki: nyesegetést és ritkítást végeztem egy visszafojtottabb, tisztább próza érdekében. Sok szempontból kevésbé kifejező, mint az előző, sőt kevésbé eredeti — de így írni nehezebb. Még korántsem értem el azt, amit akarok, amerre haladni szeretnék. Azt hiszem, új könyvem már anynyira megközelíti ezt a célt, amennyire csak lehet, legalábbis ami a stílusát illeti. Innen szeretnék továbblépni a jellemek sokrétűségének és változatosságának bővítése felé, mert mindmáig itt voltak a korlátáim." A korábbi írásmódtól valamiképpen el kellett rugaszkodni. Érezte ezt az író is; stílusa, elbeszélökészsége, az alakok megformálására tett pozitív kísérletei azt mutatták, hogy csupán a téma hiányzik, hiszen többre vágyik annál, minthogy „csontvázat" rajzoljon: ki akarta tölteni „hússal és vérrel". Capote az igazi nagy témára a New York Times gazdasági rovatában bukkant rá egy apró betűkkel szedett cím jóvoltából: „Meggyilkoltak egy Eisenhower-jelöltet." Az áldozat egy nyugat-cansasi gabonatermelő gazda volt, akit Eisenhower nevezett ki a Mezőgazdasági Hitelirodához. Feleségével és két gyermekével együtt rejtélyes módon megölték. „Rádöbbentem, hogy talán éppen egy bűnügy lenne az eszményi téma ahhoz a nagyszabású riporthoz, amire készülök. Jellemek egész sora szerepelhetne benne, és ami a legfontosabb, időtlen lenne." Ez lett a nagy vihart kavart, és óriási közönségsikert aratott Hidegvérrel című „dokumentumregény", amely a műfaj felújításához és felvirágoztatásához is vezetett. Sikerült olyan eseményt lepergetnie, „ami az emberek állandó érzelmeit érinti", ahogy maga is kifejtette. Ma már mindez irodalomtörténet. Truman Capote nincs többé, Los Angeles-ben véget ért egy „szelíd" buktatókkal és paradoxonokkal teli írói pálya. KÖBÖLKÚTl JÓZSEF TISZTELET MOCSÁRYNAK Mocsáry Lajos nevének hallatán akaratlanul is felvetődik a kérdés: ismeri-e a ma embere a múlt századi Magyarország politikai életének e kiemelkedő alakját? Él-e Mocsáry neve a köztudatban ? Vagy az elfelejtett hősök sorsa az övé? Talán patetikusnak tűnik ez az utóbbi kérdés, holott — úgy érezzük — nem az Mocsáry Lajos — mai szemmel nézve — kétségtelenül korának hőse volt A népek barátságát hirdette egy olyan korban s egy olyan országban — a múlt század második felének dualista Magyarországában —, ahol ennek az elvnek a hangoztatása hazaárulásnak számított. A népek közötti gyűlölködés, a sovinizmus esztelenségéről írt és beszélt akkor, amikor az ország vezetői s a zsoldjukba szegődött bértollnokok szünet nélkül hirdették: igaz magyar hazafi csak az lehet aki ellensége Magyarország nem magyar anyanyelvű polgárainak. Közismert, hogy a dualista Magyarország egyik legsúlyosabb problémáját a nemzetiségi kérdés megoldatlansága jelentette. Ezt tudatosították az uralkodó osztály képviselői is, s a maguk módján mindent megtettek a „megoldás" érdekében. Az ország szlovák, szerb, román és ruszin lakosainak elmagyarosítása — elnemzetlenftése — jelentette számukra a „tökéletes" megoldást a „harmincmilliós Magyarország" létrehozásának zálogát — és uralmuk fenntartásának eszközét. Egynyelvű országról képzelegtek, noha a statisztikák — minden szépítgetés ellenére — a terv irreális voltát bizonyították: egyértelműen kimutatták, hogy Magyarország lakosainak többségét a nem magyar anyanyelvűek képezik. Ennek ellenére, a realitásokat semmibe véve minden eszközzel őrült ábrándjaik megvalósítására törekedtek s ezzel hosszú időre elhintették a viszály magvait a Kárpát-medence népei között és megmérgezték a közös sorsú s egymásra utalt népek viszonyát Évtizedeken keresztül Mocsáry Lajos volt szinte az egyetlen, aki csodálatos tisztánlátással és elismerésre méltó erkölcsi s állampolgári bátorsággal hirdette a magyarosító (s tegyük hozzá az oly kevés és siralmas eredménnyel magyarosító) sovinizmus kártékonyságát értelmetlenségét s a Magyarország népei közti barátság szükségszerűségét Magyarok, szlovákok, szerbek és románok sorsközösségét felismerve élete végéig küzdött igazáért. Mocsáry — látszólag — magányos harcos volt, egyike az eleve esélyteleneknek. íredig az igazság az, hogy mellette álltak nemcsak az elnyomott nemzetiségek, hanem a jobb érzésű, a sovinizmus hazugságain átlátó magyarok tömegei is. A kor jelentős politikusai között — talán az emigrációban élő Kossuthot kivéve — senki sincs, akiben megvolna Mocsáry realitásérzéke. Csak az első pillantásra tűnik paradoxnak, hogy a hazaárulóként megbélyegzett Mocsáry az egyetlen, aki felismeri hazája igazi érdekeit: Magyarország népeinek együttműködése, egymás javára végzett munkája lehet csak a közös és boldog jövő záloga, s a nem magyar népekkel való ellenséges viszony nem más, mint az ország, és a magyar nép jövőjének veszélybe sodrása. Mocsárynak igaza lett... Származása, politikusi pályája nem arra predesztinálta őt hogy Magyarország elnyomott nemzeteinek szószólója, védelmezője legyen. Ő azonban már pályájának legelején felismerte, hogy a népek csak a békés egymás mellett élést választva biztosíthatják jövőjüket. S a felismert igazságért vállalta a megnemértést, a gyalázkodást, volt ereje önként lemondani az általa alapított Függetlenségi Párt elnöki tisztéről, majd később távozni az elveit és célkitűzéseit eláruló pártból. Életének több mint két évtizedét töltötte „önkéntes száműzetésben", vidéki birtokának magányában, de írásaival szinte az utolsó leheletéig küzdött Magyarország népeinek barátságáért, összefogásáért. Múlt századi történelmünk egyik legkiválóbb alakja volt ezt ma már aligha kell bizonyítani. Mégis — jelentőségéhez mérve — kevés szó esik Mocsáryról, holott túlzás nélkül elmondhatjuk: eszmei öröksége él és hat. Nekünk, akik internacionalistáknak valljuk magunkat kötelességünk hagyatékának őrzése és eszméinek továbbfejlesztése. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 10
