A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-19 / 43. szám
tudjuk ezt. Nyilvánvaló, hogy ez a szürrealista ábrázolásmód egyik eredménye, s tegyem hozzá: jó eredménye. Azonban vannak írások, amelyek jelképisége teljes bizonyossággal nem értelmezhető. Ezek közé tartozik például a Ha nem kopogtat senki című. Vajon minek a jelképe lehet ez a rövid elbeszélés a maga töredezett, nagyon nem evilági környezetével, szereplőivel, akik ennek ellenére egy kicsit — vagy talán nem is kicsit — hasonlítanak hozzánk?! Ahogy elmennek, ahogy megtérnek, s ahogy nincs közük senkihez és semmihez, még egymáshoz sem ... Az akváriumi táj — Vajkai tája — úgy tűnik, visszhangtalan. S a benne lakók — miként a Képtelen történet néhány szereplővel- ben — gyakorta elhatároznak valamit, de az elhatározásnál nem jutnak tovább. Cselekedni — azaz visszhangot támasztani — nem az ő sorsuk. Olyan ez mint a helybengyaloglás — haladás helyett a haladás látszata. Holott a lehetőség megvolna hozzá, miként a Vár példázza, hiszen mindenünk megvan, mégis úgy érezzük, ahhoz, hogy cselekedjünk, valami hiányzik. Talán az igazi otthon — kimondatlanul: az igazi Vár —. a saját létezésünk tudata, vagy néhány olyan szilárd pont, amely az embernek emberi biztonságot, tartást képes adni az életben, a társadalomban, a — történelemben. Vajkainak, megítélésem szerint egyik kulcsnovellája a Nyár, amelyben megfogalmazódik tágabb értelemben, hogy minden itt van, elérhetően bennünk és előttünk, s mégis minden elérhetetlen. Mert mielőtt elérhetnénk Ganprexán határát, a finánc, mivel nincs érvényes menlevelünk, visszaparancsolhat... De ha mégis valami különös csoda folytán kijutunk a megálmodott tartományba, egy idő múltán az is „Gunyárd megyére kezd emlékeztetni". Amiből az derül ki, hogy az utazás — a cselekvés — merőben értelmetlen. Ebben a világban „az akadály arra való, hogy kikerüljük". Láthatatlan erők és hatalmak irányítják e hősök sorsát, mint a Kóvá/ygó-ban is. Itt, ebben az írásban ez a hatalom az Intézetben konkretizálódik. De ez a hatalom se nem rossz, se nem jó. Teljesen steril, közömbös, már-már közönyös. Még az sem derül ki, mire kell Zimmermann Adolf ennek az Intézetnek, ahogy azt sem tudjuk meg tizenkét év elmúltával, hogy miért kell a Különbizottság hívására elhagynia az alagsort. Lényegében nem történik semmi, s mégis olyan változások részesei vagyunk, amelyek végzetes erejűek, kikerülhetetlenek, feloldhatatlanok, mert belülről tudjuk létezésüket. Mindezt megfelelő súllyal egyetértőleg nyugtázhatnám, ha az egész kötetben nem zavarna, hogy mindazok a helyzetek, terek, mozgások, pontosabban a cselekvésre való képtelenség, amit Vajkai Miklós szépen és jól ábrázol, már valahonnan ismerősek. És nem kell sokáig keresgélnem egykori olvasmányélményeim között ahhoz, hogy a rokonságot megleljem, ami, sajnos e novellákra árnyékot vet. És ezzel nem vagyok egyedül. Bertha Zoltán az Alföld-beli méltatásában (1984. 8. szám) szintén hasonló gondolatokra jut, amikor megjegyzi: „Ezek a kulturáltságukkal, kiérfeltségükkel, metaforikus és gondolati gazdagságukkal megragadó elbeszélések azonban egy igen lényeges vonatkozásban erőt veszítenek: voltaképpen majdnem minden rétegük felfogható utánérzésnek, a modern prózából ismerős elemeket tehetségesen lemásoló átírásnak. Sokszor egészen bosszantóak például a nyilvánvalóan kafkai átvételek. Így eredetiség szempontjából csak igen kevés novellában fedezhetjük fel a folytatható egyéni sajátosságokat." E kemény, de tárgyilagos megállapítás úgy hiszem Vajkai Miklósnak további munkásságában csak hasznára lehet. A Másnapos várost én még így is a legígéretesebb kötetnek tartom a Főnix füzetek prózái közül. Ha a szerző el tud szakadni a nagy elődök és példák kísértő árnyaitól, ha megtalálja igazi önmagát, múltunkról, jelenünkről — úgy hiszem — hitelesen szólhat. Mert arra, hogy elkergessük a sötétet, valóban „nincs más lehetőségünk, mint a szó". De ez — lehetőség! GÁL SÁNDOR < —> o 0 < 1 ■< > O —I < X tén átfúródott a környék díszlete; nem mindennapi látvány, gondolta a parasztember. Nagyon sokáig állt ott az elhatárolt terület kerítésénél, az árok fölött. — Ha választhatna?... — kérdezte az a másik. A hattagú csoport ekkor érte el őket — A boldog elmúlást választanám — mondta alázattal a parasztember. Bekötötték a szemét. A holdfényben még látta a villanó puskacsöveket. Annyi idő után eszébe jutottak az elődei. Az anyja, az apja. Látta őket ifjan. Aztán önmagát látta valószínűtlen gyorsasággal felnőni, s eközben mennyi részlet tárult fel. A teljes múltját újraélte, és újraélte ezt az éjszakát is: az ébredést, az ismerkedés pillanatait, a mosakodást, az öltözködést, az utat, a szikár párbeszédsort. Az elhatárolt terület drótkerítésébe kapaszkodott; kapaszkodott, és várt. Várt, és emlékezett. Távolról... Nagyon távolról hallotta még a kakasok hangját Immár harmadszor szólaltak meg. Aztán mintha egy távoli kolomp vagy csengettyű szólalt volna meg. Még el akarta volna mondani, hogy milyen időközökben szólalnak meg pirkadat előtt a szemétdomb védelmezői: de nem maradt ideje. Önkéntelenül a tarkójához nyúlt — Tehát elkezdődött — motyogta. A szeméből még előtüremlett egy könnycsepp. Érezte a tenyerébe ömlő vére forróságát. — ... elkezdődött... így szólt még utoljára. Aztán már sem hangja, sem szava nem maradt. Mindent kimondott, amit az életben kimondania kellett, mindent megtett, minden mozdulatot fölégetett, amit fölégetnie kellett. Paraszthoz méltón tűnt el. Új könyvek A cseh regény egyik megteremtője volt Karolina Svétlá, a múlt század utolsó évében elhunyt írónő. Erőteljes és igényes alkotó egyéniség, akinek műve mindmáig eleven, vonzó. Munkásságára ösztönző hatással volt a jestédi vidék. Ezt emlékeiért, jellegzetes embereiért évtizedeken át évről évre felkereste. Jeátédi kapcsolatának terméke a Frantina címen most a Madách kiadó gondozásában magyar fordításban megjelent regénye is. Egy híres jeátédi asszonybíróról szól, egy szép, okos, erős jellemű özvegyről, akit sajátosan értelmezett igazság- és felelősségérzete tragikus cselekedetre kényszerít: arra, hogy megölje saját kedvesét. Most jelentek meg először nyomtatásban Móricz Zsigmondnak — A halhatatlanságra vágyó királyfi címen — azok a meséi, amelyeket az író a Tanácsköztársaság leverése utáni kényszerű elhallgattatása idején írt A Móra és a Madách kiadó közös kiadásában napvilágot látott mesékhez hozzácsatolták Móricznak régebbi kiadásokból ismert gyerektörténeteit is, köztük A nehéz kétgarasos. a Fillentő, a Hét krajcár, a Kinn a pusztán, az Iromba Jankó című írásokat. „Ha szerte az országban a jelen gondjairól előadást tartott, — fűzi hozzá apjának ezekhez az elbeszéléseihez Móricz Virág. — ezekből az ifjúkori gyerektörténeteiből olvasott fel a közönség vigasztalására, s maga is sírt és nevetett rajta." Több mint húsz éve, hogy először jelent meg verseskötete Cselényi Lászlónak. Azóta sokat változott kifejezésmódja, de változott költői szemlélete is. Új könyvében, amelyet a Madách kiadó Csehszlovákiai Magyar Írók sorozatában adott ki Téridő-szonáta címmel, Cselényi mai szemléletével és mai költői fegyverzetével mintegy áthangolja, sőt újrakomponálja, új egységekbe fogja eddigi, pontosabban 1956-tól 1981-ig írt írásait, így nyújtva belőlük — ahogy a könyv alcímében nevezi — „Lehetőségeket egy elképzelt szöveghez", azaz — ha a szót prózaibbra fordítjuk: új költői variációkat a világ, az emberi lét, korunk jelenségei értelmezésére. Karinthy Frigyes Összegyűjtött Műveiben most az író 1933 januárjától 1935 decemberéig, a kor napi és hetilapjaiba írt cikkeinek gyűjteménye kerül sorra ebben a Szépirodalmi Kiadó gondozásában megjelenő sorozatban. A Szavak pergőtüzében címet viselő vaskos kötetben sokminden található: szellemes hétvégi csevegések erről-arról, a kor emberét foglalkoztató dolgokról és eseményekről, humoros képek különféle emberi reagálásokról; a világpolitika alakulására nézve olyan vészjósló kor eseményei és hangulata úgy, ahogy ezeket egy éles szemű gondolkodó észleli és minősíti. S végül, de nem utolsósorban mintegy „apróban" éNezhetjük ezekben a cikkekben a humorista író módszerét és látásmódját — föltéve, hogy elfogadjuk a humornak azt a Karinthy által képviselt nagyon komoly jelentését, amit a kötet egyik 1934-ből származó cikkében így határoz meg: „Humor — túl éles igazság." (EV) 11
