A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-12 / 42. szám
... HOSSZÚ ÚTRA INDULNI valóban olyan, mint elkezdeni egy ezer oldalas könyv olvasását. Ha nem csal a memóriám, úgy Füst Milán írja valahol: ahhoz, hogy hetekre elutazzunk otthonról, vajon nem kell-e legyőznünk magunkban olyasféle ellenállást, mintha egy terjedelmes regény, vagy még inkább egy vaskos tanulmány olvasásába fognánk? A jeles írót igazolva határozottan úgy érzem: igen! Valahogy a világlátással is (apropó, világlátás: anyanyelvűnk mennyire tömören s mégis milyen gazdagon fejezi ki egyetlen szóban az utazás lényegét és legszebb tartalmát, a helyváltoztatást, az élménygazdagságot, a tapasztalatgyűjtést!) hasonlóképpen vagyunk. Nem az ismeretlen és nem az ismert, hanem a kettő szerencsés egysége vonz bennünket a legjobban, bár az sem mellékes, hogy jártunk-e már abban az országban? Ezúttal, az Adria jugoszláviai partvidékére utazásom előtt, a hosszabb utakat megelőző „szokványos" gyomorbizsergető bizonytalankodásnál csekélyebb ellenállást kellett legyűrnöm magamban: már harmadizben jártam ott. IRDATLAN, KOPÁR, sziklás hegyek között húzódik az országút. Gépkocsink először befut egy szűk völgybe, majd fölkapaszkodik a hegy gerincére. Hajtűkanyarok, kőomlásra figyelmeztető táblák, a szemben jövő jármüvek számára az út szélén várakozóhelyek, kitérők. Egyszercsak fölcsillan a zöldszegélyű tenger, a jugoszláv mediterránum! A közelről sziklát harapó, partot omlasztó víztükör innen felülről, a hegyek oldalába vájt utak szerpentinjeiről nézve nyugodt, álomszerűén sima és kék. E „magisztrálákról" leérve, a part kanyarulataihoz igazodó autóutakon azonban rögtön föltűnik: a tenger arca naponta változó, örökre kiismerhetetlen s örökre ismerős. És szinte kiáltó az ellentét a zord karszthegyek s a felejthetetlen szépségű partvidék között. Rövidke, méla tűnődés után Veres Péter jutott eszembe: vajon mit szólna ő ennyi terméketlenség és ennyi buja pompa láttán? Bizonyosan lenne egy ötlete a természet javainak igazságosabb elosztásáról — akár egy talpalatnyi humuszon! A szegényparaszti sors számtalan megpróbáltatásának avatott tollú ismerője minden bizonnyal érdeklődéssel elegy hozzáértéssel tudna hozzászólni mindahhoz, amin a magamfajta laikus egyén — utazzék akár Isztriában, Cresz szigetén, akár a dalmáciai Hvaron — csak csodálkozni tud ... Az országút itt is, ott is a hegy gerincén, a sziget hosszában halad végig: kétfelől olajligetek, levendulamezők kísérik. A hegy oldalát kazettásán, mértanias formákban rakott kőkerítések hálózzák be. E tájon a gazda úgy nyert termőföldet, mesélik a helybéliek, hogy birtokán a szikladarabokat egyenként összeszedegette s falat rakott a kövekből. így most ki-ki a sziklahasadékokból kimosott vékony humuszon neveli a levendulát, a szőlőt, az olajfát, a fügét, a mandulát. A mértanias rajzú kőkerítések további fontos haszna, hogy „megfogják" a termőföldet csapadék esetén, bár számomra egy kicsit a szívósság, egy kicsit a szorgalom jelképei is. AZ ADRIA JUGOSZLÁV PARTJÁN élő ember a múltban kevés jót kapott a tengertől. Talán azért, mert nem harccal hódította meg, mint az igazi hajósnépek, hiszen az egykori római birodalom délkeleti részét, főképp a néhai illír provinciát elfoglaló szerbek, horvátok, szlovének jobbára a szárazföldön érkeztek végleges hazájuk területére. A történelem viharai során az-NYÄRIJTÍ) AZ ADRIAN Isztria közkedvelt üdülőhelye Losinj tán a tenger végtelen szabadságot ígérő messze kékje, régen többnyire csak rabságot hozott a 6—7. században ide telepedett szláv honfoglalók utódainak. A balladák ezért a gályák gyomrában sínylődő rabokról énekeltek, a kedveseiket, fiaikat hiába váró asszonyokról. Sztari Gradban, Hvar szigetének leggazdagabb történelmű, legjellegzetesebb városkájában, a kikötő karéja minden este benépesül. A 16. században élt jeles költő: Peter Hektorovics emlékművétől a szállodasorig, a terebélyes pálmafák árnyékában itt van a városi korzó. Távolról, az egyik vendéglő teraszáról halk gépzene szól. A kikötő kőbakjának támaszkodva egy helybéli halásszal beszélgetek. Amíg a lenge, nyáriasan szellős ruhákban sétáló lányokat figyeljük, addig a rőtszakállú férfi résnyire összehúzódott szemmel, huncutul mosolyog, de azután komolyabbra fordítja a szót: — Az itteni nép élete történelme során nem fonódott össze olyan sorsszerűén a tengerrel, mint mondjuk a görögöké, norvégoké vagy portugáloké. Az isztriai vagy a dalmáciai partokon élő ember halász volt, nem tengerész, mert örök idők óta túl szegény volt -ahhoz, hogy szert tehessen jobbféle hajókra is. Többnyire az öbölDubrovnik óvárosában a házak fehér köveit a tenger sós lehelete tartja tisztán Sztari Gradban labirintusszerűen kanyarognak a szűk utcácskák ben kerengett, és néha megátkozta a tengert, mert nem adott eleget, házába zárkózva hallgatta a száraz északi szél, a bóra zúgását, esetleg a szőlőlugasban üldögélve átkozta a keveset termő, szikár, karsztos földet. Csupán a táj igézete az, ami ezen a földön ősidők óta a természet önzetlen ajándékának számít. AUGUSZTUS VÉGI VERÖFÉNYBEN ülök a vízparton és nézelődöm ... Mediterrán napsütésben izzó, köves táj, fenyők, sötét lombú ciprusok, olajfák, szőlőlugasok s Velence, azaz az itáliai kultúra közelségét idéző városkák olaszos szépsége. S mindig és mindenütt a tenger, a tenger. Ékszerei: a kagyló, a csiga, a tengeri csillag, a teljes parthossz mentén nagyszerűen illenek nagyapáink meg dédapáink vágyva dédelgetett bájos hölgye — az Adria áttetsző, sötétkék ruhájához. Ám szörnyű, mit művelnek ezekkel a kincsekkel a fürdővendégek trófeagyűjtő mohóságukban. Mennyi felboncolt és felkoncolt kagyló, tengeri sün, sokágú csillag! Őszintén szólva csodálkozom, hogy egyetlen tábla sem akarja lebeszélni a strandolókat a tengeri fauna módszeres pusztításáról. A tenger egyébként reggelente, pontosabban napkelte után a legnyugodtabb. Ilyenkor a part szegélyének csapódó zongorafutamoknak tűnő halk hullámveréssel csak saját magának dolgozik. A napközben hangos üdülőtelepek, szállodák, kempingek, strandok, divatos szóval élve a plage-ok előtti partszakaszokon is hamis kellemkedéssel, lomhán szívélyeskedik; közben vad-zöld algákat sodor a partra ... E hatalmas, végeláthatatlan vízmennyiségből született az élet, ebből születtem hát én is; de olyan régesteien régen elszakadtunk egymástól, hogy tenger-anyó meg én most mintegy véletlenül összetalálkozva, idegenül bámuljuk egymást. Ö hullámzik, én pedig noteszlapjaimra jegyzetelgetve írok. Én a porszem, aki adriai tartózkodásom során naphoszszat ott üldögélek az időtlen létezésként hullámzó tenger partján. 20
