A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-12 / 42. szám
PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) 12 Újra a sír fölé hajoltam. Utolsó búcsút vettem valakitől, aki még nem feküdt a sírban. Szerettem volna imádkozni, de egyetlen megváltó szó sem jött az ajkamra. Csak a helyet láttam, a világosszőke agyagot, a kavicsrakást, köveket, gyökereket, a rigó énekét, a gödör sötét árnyékát, ahol pár perce gömyedten lélegeztem be az örök álmot nyújtó nászágy illatát. Próbáltam elképzelni Václav alakját, de nem láttam a könnyektől, megfordultam, és az előkészített ravatal mellett a temetőútra tértem, majd elindultam fel a tölgyes felé. (január 16. csütörtök) Ülünk a vörös bőrbevonatú székeken, szemben a kis ablakkal, ahová a pincérnők minden pillanatban bekiabálnak: Két konyakot, hat kávét, teát tisztán. Az ablakon láthatjuk a konyha egy részét is, az asztallábakat és a körülötte sürgölődő nők kövér lábát. Az asztal alatt uborkásüvegek sorakoznak a köpadlón. Kipirult arcunk mellett visz az út a toaletthez. Aki siet, megrövidíti az utat. Fiatalok egy csoportja szinte eltorlaszolja az átjárót, ott csellengenek hevesen vitatkozva az ajtó alőtt. Fejünk felett a felszolgálók tálcáján gőzölgő grog, fénylő sonkás tojás, fél deci Becherovka úszik el. Megisszuk a kávét, sokáig ízlelgetjük a kis pohár rumot, egyetértésünk menyasszonyi csokrát. Szagolgatjuk, felemeljük, gyönyörködünk aranyló színében, a poharak összekoccannak, némán egymásra nézünk. Václav hozzáértően ízlelgeti az italt: — A rum egyszerűségét és nagyszerűségét a kőműveseknél értettem meg — közben rágja a körmét hallgatja a zenét, mely fel se csendül, ritmusát elmélyülten kopogja a műanyag bevonatú asztalon, ami ragad a limonádéfoltoktól. A szellőzetlen, piszkos kávéházban egyszerre talán ötven találkozó zajlik. A boxban egy borostás arcú öreg bóbiskol mellettünk, zsirfoltos, kifényesedett fekete ruhát visel, felébred, körülnéz, aztán újra lekókad a feje, és elégedetten elszenderül. Minket kettőnket az idő is összeköt, az előttünk levő idő. Még senkinek se kell bebizonyítanunk, mit is tudunk valójában. (Én huszonöt éves vagyok, ő huszonnégy. Közösen hallgatjuk Segoviát. De ez már megtörtént, vagy csak lesz?) Eközben a szavak özönében megiszunk még egy rumot, történeteket mesélünk, velük szeretnénk kifejezni a szavak értelmét — mindent átélni. Magasan a Szent-Miklós templom felett harangok zúgnak, amikor kijövünk a kávéházból, éhgyomorra beszivjuk az éjszakai levegőt. A téren magasodik a kivilágított templom. Apró hópelyhek kavarognak a szélben. A tér váratlanul megdől. Erős szélvihar söpör végig a kövezeten. A hópelyhek megnőnek, mintha apró zsebkendők kavarognának a levegőben. Összetapadnak, fehér lepedő lesz belőlük, amely forró testünk, meztelen szerelmünk alá terül. A hópelyhek, már akkorák, akár egy kifeszített vitorla. Hóval befútt villamos bukkan elő a Tamás templom melletti kanyarban, csikorog a meredek domboldalon, nehézkesen cammog a lejtőn. — Ha akarnám, elfordulna, és felkapaszkodna a Neruda utca felé. De én nem akarom. — Miért nem? Az egészséges férfi két dolgot akar: a veszélyt és a játékot. — Csodákkal csupán a nőket kápráztatom el. — Hogyha én akarnám, a villamos elindulna, és az utasokkal együtt meg sem állna Belgiumig. Ostendében behajózna, és átmenne Doverbe, onnan Londonba, az álmos prágaiak kiszállnának a Picadilly téren, megfürödnének a kirakatok fényében, s a neonok hullámverésétől elkápráztatva eltűnnének az East End sötét utcáiban. — Felülünk mi is arra a villamosra? — Nem. — Miért nem? A költőnek világot kell látnia. — Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. — Lány van a dologban. — Lányok vannak benne! Avagy lányok nincsenek benne, hanem mi vagyunk benne — és bolondul összenevettünk. Ereinkben a rum, hátunkban a szél, amely egyre lökdös előre, ugrándozunk, kaptatunk fel a dombnak a Neruda utcába. Jól kibeszéltük magunkat, a kölcsönös bizalomtól meghatódva, egymást túlszárnyalva dicshimnuszokat zengtünk a szerelmünkről. — Éljen jövendő utunk keresztül-kasul Európán, ha már nem leszünk szerelmesek! Amint csalódok, rögtön elmegyünk — ordítjuk magabiztosan. Ledéren öltözött lányok teste lebeg a fejünk felett, hallgatják bizalmas vallomásainkat, bókjainkat, pajzán megjegyzéseink arcukba kergetik a vért. Éberen vigyáznak ránk, nehogy lezuhanjunk a fantázia meredek lejtőjén, mely alatt ott remeg az éjszakában a fehér Prága. Václav egy versmagot morzsolgat a foga között, szemét a Strahovi kertre függeszti, ahová sűrűn hull a jázminillatú hó (ott állunk a csupasz bokroknál, ahol tavaly júniusban a brnói lány visszaadta a csókjaimat). Hallgatom Václav mély hangját, és próbálom megkülönböztetni a Moldva meg-megcsillanó vizét a hidak között. A harminckilences számú bérház kapujánál elbúcsúzunk, három házzal lejjebb futkározott Neruda gyerekkorában. A ház homlokzata fölött címer hintázik a szélben: egy nagy fehér répa. A répáról biztatóan hull ránk a porcűkor, és megédesíti remek és szokatlan verseinket, amelyeket kigondoltunk, pótolhatatlan és lángoló szerelmeinket, akikkel találkoztunk. Kitátjuk a szánkat, a hópelyhek a nyelvünkre hullanak; képzeletünk is megédesedik. Cukrozott a jövendőnk, amelyben szétválunk. Még romlatlan. A tüdőnk'utolsó léghólyagjából kirobban a Nagy Holnap édeskés levegője. Mielőtt becsapódik a sárga ajtó, Václav megfordul, a járdán ott maradtak a lábnyomaink. Délre harangoztak, amikor a falu feletti domb közepére értem, innen látni lehetett a templomot és a temetőt is. Vártam, hogy azok, akik a vonattal jöttek, elhagyják az állomást, mert nem akartam velük találkozni. Leballagtam a dombról, hogy átmenjek a vágányokon és a töltés melletti ösvényen az állomás felé vegyem az utam. Nem kerülhettem ki azt a falat, mely mögött Václav feje nyugszik. Csakhogy a töltés felől nem takarta fal, csupán drótkerítés. Éppen előttem tátongott a sírgödör. Nem mertem odanézni, ellenállhatatlanul vonzott maga felé. Borzasztó látvány volt. Az állomás nyugatra néző homlokzatát felmelegitette a délutáni napsugár (itt sétált, ott olvasott, és amott pisilt). A sárga épületből két költőnő lépett ki. A lányok integettek, hogy csatlakozzam hozzájuk. Az arcukba néztem, és azt mondtam: — Nem tudok odamenni, három órakor visszautazom. — Csak gyere szépen velünk, ha már eljöttél! A fejem csóváltam. Az egyik lány a szemembe nézett, és elmosolyodott. — Értsd meg, aki már nem él, az nem boldogtalan! A menethez csatlakozva némán ballagtunk a téren át. — De én azt gondolom, egyedül Hrabé tudja, hogy megfosztották mindentől, ami számunkra itt a földön jó. A folyón átívelő hídon egy kövér, vadászruhába öltözött férfi előzte meg a menetet, a helyi fúvószenekar vadászkürtöse. Megborzongtam a gondolattól, hogy elcsépelt gyászdalok, a gyászhuszárok dünnyögö, szentimentális indulói következnek, sörpocakos bácsikák rutinosan játsszák a gyászindulókat, rezesbanda kíséri egy dzsesszman koporsóját, ilyen zene a kitűnő klarinétos koporsója mellett... Összerezzentem. A szemközti ház előtt a napsugár megcsillant egy helikonon, mellettünk egy gyűrött egyenruhájú vasutas lépdelt, trombitával a kezében. Megpillantottam barátom szülőházát. A színésznő megfogta a kezem: — Maradjon velünk! A koporsó ott csillogott a napfényben a ház előtt. Körülötte a rokonok álldogáltak. A szülők még a konyhában voltak. A menet a halottasházhoz közeledett. A rezesbanda hangolni kezdett. Hirtelen kiugrottam a menetből, és berohantam egy szűk mellékutcába. A macskakövek közt olvadó hóié csurgóit. Tanácstalanul futkostam a latyakban. Senki sem jött vissza értem. Nekiiramodtam a tér felé, a vonathoz. Kíváncsi emberfejekkel teltek meg az ablakok. A déli oldalon öreg emberek ácsorogtak a napsütésben, melegedtek. Vártak. Rohantam tovább, nem néztem, hová lépek, csak úgy fröcskölt utánam a latyak. Hogy kitérjek a feketébe öltözött csoport elől, akik éppen akkor szálltak ki a téren parkoló két autóból, beszaladtam a templomhoz vivő utcába, és újra a temetöúton találtam magam. Lélekszakadva futottam, a kertek miatt nem tudtam rövidíteni az utat, újra meg kellett kerülnöm a temetőt a töltés mentén, és megint fenyegetően bámult rám a sírgödör. Elfordítottam a fejem, de a gödröt egyre láttam magam előtt. Már a töltés alatt, a drótkerítés mellett futok, négy lépésre az előkészített, bogarak kitinszárnyaival apró üvegcserepekkel, kaviccsal és homokkal kipárnázott gödörtől. A jövendő ajtaja, szörnyű bejárat. Szinte önkívületben rohantam az állomásra. 14
