A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-05 / 41. szám
Folytatás a 4. oldalról „csupán" másfél-kétmillió látogatója volt a Magas-Tátrának), a hetvenes évek legvégétől mindmáig évente négy-öt millió kül- és belföldi turista szánja rá magát hosszabb-rövidebb magas-tátrai tartózkodásra. A 350 kilométernyi hosszúságban jelzett és példásan karbantartott turistautakon — sajnos azonban a nem jelzett, tehát a látogatók számára tiltott ösvényeken is! — a nyári föidényben naponta körülbelül 25—30 ezer ember „kirándul". Jogos a pejoratív értelmű idézőjel, mert sokkal inkább illenék ide mondjuk a libasorban gyalogol meghatározás, mint a békés hangulatú, zavartalan pihenéssel elegy természetjárást ígérő kirándulás szavunk eredeti értelme. Főképpen a könnyebben megközelíthető célpontok: a Csorba-tó, a Poprádi-tó, a Tarajka, a Kőpataki-tó látogatottak. Az erre vonatkozó felmérések adatai szerint a szép, naposán nyári időben az itt csetlö-botló, azaz pontosabban: az itt tolongó turisták száma az európai nagyvárosoknak ugyenerre a területre átszámított lakosságsürüségével vetekszik! Ám odalenn, a hegyek lábánál sem nyugodtabb a helyzet. Tatranská Lomnica, vagy akár a valamivel távolabb eső Ždiar üzleteiben is élénk a forgalom, a sétányokon sokaság, a főút mentén elhelyezett padokon alig lehet helyet találni; a kocsiúton pedig az autóbuszok, a teher- és személygépkocsik szüntelen sora kígyózik. A pihenést, a békességet kereső városi ember szinte megdöbben: hová lett a Tátra semmitől sem zavart, csöndes nyugalma és ipari szennyeződéstől mentes, tiszta levegője?! Aki pedig tizenöt-húsz éve járt legutóbb hazánk egyetlen, 51 ezer hektárnyi területű óriáshegységében, az bizony hiába keresné egykori emlékeinek nyomát. A hegyóriások lábánál városias jellegű üdülőközpontok, szállodák, szolgáltatási házak és a téli sportok kedvelőinek szánt sportlétesítmények épültek. Ennek a sokirányú fejlődésnek (látszólagos) vívmányait a turisták százezrei élvezik, az ezzel kapcsolatos gondok sokaságával a Tátrai Nemzeti Park és a magas-tátrai vnb dolgozóinak kell farkasszemet nézni. — Mindennapi munkánk során arra törekszünk, hogy megőrizzük, fenntartsuk és bizonyos korlátozásokkal mindenki számára hozzáférhetővé tegyük a Tátrában található természeti értékeket — mondja a nemzeti park felügyelőségének igazgatója. — Tudományos vizsgálódásaink eredményeit pedig az oktatás, az ismeretterjesztés és az idegenforgalom okos léptékű fejlesztésének szolgálatába állítjuk. Ezért a vnbvel szorosan együttműködve hatáskörünkbe tartozik a Magas-Tátra kiépítésének szakmai véleményezése és gyakorlati irányítása. A szlovák kormány által is tárgyalt új területfejlesztési terv egyik alapkövetelménye például, hogy a nemzeti park területén nem szabad elhelyezni környezetet szennyező ipari létesítményt, megengedni az öncélú parcellázást és ésszerűbben elosztani, más szóval: irányítani kell az egyre növekvő látogatottságot is. Persze, mindez pusztán szerény töredéke a Tátrai Nemzeti Park Felügyelősége sokrétű tevékenységének, elvégre az elméleti és területfejlesztési feladatok mellett számos gyakorlati tennivalójuk is akad. Ök irányítják a fakitermelést, a vadon élő erdei állatok téli etetését és tavaszi számbavételét, szakmai kíséretet biztosítanak a nemzeti park területére látogató tudományos kutatóknak, kapcsolatuk van a hegyi mentőszolgálattal; ám legfőbb gondjuk: erélyes harcot hirdetni a tátrai levegő túlzott szennyezettsége, az egyre „otthonosabbá" váló por és zaj ellen. A TANAP, azaz a nemzeti park hivatásos dolgozóinak ezzel kapcsolatos haragja és érvelése mindenképpen helytálló, mert pontos mérési adatok bizonyítják, hogy a főutak mentén és a nagyobb üdülőtelepek központjaiban a levegő szennyezettsége télen-nyáron bizony alaposan túllépi a megengedett értékeket! Azt pedig ma már minden kisiskolás tudja, hogy ez az itt tartózkodó ember és a nemzetközi tudományos értéket képviselő nemzeti park számára egyaránt káros. Nem titok: a turisták által tömegesen látogatott Magas-Tátra olyan élő múzeumként is jellemezhető, amely varázslatos szépségét, sajátos hangulatát és természeti kincseit tekintve Európában ritka, hazánkban pedig egyedülálló jelenség. Mindezt megőrizni a hivatásos környezetvédők és az alkalmi turisták közös feladata! Mert a Tátra valóban legszebb természeti kincsünk. Bármerre is pillants itt, (egyelőre még) jobbára csak erdőt, nyaranta napsütötte, telente hósipkás sziklacsúcsokat látsz. Itt áprilisban is, októberben is éles hegyi levegővel, esetleg fehér köntösben köszönt(het) rád a reggel, hogy az erdők csendjében kipihend magad és visszanyerd egészségedet — hogy a természet önzetlenül kíméletes szeretetével viszonozhasd a hegyek és a fenyvesek békés jóindulatát. MIKLÓSI PÉTER Absolon Zoltán felvételei Takács Imrét a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Járási Építőipari Vállalat kereskedelmi igazgatóhelyettesét már néhány éve ismerem. Eddig mindig úgy hozta a sors, hogy ha találkoztunk, annak általában köze volt a Honvédelmi Szövetség rendezvényeihez. Az első találkozásunkkor egy kitűnő kinológust ismertem meg személyében, de összefutottunk már lövészversenyen, sőt úszótanfolyamon is. Bevallom, egy cseppet sem lepett meg, amikor meghallottam, hogy ez a lelkes, kitűnő szervezőkészséggel megáldott ember az új munkahelyén is megpróbálta néhány ötlettel még vonzóbbá tenni a HSZ helyi szervezetében folyó munkát. Az egyik legsikerültebb ötlete a honvédelmi vízisportok klubjának megalakítása volt. Lehet, először néhányan kételkedtek a klubalakítás sikerében, de akik ismerték Takács Imrét, hogy az ötletadáson túl a szervezésből is kiveszi majd a részét, sőt azt is tudja, mi kell egy ilyen klub beindításához, hiszen sikeresen irányított már egy hasonló klubot. A bizalom kivívásában minden bizonnyal közrejátszott az a tény is, hogy Takács Imre tagja a HSZ járási bizottságának is. Őszintén szólva mindez csak feltevésként élt bennem, amíg néhány nappal ezelőtt fel nem kerestem őt az új munkahelyén. Szerénységére vall, hogy nem egyedül várt. Úgy érezte, objektívebb lesz a tájékoztatás, ha a klub tagjai is elmondják észrevételeiket. Nos, így adódott, hogy hármukkal, azaz Takács Imrével, Fodor Borbálával és Sándor Ottóval hosszabban elbeszélgethettem ennek a nem is olyan régen alapított klubnak a munkájáról. — Klubunkat Dunaszerdahely felszabadítása harminckilencedik évfordulójának napján, azaz ez év április negyedikén alapítottuk — mondotta Takács Imre. Előtte nagyon sok szervezési kérdést kellett megoldanunk, de végül minden szépen összeállt, s klubunk sikeresen megkezdhette tevékenységét. — Mi volt a céljuk egy Hyen klub létrehozásával? — Az utóbbi években nagyon sokat bíráltak bennünket amiatt, hogy sorozás előtt álló fiataljaink nagy része nem tud úszni, sőt szinte félnek, iszonyodnak a víztől. Ugye mindenki belátja, hogy nagyon rosszul hangzik, ha egy fiatal azt mondja, hogy a dunaszerdahelyi járásból származik és nem tud úszni. Részben ezen a helyzeten akartunk változtatni a klub megalakításával. Szeretnénk, minél több alkalmat teremteni fiataljaink számára a vízzel való „összebarátkozásra”. — Ennek a klubnak a nevében is benne van, hogy honvédelmi. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mennyiben különbözik egy honvédelmi vízisportok klubja a testnevelési egyesületek mellett működő turisztikai vízisportok klubjától? — Örülök, hogy felvetődik ez a kérdés, mert mindenkinek, aki egy ilyen klubba jelentkezik, tudnia kell. hogy a honvédelmi vízisportok klubjában egy kicsit „katonásabb" az élet, mint a turisztikaiban. Bár mindkét klub éves tervek alapján végzi a munkáját, mégis komoly különbséget jelent, hogy a honvédelmi szervezetek mellett működő kluboknak mindenáron függetlenül az időjárástól — meg kell valósítaniuk a betervezett akciókat. Ezenkívül a mi túráinkat nehezíti az is, hogy túra közben különböző honvédelmi versenyszámokban is helyt kell állniuk a résztvevőknek. Visszatérve a fiatalokhoz: meglepett, hogy milyen kevés gyakorlatuk van a 12
