A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-21 / 39. szám
FŐNIX FÜZETEK II. BETTES ISTVÁN: BOHÓCOK ÁLDOZÁSA A mi költészetünk nem jókedvű költészet. Hiányzik belőle a derű, a vidámság, a szatíra, a mókázás, anyanyelvűnk belső fényeinek fölragyogtatása. Mosolytalanok lettünk, komorak, befelé vizsgálódók, tragédiákkal terhesek. Valószínűnek tartom, hogy ez az egyik oka annak is például, hogy a klasszikus versformák ritmus- és rímvarázslatait a komorabb, belső cezúrára „rímelő" szabadsorú vers váltotta fel. Az a versnyelv, amely Katona József, vagy, hogy közelebbi példákra utaljak, Németh László és Illyés Gyula tragédiáinak nyelvében emelkedett a legmagasabb szintre az egyetemes magyar irodalomban. Bizonyára sok köze van e komorsághoz annak az életérzésnek is, amely korunkra általában jellemző. Az ember imigyen sorakoztatná fel a maga indokait, érveit, s már-már hajlamossá válik arra. hogy ezt a komor szint elfogadja, mint újabb költészetünk egységes és egyetlen megjelenési formáját, ám amikor mindezt szépen összerakta és megszövegezte magának, kezébe kerül egy alig hatvan oldalas füzet, s felborítja a már hétköznapinak hitt valóságot — azaz mer csipkelődni, gúnyolódni, van bátorsága játszani. Felemel a gondolatok merész ívén, hogy egy pillanattal, azaz egy verssorral odébb, visszazuhintson a hőn szeretett anyaföldre, s mindjárt valami olyan tükör elé, amelyben az emelkedés íve és a földetérés fenékrezöttyentő groteszk volta együtt látható — önmagunkban. Ahol az ő — Bettes — „bukfenceiben szabadok lehetünk." Bettes István bemutatkozó kötetében a Bohócok áldozásában az ember az első olvasás után felismerheti ezt a kétirányú mozgást, vagy ha úgy tetszik: ellenpontozást, amely megteremti — megteremtheti — a bettesi vers majdani egyensúlyát. Bármennyire a tragédiára hangolt napjaink költészete, Bettes István törekvése nem elődök nélküli. Ha valakit ilyen vonatkozásban meg kell említeni, az elsősorban Zsélyi Nagy Lajos. Csakhogy ő Bett esnél lényegesen kesemyésebb izeket kevert ki magának a Tériszony óta. De utalhatnék Tözsér Árpád első három verseskötetének irodalmunkban mindmáig fel nem ismert különös humorára, aforisztikus telitalálataira is. A közeli partokon még Weöres Sándor és Szilágyi Domokos példája látható; de ott ragyog, bár kissé távolabb, József Attiláé is. Nem kell különösebben hangsúlyozni: jó mesterek valahányas Bettes István tanul tőlük, de ugyanakkor munkál benne az az igyekezet, hogy — s ez természetes — más legyen a hangja, s egyúttal mozgásának az iránya is. Hogy a szándék és annak megvalósulása — különösen a költészetben — nem mindig hozza az elképzelt eredményt, azt Bettes István könyve is bizonyítja. Különösen az első ciklus, az Ének a húsőrlőben egyes darabjai példázzák ezt. Gyakorta azt érzem ezeknek a verseknek az olvasásakor, hogy a szerző szinte önmaga ellenére igyekszik valami szokatlant, valami meghökkentőt teremteni. Van, amikor ez sikerül, de olykor még a jót is tovább terheli felesleges ballaszttal, máskor pedig nem veszi észe, hogy képei nehezen kibogozható halmazok. Ilyenek például a Jódos vérrel, az Esti mese, s részben a Három iparos tündér. Amikor azt olvasom a Jódos vérrel-ben, hogy „vagonszámra ragyognak fenn /óborízű csillagok", akkor rábólintok: ez jó kezdet; de amikor az következik utánna, hogy „tepsilétböl jódos vérrel/ hussanva elillanok", akkor már csóválom a fejemet, mert a „tepsilétből... hussanva elillanni" — azt igenl De „jódos vérrel?" És ha visszakérdezek az „óborízű csillagokra?" Az Esti mesével is hasonlóak a bajok: jól indul, érezni a szatíra élét, de pontosan a szöveg végére befutó „villanyborotva" tompaságán csorbul ki. Kár pedig, mert jó ötletből fakadt. Néha úgy tűnik fel előttem, mintha Bettes István elhanyagolná a vers befejezésének, zárásának szerepét, fontosságát. Holott ez marad meg a legerősebben, ez zeng tovább bennem, az olvasóban. A Há-Bettes István harmincéves. Rimaszombatban (Rimavská Sobota) született, Rimaszécsre {Rimavská Sec) és Iványiba (Ivanice) járt iskolába, majd Bratislavában elvégezte a Vegyipari Szakközépiskolát. A tényleges katonai szolgálat után a Komensky Egyetem levéltárosi szakán szerzett oklevelet. Jelenleg Bratislavában él, a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásának munkatársa. Első verseskötetét Bohócok áldozása címen 1981-ben adta ki a Madách Kiadó. rom iparos tündér-t a „pírítóskenyér elégiájának" is nevezhetném: Ígértétek ropogós lesz két oldala fokhagymás lesz jaj hiszen csak lenne már így fut ez a jóízű vers, s csak azon mérgelődöm, hogy itt-ott megbicsaklik. Ilyenformán: és ti vajon hol lehettek benneteket hol lelhetlek... Töltelék, felesleg, teher, megpúpozva kínrímekkel. Ugyanakkor — milyen pazar kép! — a versben lévő három iparos tündér egyike „rigócsonttal zsákot foltoz." A Seprést nyitó három sor is teljesen felesleges. Ez a vers, szerintem, itt kezdődik: ha én seprek nekifekszek szakad a szál ha én seprek Itt van erő, lendület, míg az előtte lévő három sor „sütyüke mütyüke lütyüke", ahogy írva vagyon. A bohóclét — álarc mögé rejtőzés. Annak az elhitetése. hogy a látszat — valóság. „Ha nem értitek nem tehetek róla", indul az Ad citeram. Ez a látszólag foghegyről odavetett hetyke mondat azt akarja elhitetni, hogy a szerzőt nem érdekli, ha az olvasója nem érti. Én azonban úgy vélem, hogy a hetykélkedés mögött igaziból az áll. hogy Bettes István igencsak szeretné, hogy a vers, amit írt, mindenki számára érthető és hihető legyen. Különben mire való a bohóc-maszk?! A Hóbefevanc-ot többször is elolvastam, s úgy látom, ha megszabadulhatna felesleges szóterheitől. ragyogó vers lenne, a kötet egyik remek darabja. De így nem az. Mert a játékhoz is kell a mértéktartás fegyelme — különösen a versben. Amikor azt olvasom, hogy „tiszteletes szajna-part / breton gyerek arra tart", úgy érzem ez pontos — együtt van benne kép, szó, játék, gondolat —, de amikor két sorral idébb „göngyöleg öleb hempereg" már azt kérdem: ez hogyan, miként maradhatott itt? Meglehet, ez szőrszálhasogatásnak tűnik, de aki ezt a verset azzal a szép képpel zárja hogy „bazsarózsa sárhányóján / selyemhernyó mend egét", attól én elvárom, olvasóként, a nagyobb figyelmet és fegyelmet — önmaga miatt! Mert a költészet nem lehet csak szó és játék. S ha már a játéknál tartok, a Galiba bu a buliba című vers világosan jelzi, hogy Bettes milyen varázslatokra képes! Tiszta és egyben súlyos verse a gyűjteménynek az Illemtan. Bettes kötete itt emelkedik meg, innen ível át a Fennsíkra érve című második — egyben kötetzáró ciklushoz. Erről a „fennsíkról" a költő — versei bizonyítják — távolabbra és ugyanakkor mélyebbre is figyel, mint az előző versciklusában : botladozom: fény vonzott árny lökött utam remény árny és fény között és sétált még egy kicsit az alkony kenyérmorzsa billegett bajszomon s partot ért a szár mögött a szél Ez már komoly férfibeszéd. Úgy látom, a költő természetadta tehetsége itt találkozik igazán a megszerzett élmény- és ismeretanyaggal, s a szándék itt teljesedik ki, emelkedik költészetté. Hasonló súlyokat hordozó költemények a Fogadj el és az Asztaltársaság is. Melléjük sorakozhatna a Találka is, ha egy bosszantó rím-sor nem ficamítaná ki: „vágytál — vágy-tál — ágytál" Nal Még paródiának is túlzás. Ellenben Bettes egyik legszebb verse a Holtpont alatt. Egyetlen vers-tömb, amelyben „lopakodik a tökinda az éjben... és kerít magának nagyobb darab földet..." Mondhatnám: az életéhez; mondhatnánk: az életünkhöz. A Bohócok áldozása tehetséges ember munkája, még akkor is, ha egyelőre a belső kontroll nem működik benne minden alkalommal a közlési vágy azonos szintjén. A második és a következő kötetek megírásának keservei és terhei alatt — remélhetően — Bettes István megtanulja majd. miként kell sáfárkodnia erőivel, élményeivel, birtokában lévő eszközeivel. A bohócok áldozásának olvasása után én hiszek ebben. GÁL SÁNDOR BETTES ISTVÁN: Fennsíkra érve amikor még fűhöz-fához leveleket írtam '' minden menthetőnek látszott — akkor még a hegyek is lomhán vonuló felhők a kutak is könnyen száradó tócsák igaz tükörnek tetszett a könnyű ég fehér zászlóval vonultam akkor én botladoztam: fény vonzott árny lökött utam remény árny és fény között és sétált még egy kicsit az alkony kenyérmorzsa billegett bajszomon s partot ért a szív mögött a széf özönlött ezután gyilkos kéjfehérség csontosodtak félénk anyácskák szívei gödrükből kifagyott kecskegidák szeme torlódott hangomra mondhatatían hó — groteszk maszkját kereste a halál s készülődött három ördög a hajnalért arcvonásaim ekkor szakadékszélre sétáltak letaszigálták múzsáim a mélybe nem rendített már szüzek sóhaja sem előhúztam félve eltitkolt furulyám s elkezdtem a fagyos fennsík dalát így lopakodott halálom az éjben kísért könyörtelen csontpengéjű hold 11
