A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-07 / 37. szám
munkájuknak. A három nyelven írott céhleveleken, alapszabályokon kívül a szerszámokat, a munkaeszközöket, a remekműveket is megnézhetjük. Az egykori kékfestő műhelyt például teljes egészében kiállították mind a 223 mintázásra szolgáló „tárházéval" és a lóhajtású, járgányos mángorlóval. Nem hiányzik a kelmék bemutatására szolgáló szekrény sem, benne a csüllenggel, indigóval színesre festett, virágosra mintázott vásznakkal, szövetekkel. Sokáig időzöm a teremben, ahol a kelengyebútornak készült festett menyasszonyi ládák láthatók. Annós, évszámmal jelölt mind. A legrégibb 1723 áprilisából való, rajta a név: Ana Svit. A legszebb láda évszáma: 1840. Zuzana Scifin tulajdona volt, hirdeti a gorálos felirat. Kipillantok az ablakon a ház mögötti udvarra. Meglep a látvány: fából faragott szobrok sorjáznak ott. Három népi faragómester Ladislav Kepka, Ján Kuc, Ladislav Sekura alkotásai. A jellegzetesen népi figurák mintha bevonulnának a középkori zipser városba ... Azután még beírom nevemet a múzeum emlékkönyvébe, hangosan csapódik mögöttem a Döller-ház kapuja. Magam mögött hagyom a középkort. HAJDÚ ANDRÁS A szerző felvételei Helyükön maradtak a régi feliratok RENDETLEN NAPLÓ Valamit a tetoválásról „ Tételezzük fel, uraim, hogy az ember nem buta!" (DOSZTOJEVSZKIJ) Bejön egy ember a kávéházba, ahol én törzsvendég vagyok, bejön, nem kérdi, megengedem-e, az asztalomhoz telepszik, nyilván azért, mert látja, hogy írni akarok, előttem jegyzetfüzet, kezemben golyóstoll, leül, rendel magának egy sört és bámul rám rendületlenül, ilyesmi, azt hiszem, még Dosztojevszkij íráskedvét is elvenné, leteszem hát a tollat és visszabámulok rá. Harmincéves lehet, szőke, kékszemü, karvalyorrú s olyan szélesvállú, mint egy súlyemelő; farmernadrágot és rövidujjú fehér trikót visel. Ideges vagyok, hát megszólítom. — Gyönyörűek ezek a tetoválások — mutatok bal keze hatalmas bicepszére, ahonnan egy keresztre feszített, mezítelen asszony mosolyog rám. — Hátha még a hátamat látnád! — mondja. így, letegezve, mintha ezer év óta ismerne. Dühösen visszategezem. — Természetesen a börtönben szerezted ... — Természetesen. Mi kifogásod van ellene? — Semmi. De a helyedben én hosszú ujjú inget hordanék. így mindenki megállapíthatja, az első pillantásra, hogy börtönviselt ember vagy. — No és aztánl Villon is az volt. Meghökkenek. Nicsak, hiszen ez az eleven képtár itt, egészen művelt ember, ha Villon nevét ismeri. A mérgem is elpárolog. De azért gúnyosan megkérdezem: — A verseit is olvastad? — „Én már harmincéves koromban kiittam mindazt, ami szégyen. Egész bölcs nem vagyok, azonban nem is vagyok bolond egészen." — olyan gúnyosan deklamálja a Nagy testamentum első sorait, hogy elszégyellem magam, érzem, belépirulok. — Vas István fordította — teszi hozzá. — Ha még azt is közlőd velem, hogy verset írsz, beugróm a Dunába. Elkomorodik. — Képzeld el, hogy írok. Azaz: írtam. — És ... abbahagytad? Teljesen elszomorodik. Egy jó percig nem szól. — Ne félj — kezdi aztán —, nem azért ültem ide. hogy a saját verseimmel szórakoztassalak, habár látom, hogy valami írófajzat vagy (így mondta, szarkasztikus mosollyal: írófajzat). Pedig meggyőződésem, írok úgy, mint néhány koszorús költő. — Messziről jött ember mondhat, amit akar — szellemeskedem. — Az igaz. De nekem már egy verskötetemet is kiadták volna, ha ... — Ha ...? — Ha meg nem tudják, hogy „börtönviselt ember" vagyok. Pedig, látod, embert nem öltem, mint Villon. — Miért ültél? — Autókért. — ? ? ? — Autókat loptam. — Hány éves voltál akkor? — Tizenkilenc. De ezt hagyjuk, jól? — kiált rám hirtelen. — Nem azért ültem ide. — Hanem? — érdeklődöm szelíden. — A pincér azt mondta, hogy te valami redaktor vagy. Ez igaz? Redaktor? — Olyasféle. — No hát figyelj ide, te redaktor. Van egy ajánlatom. — Mégpedig? — Nekem az arcomon és a talpamon kívül az egész testem, minden porcikám be van tetoválva. A talpam csak azért nincs, mert nagyon csiklandós. Lesmirglizni nem tudom, megnyúzatni nem hagyom magam. Tudom, hogy mindenki kinevet vagy megvet miatta. Épp ezért most már büszkén viselem s ha csak tehetem, a strandon mutogatom. Csakhogy ebből, sajnos, az égvilágon semmi hasznom sincs, ezért úgy döntöttem, hogy eladom neked. — Hogyhogy eladod ? — Nézd, ilyen tetoválást nemigen találsz többet ebben az országban. Egy ma már híres festőművész csinálta, akivel együtt csücsültem. (S itt a művész nevét is megemlíti.) — Már szakértők is mondták — folytatja —, hogy ezek a tetoválások valódi remekművek s hogy felakaszthatom magam valamelyik képtárba. — És? — kérdezem nevetve. — Gondolom, te is látod, hogy ebben nincs semmi ráció. Ezért gondoltam arra, hogy eladom neked, vagyis az újságodnak. Fogod a fényképezőgépet, lefényképezel elölröl-hátulról és közölheted az újságban, a szemem se kell befeketíteni, mint szoktátok a bűnözők fényképénél, sőt akár a nevemet is alája írhatjátok, de persze először legombolsz, mondjuk, ezer koronát. — Nem rossz üzlet — mondom, s igyekszem komoly maradni. — Igaz-e, hogy nem rossz! — kiáltja élénken. — Valóban nem rossz üzlet... neked — mondom gúnyosan. — Miért nekem? — Nézd, én adnék neked ezer koronát, a fényképekért meg kapnék százat. Feltéve, ha volna fényképezőgépem és... ezer koronám. Hol ebben a ráció? — kérdezem. — Hát... mennyit érek? — kérdi bánatosan. — Mindenesetre: megéred a pénzed. Ha utána fölkelsz, itthagysz, fölszívódsz, ahogy Pesten mondanák, akkor fizetek egy féldeci borovicskát. — Kettőt. — Rendben van — egyeztem bele mérgesen és szóltam a pincérnek. Egymás után felhajtotta a két féldecit, de esze ágában sem volt elmenni. Ehelyett egy barátjáról kezdett beszélni, akinek hasonlóan tetoválva volt az egész teste s akinek a múlt héten levágták a fél lábát. — S képzeld — kiáltotta nevetve — nem tud örülni, hogy levágták a lábát, pedig most már vidáman élhetne a rokkantsági segélyből. Nem örül és nem örül, mert rettenetesen sajnálja a tetoválásait... Fizetsz még egyet ? Faképnél hagytam. Mérgesen. Köszönés nélkül. ZS. NAGY LAJOS
