A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-31 / 36. szám
Délebbre: az Ipoly és a Rima völgyében már újra iskolába készülnek a diákok; ám idefenn, a Korponai- és a Murányi-fennsík közé ékelődött Szlovák Érchegységben tulajdonképpen még csak most van igazán nyár. Különösen ebben az esztendőben, amikor először az akácvirágzás, utána az aratás, az aratás után pedig a gyümölcsérés, egyszóval szinte minden tíz-tizenkét napot késik a természet megszokott kalendáriumához viszonyítva. A sarjerdőkben üdezöld hajtásokkal növekszenek a luc- meg a gyalogfenyők ágai, a kertekben kecses szirmú rózsák nyílnak, a lankás domboldalakon fehér foltokban virítanak a margaréták és a fákon is csupán most, augusztus második felében sárgállik megkésve a barack. Föl a hegytetőkre keskeny gyalogutak vezetnek. Minél magasabbra lépdel rajtuk az ember, annál inkább maga mögött hagyja a völgyekbe szorult nyarat, a vakációzó turistákkal teli autóutak por- és zajpestisét. Itt karnyújtásnyira vannak a fenyvesek, s a Vepor-hegy csúcsa felé bandukolva akár többhelyütt is forrásvizet ihat az alkalmi vándor. És ott, ahol a két szomszédos község: Dobroő és Drábsko felől összefutnak az utak, hétszáz méternyi tengerszint feletti magasságban fekszik Cierny Balog. A környező hegyek szinte pajzsként őrzik e falut, ahonnan még magasabbra jobbára csak egyre szűkülő hegyi ösvények vezetnek, amelyeken — ősidők óta — egyszer az ember jár, másszor őzek vagy szarvasok iramlanak. Jánosovka, Krám, Latiborská Hola, Cieríaz, Valaská, Osrblie ... Erdőkben, egyre meredekebbé váló lejtőkben gazdag vidék az itteni, szántóföldet viszont, érthetően, jóval kevesebbet találni ezen a tájon. Régen vajon miből éltek itt az emberek? Alkalmi vendéglátómmal egy erdei tanya házikójában ülünk, mellette a felesége és 35 éves fia. A kétszobás otthon egyszerű és tiszta, mint a háziak. Mielőtt útbaigazítanának — mert a Szlovák Nemzeti Felkelésben részt vett Donovalékat keresve, tanácsért tértem be ide — hellyel kínálnak, s én sorsáról, küzdelmeiről kérdezhetem a gazdát, ő azonban egyetlen mondatba sűríti élete történetét: — Erdei munkás voltam világéletemben. Pedig ez az idős férfi nem mogorva, nem magának való ember, nagyon is nagy kedvvel, szépen és élvezetesen beszél. Láttatni is tudja a mondanivalót, nemcsak elmesélni. — Az apám bányász volt az érchegységben — töri át végül az egyetlen mondat falát. — Bányász és hegyi pásztor, még másfél holdnyi földet is műveltünk. Heten voltunk gyerekek, akkoriban csupán a bányából ilyen nagy család nem tudott megélni. A nővéremmel együtt tízéves koromban szántottam-vetettem ... No, de mit beszélek annyit, maga elvégre nem rám, hanem Donovalékra kiváncsi. Hát abból a családból kérem már csak a Pavla él, de ö is régen férjhez ment, most Rousová a neve. Az apját hét éve, az anyját, Amáliát pedig tavaly temették. Bizony, kikerült ő is a balogi temetőbe az ura és a fia mellé, aki még negyvennégyben, egészen fiatalon halt meg a felkelésben. Olyan hónapok voltak azok, hogy akkor még Amália is fegyvert fogott, és 22—23 éves lányával együtt csatlakoztak a partizánokhoz ... Menjen át a szomszédos erdei tanyára, Fajtovba, Pavla ott él, és már nagymama! Fajtovban egy csinos családi ház bejárata előtt állok. Az unoka nyit ajtót, aztán beszalad a konyhába a „nagyiért", hogy bejelentse : idegen látogató érkezett. Rousová asszony, született Pavla Donovalová, szívesen fogadja a riportert, s emlékezetében is készséggel pergeti vissza a négy évtizeddel ezelőtt történteket. — Olyan nyárutó csak egy volt! — kezdi nénqi hévvel. — Már szeptemberben is a kemény tél közeledtét jelző hideg lehelete volt a hegyoldalakon nyargaló szélnek. Akkoriban szakácsnő voltam a jaseni fűrésztelepen, ahol sokan megfordultak és a felkelés előkészületeinek megkezdése után egy kisebb fegyverraktárt is berendeztünk itt. így szinte elsőkézből értesültem a fejleményekről. Még a harcok kitörése előtt fölvettük a kapcsolatot a breznói helyőrség katonáival, akik augusztus 30-án, a besztercebányai rádió felhívása után az elsők között támogatták a partizánokat, akik között ott volt az apám, a férjem és az öcsém is. Csoda hát, ha a mama, a barátnőm: a velem egyidős Medved" Terka és én szintén úgy határoztunk, hogy a felkelők sorába állunk. A Prasivá erdőiben találtunk rá a Jegorov százados vezette partizáncsapatra, az alapkiképzést Valaskában kaptuk, és ott tettük le az esküt is. Főképpen a sebesültellátás volt a feladatunk, hiszen akkoriban Feketebalog szinte valamennyi háza amolyan kisebb erődítmény volt, ahol segítséget, menedéket találtak a rászorulók. Szovjet vagy francia partizánok, cseh, magyar, szlovák harcosok, a kommunista pártnak azok az illegalitásban dolgozó aktivistái, akiket a „rudákok" és a németek együtt köröztek, egyszóval mindenki otthon érezhette magát a balogi házakban, aki betegség vagy egyéb ok miatt nem maradhatott a hegyekben. Emlékszem, a mi házunk is egy átjáróházhoz hasonlított. Az öcsém is, én is szinte naponta hoztuk ide az újabb meg újabb sebesülteket. És amikor a breznói kórházat megszállták a németek, akkor a mi házunkban is partizánkórház nyílt. Blazej Flaákár, a községi orvos gyógyított itt, még amputált is az elképzelhetetlenül primitív viszonyok között. Október végétől éhség, zsúfoltság és az ellenség vett körös-körül bennünket, november derekán pedig a fagyok is beálltak, úgyhogy ekkor már nemcsak sajgó sebekkel, hanem súlyos fagyásokkal is feküdtek a betegek. A fasiszta katonaság október 26-án tört be a faluba, s pár nappal később a házakat külön-külön is megszállták. Napirenden voltak a letartóztatások és a kivégzések, a lövöldözés és a falhoz állítás. A jergovi völgyben cigányasszonyokból és azok vétlen lurkóiból gyújtottak máglyát az esztelenül vérengző fasiszták; a Vydrovskávölgyben pedig több mint három tucat partizánt lőttek agyon nem egész negyed óra alatt. Közöttük Jozef Donovalt, Pavla aszszony öccsét is ... — Ideje volt tenni valamit a sebesültek megmentésére — szólal meg Gulyásné Medvedová Terka, akinek a férje dél-szlovákiai származású, és eleddig szótlanul hallgatta beszélgetésünket. — Tovább nem maradhattunk. Sem térképem, sem iránytűm nem volt, természetesen egy grammnyi élelmet sem vihettem magammal. Meleg holmim sem volt, csak rövidkabátban és a lábamon mamusszal indultam útnak. Mentem, és arra gondoltam, hogy el kell érnem a célig, mert ha valami bajom történik, az nemcsak az én halálomat jelentheti, hanem mindazokét is, akiket ágyhoz kötöttek a sebesüléseik. Hatvan órát mentem Liptovská Osadáig, onnan Martinba ... Öt nappal azután, hogy sebesültjeimet egy hegyi kunyhóban elhagytam, tíztagú szovjet partizáncsapattal tértem vissza hozzájuk. A szovjetek segítségével, a németek arcvonalán áthaladva, biztosabb helyre sikerült szállítanunk a betegeket. # * * A riportot itt akár be is lehetne fejezni. Mondjuk azzal, hogy Cierny Balog, de maguk a feketebalogiak is a magas kitüntetések egész sorát kapták a felszabadulás után. A mindennapi élet szempontjából azonban ennél sokkal lényegesebb, hogy a balogi iskolában (ahol 1944 őszén fogházat rendeztek be a németek) gondtalan elsősök tanulják a betűvetés meg az olvasás titkait; hogy az üzletben (amelynek tágas raktárában szintén fogda volt) úgyszólván minden árucikk megkapható, amire a falubélieknek vagy az ide látogató turistáknak szükségük van. A környező hegyekben kirándulók lépdelnek, olykor-olykor özek és szarvasok iramlanak. A Sánska-hegy lankáin, vagy a dekrétkai faiskolákban pihent arcú, nyugodt tekintetű asszonyok gondozzák a leendő sarjerdők facsemetéit. Béke van, az élet természetes körforgása nem áll meg egy pillanatra sem. Legföljebb csak az emlékek lassították meg egy-két órára az idő múlását. MIKLÓSI PÉTER Pavol Breier felvétele 12
