A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-10 / 33. szám
észt, kaukázusi arcok. Mellettem egy harminc év körüli férfi ül, arca napbarnított, mandulavágású szemekkel. Érzem, hogy az első pillanattól kezdve rajtam a szeme. Lassan megtörnöm a pipám. Rágyújtok. A szomszédom figyel, majd elővesz egy cigarettát és tüzet kér. — Maga ugye, nem moszkvai ? — Kezdi az ismerkedést. — Nem. — Válaszoltam. — Hová valósi? — Csehszlovákiai vagyok. Felragyog a szeme, majd neveket sorol: Július Fuóík, Jaroslav Haáek, Ludvik Svoboda. Megtudom, hogy Grisának hívják. Kirgiz származású. Nyomdász, egy fia és egy kislánya van, a felesége gyári munkásnö. Ö minden évben felutazik két-három napra Moszkvába. Amikor Csingisz Ajtmanov nevét említem, Grisa szeme ismét felragyog, büszkeség tölti el. Sorolja a könyvcímeket: Asim, Dzsamilla, Fehér hajó ... aztán belefog egy kirgiz mesébe. A Szovjetunióban száznál is több nemzet és nemzetiség él, és mindnyájan megértik, szeretik egymást. — Mi minden népet és nemzetet szeretünk — mondja Grisa, — mindenkivel szót értünk, aki jó szándékkal van irántunk. Bekapcsolódott a beszélgetésbe a baloldalon ülő szomszédom is. Nyilván nem ismerték egymást eddig Grisával. Üzbég fiú. Nem velem vette fel a kapcsolatot, hanem Grisával. Leguggolt a földre és tüzet kért tőle. Aztán már ő is úgy beszélgetett velünk, mintha régi ismerősök lennénk. Észre sem vettük, mikor bukott le a nap. A neonfények nappali megvilágítást varázsoltak az utcára. Az állomás melletti téren több idős asszony virágot árult. A csokrok három szál rózsából álltak és nyolc kopejkát kértek egy-egy virágcsokorért. Az egyik idős nénike odajött hozzám és kínálta a virágot. — Vegy meg, fiatalember! Biztos van otthon felesége, aki megörül neki! Megvettem. Egy rubelt adtam érte. A néni hajthatatlan, nem fogadja el a többletet és visszacsúsztatja a zsebembe a viszszajáró pénzt. Elbúcsúztam Grisától. Azt javasolta, hogy találkozzunk Moszkvában novemberben a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján, ő ugyanis november 7-én ismét Moszkvában lesz, hogy a Vörös téren élőben láthassa a katonai díszszemlét. Szállodai szobámban alig hunytam le a szemem, csengett a telefon. Nágya volt. Közölte, hogy a Minisztériumban mikor fogadnak. Nyugodtan tértem pihenőre. Úgy éreztem, hogy moszkvai utam ismét sikeres lesz. KLIMITS LAJOS M Culík felvételei A Mackós kút Megírtam egy német barátomnak, hogy érdekelne a nagymamám és kortársai által oly nagy becsben tartott „berliner kendő" története. Kértem, ha legközelebb meglátogatom, mutasson meg mindent, ami ezzel a nevezetes kendövei kapcsolatos. Nagyot csalódtam, amikor megmutatta a teret és megtudtam tőle, hogy a nevezetes kendő a konfekcióipar terméke volt, tömegcikként árusították a második világháborút megelőző évtizedekben, más, különösebb története pedig nincs is a kendőnek. Előfordul azonban, hogy valamit keres az ember, s érdekesebbet talál. Számomra ilyen a berlini Mackós kút (Bärenbrunnen), amely a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának székházával szemközt, a félszigeti piactéren (Werderscher Markt) áll. Még századunk elején is csak köznapi piactér volt ez a tér, ahol a Spreen érkező uszályokból kirakott árut szinte középkori módon, a földre rakva, vagy az uszályból árusították. Az első világháború utáni években Jagow rendőrfőkapitány falragaszokat jelentetett meg ezzel a közléssel: „Az utca a közlekedés céljait szolgálja", s ez a sétálóutca egyre gyakrabban lett tüntetések színhelye. A weimari köztársaság idején, 1928-ban állították fel a piactér Rakodó utca (Niederlangstrasse) felőli sarkán a vörös homokkőből faragott kutat és a szoborcsoportot. Hugo Lederer szobrász készítettte. A kút és a szobrok anyaga vörös, agyagos kötőanyagú, verruccano típusú kőzet, amit annak idején Csehszlovákiából rendelt a szobrász. Ami könnyen érthető, ha tudjuk, hogy édesapja a csehországi Libochowitz községben született. Feljegyezték, hogy a „véres május elseje" néven számon tartotta 1929. május 1 -én a kút kávájára felállva szónokoltak a tüntetőket biztató munkásvezetök. Köztük a kommunisták élén Ernst Thälmann is, aki akkoriban került Hamburgból Berlinbe. A második viládháborúban a berlini légitámadások, bombázások idején a fasiszták bezárták a múzeumokat, s szétszedték a kutat is, megóvandó, a friedrichshaini bunkerek egyikébe szállították. Érdekes, hogy müvészetszemléletük nem minősítette „elfajzott" alkotásoknak. Úgy vették, az anyamedve és a bocsok a birkózás, a játékos erőfitogtatás mozzanatait szemléltetik, s ha erről van szó, akkor az ősgermán alkotás. Eszünkbe sem jutott, hogy az alkotó mást akart kifejezni: a szabadságot! A fasiszták kedvelt címerállata, akárcsak a Hohenzollern uralkodóké, a sas volt, és amikor a „berlini mackó" bekerült a címerbe a szimbólum teljessége kedvéért láncot kapott és a sas széterpesztett lába alá került. Ennek ellentéteként alkotta meg a szobrász a szabadon játszó bocsokat, az őket aggódva figyelő anyamedvét. Még érdekesebb, hogy mindezt a berliniek magától a szobrásztól tudják, aki a háború után a szovjet emigrációban alakult Szabad Németországi Nemzeti Bizottság egyik csoportjának tagjaként érkezett haza és személyese irányította a kút és a szobrok felállítását. HAJDÚ ANDRÁS A szerző felvétele 21
