A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-07-06 / 28. szám

Nero, minden primitívsége és korlátoltsága ellenére, ravaszul értette a módját, hogy környezetének érzelmeit, amennyiben reá vonatkoznak, megérezze. Jól látta, hogy mi van Actével, és hogyan gondolkodik róla a nő. Izgatta, hogy éppen öelőtte teljes fényében mutatkozzon. Észrevette, hogy Acte. ez a látszólag oly számító és józan nő, főképpen akkor viseltetik iránta teljes elismeréssel, ha a romantikus álmodozó szerepét játssza. Egy napon felszólította, hogy látogassa meg vele a két folyó közötti vidéknek azt a helyét, amelyik számára a legkedvesebb, az edesszai labirintust.

Actét mélyen megrendítette ez a hívás. Amikor Marcia a labirintusról beszélt, nem is gondolt arra, hogy valóban ezzel a második Néróval kapcsolatos élményről van szó; Marcia szavait egy félőrütt fantáziaképének tartotta: ennek ellenére valami kiváncsi félelemmel gondolt rájuk. Most, amikor Nero-Feuchtwanger

Lion

Terencius a labirintus szót kiejtette, újra érezte ezt az izgalmat; a szó, ahogy Nero titokzatosan kiejtette, borzalmas, idegenszerű légkört teremtett körülötte.

Nero kíséretében tért hát vissza Edesszába. Nem akarta eltitkolni Marcia előtt, hogy Nero felszólította, látogassa meg vele a labirintust. De Marcia szemlátomást egyáltalán nem vette zokon, hogy most nem ö, hanem a császár fogja megmutatni barátnőjének a labirintust, a császár még örütt is, hogy Marcia is velük tart.

Hármasban hagyták el tehát a várost, átkeltek a Skirtos-folyón, felkeresték a labirintust. Egyszerű öltözékben, s kíséret nélkül mentek. Nero nem akarta, hogy a nép megtudja, hogy a labirintusba megy. Egyetlenegy fáklyahordozóval hatoltak be az óriási barlang útvesztőjébe. Nero itt jól kiismerte magát. Előresietett, nem is ügyelve a fáklyavivőre, meglehetősen gyorsan, úgyhogy Markissé fenyegetően. Amikor Acte néma maradt, Marcia felelt helyette:

— Természetesen lát.

— Ö saját maga beszéljen — mondta erélyesen Nero.

— Igen, látom — felelte Acte szorongva.

— Látja, hogy a kezemet emelem? — kérdezte Nero.

— Látom — válaszolta Acte.

— Tréfás kedve van — nevetett Nero —. hiszen nem is emeltem fel a kezemet. De ez a hely valóban alkalmas tréfálkozásra. Én is pompásan érzem itt magamat. Igen, sehol ennél kellemesebben nem tudom eltölteni az időmet, és itt akarok maradni az örökkévalóságig. Ez a hely a legméltóbb hozzám. Itt lebegnek a régi, nagy keleti királyok árnyai, itt temették el őket, ők maguk kívánták, hogy ez legyen utolsó nyugvóhelyük, s+ia magamhoz hasonlókkal akarok társalogni, akkor idejövök, és beszélgetek a régi királyokkal és az istenekkel.

Acte nem válaszolt. Szorongó érzése nőttön-nőtt. Ez az ember nyilvánvalóan örütt, és vajon nem fogja-e bántani, nem akarja-e feláldozni őrültségében valamelyik istenségnek. a saját szellemének, vagy másvalameLABIÖNTUS

lyiknek, Labir bikaistennek például, a labirintus védőistenének? Ennek ellenére, hangja most is vonzotta, s még az is. amit mondott, így, vagy ehhez hasonlóan beszélhetett volna az igazi Nero is.

Újabb szünet után Nero megszólalt:

— Most pedig gyerünk vissza — s Acte fellélegzett. — De — tette hozzá a császár vidáman — visszafelé nem vezetlek benneteket kézenfogva. Inkább világítok előttetek. — Acte megrémült. Felállt, végigtapogatózott az egyenetlen falak mentén. Máris nagyon messziről, és meglehetős magasságból hallotta Nero hangját; valószínűleg elhagyta már ezt a mély helyiséget. Élénken beszélve, elég gyorsan haladt, Acte már hangját sem hallotta. De most legalább Marciát érezte maga mellett.

— Maradjunk együtt — ajánlotta a császárné vigasztalóan. És: — Hát nem csodaszép itten?

jRészlet A hamis Nero c. regényéből)

Száz évvel ezelőtt (1884. VII. 7-én) született Lion Feuchtwanger haladó német író. Brechttel kötött barátsága ösztönzőleg hatott művészetére. Sokáig élt emigrációban. 1937-ben könyvet ír moszkvai látogatásáról. Irodalmi munkásságát görög és spanyol drámák átköltésével kezdte. Regényeiben a haladó polgári értelmiség forradalomhoz fűződő kapcsolata érdekelte. Később szívesen választott történelmi témákat. Regénytrilógiát írt a római birodalom és a zsidó nép háborújáról. Egy másik regényciklusa a francia forradalom korába visz el, annak hagyományait, a politika és a művészet kapcsolatát, a művésznek a néphez fűződő viszonyát vizsgálja (Rókák a szőlőben. Balgák bölcsessége, avagy Jean-Jacques Rousseau halála és megdicsőülése stb.).

Feuchtwanger nem sokkal a nácizmus németországi uralomra jutása után írta A hamis Nero c. regényét, amelyben a fazekasból lett császár karrierjével és gyors bukásával Hitler és a német fasizmus törvényszerűen bekövetkező pusztulását jósolta meg. A hamis Nero egyúttal kitűnő történelmi regény is, amelynek alakjai a korabeli római birodalomban élnek.

Feuchtwangert az emberi haladásba vetett hite, a háború, a fasizmus ellen folytatott küzdelme, századunk egyik kiváló polgári humanistájává tették.

cia és Acte csak nehezen követték a kanyargós és göröngyös úton. Végül a fáklyavivöt is visszaparancsolta.

— Ne féljetek — fordult az asszonyokhoz, megfogta Marcia kezét, Marcia pedig Actéét, s így folytatták útjukat a kanyargó folyosón.

Acte nem ismerte a félelmet, ezt nem egyszer bebizonyította, de most mégis elfogta valami szorongó érzés, amint a két félőrült kíséretében a sötétben lépkedett a szűk, alacsony dohos folyosókon, sűrűn lehajolva, hogy be ne üsse a fejét. Nem látott semmit, de időnként apró, csúf, ciripelő hangokat hallott.

— Denevérek — magyarázta Nero. — Megszelídítettem néhányat; roppant mulatságos ábrázatuk van. Egyébként ne féljen tőlük, kedves Actém, nem ragadnak a hajába. Ez ostoba babona. A világ, sajnos — sóhajtotta kis kacajjal —, teli van ostoba babonákkal. így ni — mondta elégedetten —, most érkezünk kedvenc helyemre. Vigyázat, néhány lépcsőfok vezet lefelé! — Marcia és Acte nehézkesen kúsztak lefelé, a férfi hangja után. A dohos levegő és a szinte tapintható sötétség egyre nyomasztóbb lett körülöttük.

— Megérkeztünk — jött Nero hangja a sötétből. — Foglaljatok helyet — mondta udvariasan, mintha fogadószobájában lettek volna. Marcia elengedte Acte kezét. Acte szeretett volna mellette maradni, érezni teste melegét, de tapogatózó keze a semmibe nyúlt, és szégyellte Nero jelenlétében fennhangon hívni. Lekuporodott tehát.

— Lát engem, kedves Actém? — kérdezte Nero kis szünet után. Hangja meglehetős távolságból jött; a barlang, amelyben tartózkodtak, jókora terjedelmű lehetett.

— Nem — felelte Acte csodálkozva —, hogyan láthatnám ? Hiszen vaksötét van.

— Sötét van ? — kérdezte vissza Nero. — Nos, akkor világítani fogok — mondta méltóságteljesen. — Hát most már lát? — kérdezte újra, hangjában gonosz diadalérzettel, s