A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-02-17 / 8. szám
GYÖRFFY ISTVÁNRÓL A magyar néprajznak már a 19. század derekán is voltak jeles művelői (Erdélyi János, Kriza János), és a század utolsó harmadában olyan kiváló kutatók léptek fel, mint Herman Ottó, Kálmány Lajos és Katona Lajos. A néprajzkutatás tudományos rangra és európai színvonalra emelése aztán az új század első három évtizedében következett be, és ezt a korszakalkotó feladatot a tudósok egész sora végezte el: Bátky Zsigmond, Berze Nagy János, Györffy István, Sotymossy Sándor, Viski Károly és mások. Tudományos eredményeivel és sajátos „népi" egyéniségével ezek közül a nagy néprajzosok közül is kiemelkedett Györffy István. Karcagon született 1884. február 11-én. Szülővárosa az egyik legjellegzetesebb magyar tájegységben, a Nagykunságban fekszik és a régi időkben a kun kapitányok székhelye volt. A kétkezi dolgozók közül származott, az apja szűrszabó, majd kubikosfuvaros és tanyabérlö volt. A kolozsvári és a budapesti egyetemen földrajz és természetrajz szakot tanult és már egyetemista korában néprajzi kutatásokat végzett Erdélyben és a moldvai csángóknál. Az egyetem elvégzése után hosszabb ideig a budapesti Néprajzi Múzeumban dolgozott, 1934-ben pedig ő lett az egyetem néprajzi tanszékének első profeszszora. Alkotótevékenysége teljében, 1939. okt. 3-án hirtelen halt meg szivszéthűdésben. Györffy elsősorban a tárgyi néprajz művelője volt és az 1933—1937 között elkészült négykötetes néprajztudományi szintézisben, A magyarság néprajzá-ban ő írta a magyar nép gazdálkodésmódjaival (gyűjtögetés, vadászat, halászat, állattartás, földművelés, teherhordás) és viseletével (hajviselet és ruhaviselet) foglalkozó terjedelmes fejezeteket. Tanulmányainak nagy része és önálló kötetei is ezekhez a tárgykörökhöz kapcsolódnak, és a település, gazdálkodásmód, pásztorélet. építkezés, népviselet, népművészet kérdéseit vizsgálják. Főleg a legnagyobb és legtipikusabb magyar tájnak, az Alföldnek és azon belül a Nagykunságnak és Hajdúságnak néprajzi problémái érdekelték. Régi térképek tanulmányozása alapján ő fedezte fel az ún. szálláskertes települést és oroszlánrésze volt abban a felfedezésben is, hogy az alföldi népi díszítőművészet egy része ( a cifraszűrökön és más hímzéseken, pásztorfaragásokon, falfestéseken és bútordíszitményeken megcsodált stilizált virágmotivumos diszüés) nem ősi, honfoglalás előtti örökség, hanem újkori népművészet, 19. századi képződmény. A népi díszítőművészetről készített írásai közül különösen A cifraszűr című nagyszabású monográfia emelkedik ki, amelyben a szerető fiú a szűrszabó apának is emléket állított. Ebben a műben — mint Vargyas Lajos írja — „egy ősi, egyszerű szabású, szinte szabástalan, mégis monumentálisán ható ruhadarab történetét, táji típusainak leírását, díszítményeinek csodálatosan gazdag gyűjteményét adja az olvasónak, ezen felül a mesterség életét, céhes történetét, hagyományos eljárásait. S mi ennél is több; benne kapjuk az új díszítőművészet kialakulásának történetét is". Györffy tudományos publikáló tevékenységének érdekes részét alkotják azok az írásai, amelyeket népszerű stílusban és szépirodalmi színvonalon irt meg. Ezekből a szilajpásztorokkal, pákászokkal, „rétes emberek"-kel foglalkozó írásaiból állította össze egyik legnépszerűbb könyvét a Nagykunsági Krónikák, mely először 1922-ben jelent meg. 1945 óta tudomásom szerint csak ezt az egy könyvét adták ki, de most a Gondolat Kiadónál Alföldi népélet címmel megjelenőben van — vagy talán már meg is jelent — egy 510 oldalas válogatás, mely feltehetően átfogó képet ad értékes munkásságáról. A kiváló tudósnak, aki a paraszti népet mélységesen szerette, a tudományos kutatómunkán kívül kultúrpolitikai elképzelései is voltak. A Gyöngyösbokréta ötlete (a nép dalainak, táncainak, játékainak, szokásainak és viseletének paraszti szereplőkkel való színpadi bemutatása) tőle származott, de amikor üzleti szempontból az eredeti elgondolást meghamisították, a giccs felé vitték, elhatárolta magát tőle. A néphagyomány és nemzeti művelődés című könyvében, amely 1939 és 1945 között három kiadást ért meg, olyan gondolatokat fejtett ki, mint valamikor Petőfi és Arany, s újabban Bartók, Kodály és a Kelet Népét szerkesztő öreg Móricz Zsigmond. Azt hirdette, hogy a népi tudás és műveltség értékeit a nemzeti kultúrában, a gazdasági életben és a közigazgatásban is hasznosítani kell. 1938-ban ő lett a Táj- és Népkutató Intézet igazgatója, és ebben a minőségben a népi írók által népszerűvé tett falukutatás tudományos módszerü intézményes megszervezésére törekedett. A kezdeményezését fentröl meghiúsították, s valószínűleg a csalódás, kudarc lett hirtelen halálának fő okozója. Györffy a külső megjelenésével és nyelvjárásos ízekkel telített beszédével parasztemberre emlékeztetett. Illyés Gyula, aki először véletlenül és ismeretlenül egy tanyai parasztértekezleten találkozott vele, így írja le őt: ......eleven tekintetű barna magyar volt, ízes alföldi kiejtéssel... Zömök férfi. Gogol ilyennek képzelhette Bulyba Taraszt. Vagyis alföldi magyar volt, kunos, törökös". Az Illyés által ábrázolt külső megjelenését én is hitelesíteni tudom. Első éves egyetemista koromban kétszer-háromszor láttam őt, és egyszer az előadásán is részt vettem. Akkor megjelent könyvében, A néphagyomány és nemzeti művelődés-ben, melyet valamelyik bölcsészkolléga kölcsönzött nekem, piros ceruzával voltak megjelölve ezek a mondatok: „A Teremtő a tehetséget úrnak, parasztnak egyformán adja. Csak a sors mostohasága s társadalmi berendezkedésünk fogyatékossága az oka, hogy annyi népi tehetség kallódik el." Élményszerű volt számomra. hogy ilyesmit egy magyar egyetemi tanár mond, akit a méltóságos cím is megillet. A néprajzos kollégáktól aztán azt is megtudtam, hogy Györffy professzor úr nemcsak beszél, hanem tesz is; nagy pártfogója a parasztszármazású hallgatóknak, és támogatja a főiskolás parasztkollégium létesítésének tervét. Mindez 1939 januárja és szeptembere között történt. Szeptember vége felé alakult meg a parasztkollégiumot szorgalmazó Paraszttöiskolások Közössége is, melynek a nagy ölvedi Túrán Palival, volt érsekújvári iskolatársammal együtt én is tagja voltam, és mint azt Kardos László egy visszaemlékezésében írja: a nevünk ott szerepelt már a Közösség első listáján. Györffy néhány nappal ezután halt meg, és így nem érhette meg a Bolyaikollégium megalakulását 1940 januárjában, de ez az úttörő jelentőségű népi kollégium születésének századik évfordulóján két évvel később az ő nevét felvéve Györffykollégiummá vált. Számunkra jelentős és meghatóan kedves tény, hogy Györffy a Sarlós-mozgalommal is kapcsolatban volt. Ezt a kapcsolatot a mozgalom regösmozgalmi szakaszában a néprajzi érdeklődésű Balogh Edgár teremtette meg, aki Budapesten Györffyvel és Solymossy Sándorral is megismerkedett és Szűzgulyahajtás címmel cikke jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság Ethnographia c. folyóiratában. Valószínű, hogy Györffyék a regösmozgalmi néprajzkutatással kapcsolatban is tanácsokat adtak és talán ők javasolták azt a pályázatot, amelyet a Sarló elődje, a Szent György Kör A Mi Lapunk 1927. évi 6. számában hirdetett meg „egy kisebbségi magyar falu teljes népi kultúrájának tárgyilagos, hű és részletes leírására". A beérkezett pályamunkákat mindenesetre Györffyék bírálták el, és a 700 koronás első díjat Morvay Gyula munkájának ítélték (Tardoskedd falu és népe). Györffy István kiemelkedő tudományos életművének népi telítettségét és személyes népiségének kisugárzó hatását még két jellemzéssel szeretném megvilágítani. Az egyik jellemzés a népi kollégiumok mozgalmának híres szervezőjétől. Kardos Lászlótól származik: „Györffy István maga is népi származék volt, és megjelenése a korabeli egyetemi katedrán bizonyos értelemben forradalmi jellegű. Olyannyira hatással volt ránk a fellépése, hogy én, aki történetesen magyar-olasz szakosként indultam, rövidesen felvettem tanulmányaim mellé a néprajzot, és az ebben az időben induló szociográfiai előadásokat is. Györffynek az egyénisége egyébként is hatott ránk, olyan népi származású egyetemi tanárt prezentált, aki számunkra is követendő példa volt." A másik jellemzést ismét Illyés írásából, a Magyar nép tudósa című nagyszerű portréból idézem: „Mihelyt a tudományos élet egy percre szabadon engedte, sietett vidékre, a tanyákra, és hegyekbe. Eleven csatorna volt a nép legrejtettebb világából egyenesen a pesti egyetem katedrájához, a tudomány fényéhez. A tudományt úgy művelte, oly természetesen, keresetlenül és olyan életkedvvel, akár a jó földműves a földjét. Szerette azokat, akiktől tanult, és szerette azokat, akiket tanított... Ez természetes: szeretetre is tanította őket. A néptudományon kívül népszeretetre... A magyar nép tudósa volt. Szeretném így is mondani: a magyar nép lett tudóssá benne." TURCZEL LAJOS HOL ÉLTEK A BOSZORKÁNYOK? Nagy érdeklődéssel oNastam a Hét 1984. évi 1. számában Dénes György Komáromi boszorkányok c. cikkében a Komárom környékén élt, boszorkánysággal vádolt asszonyok szomorú sorsáról. Az írás mocsi (falumbeli) boszorkánypereket is említ, ezért elkezdtem kutatni, vajon kiket és miért vádoltak Mocson boszorkánysággal. Hasztalan kerestem oklevelek között, hiába lapoztam át a falukrónikát a mocsi boszorkányokról nem tesznek említést sehol. Ma már az idősebbek is csak halvány foszlányokat őriznek emlékezetükben nagyszülőik elbeszéléseiből, így nem hallottak Sóos Örzséről, és a többi boszorkánysággal vádolt asszonytársáról sem. De akkor kik voltak és hol éltek ők? Valójában egy Mocsa nevű faluban, ami azonban nem azonos a Duna-parton elterülő, jelenleg a komáromi járáshoz tartozó Mocs községgel. Mocsa magyarországi falu, valamikor a gesztesi járáshoz tartozott, Mocs (szlovákul: MoőaJ régebben Esztergom vármegyéhez tartozott Egy időben azonban mindkét falut Komárom megyéhez csatolták. Talán ezért, és a két falu nevének hasonló hangzása miatt keverték össze Mocsot és Mocsát oly sokszor a korabeli krónikások is Hogy Sóos Örzse mocsai lakos volt, azt dr. Alapy Gyula „Bűbájosok és boszorkányok Komárom vármegyében a XVIII. században" című írása is alátámasztja. A cikkben sajnálatos módon tárgyi tévedés is van: Sóos Örzsét szembesítették az igmándi tavalyi bíróval. Vitájuk közben Sóos Örzse a bíró tagadó szavaira azt válaszolta, hogy ő két háznál lakott Mocsán (és nem Madáron), öt a mocsaiak vádolni nem tudják, mégis láncos vasat hord. Mindezt csak azért írtam, mert bizonyos, hogy az említett boszorkányok (ha ugyan azok voltak) nem szülőfalumban, Mocson hanem Mocsán éltek. Kiss Sylvia gimnáziumi tanuló (Kiss Sylvia észrevételéhez csupán annyit szeretnénk hozzátenni, hogy Mocsa községből a szerkesztőségben lett Mocs, Dénes György eredetileg Mocsát írt. — a szerk. megj.) 14
